2016. augusztus 22., hétfő

Képeslapok a Dunakanyarból

Idénre két nyaralást terveztem be – egyelőre úgy tűnik, csak egy lesz belőle. Viszont az első, Visegrád, nem bizonyult csalódásnak: a Dunakanyar tényleg csodás, hajóval és vonattal is megérte arrafelé utazni. Még ha a kezdet nem is tűnt túl biztatónak.

Az ember lányának/fiának fel kell készülnie a MÁV-ra – ezt az igazságot nem lehet eléggé hangsúlyozni. Pedig először minden ideálisnak tűnt: időben indultunk, nem késtünk egészen Kőbánya-Kispestig, ahol bemondták, hogy 10 percet kell várnunk. És lám, csodák csodájára tényleg elindultunk az ígért időben – azért, hogy majd egy órát vesztegeljünk Zuglótól kb. 100 méterre, persze minden információ nélkül. Mindenki morgott, a kalauznő nem tudta megmondani, mikor indulunk tovább, a vonatok a Nyugatiig nyílt pályán vesztegeltek – mit tehet hát az egyszeri utas? Vagy vár, vagy mint egyesek, leszáll a vonatról és begyalogol a síneken. Ami nem is olyan egyszerű, mert a szemből érkező vonatok valamilyen oknál fogva közlekedtek. Végül furcsa élmény volt látni, ahogy az emberek nagy pakkokkal végigsétálnak a köveken a sínek között, ahonnan a peron is messzinek tűnik. Van benne valami kilátástalanság – vagy ez csak egyenlő a MÁV-életérzéssel? Mindenesetre nagy nehezen beértünk, de nem mentünk tovább a Nyugatiig, hanem Zuglótól busszal jutottunk el Gáborhoz. Elég volt ennyi kaland egy estére.

2016. július 17., vasárnap

Gondolatok egy esküvői fotózáshoz

Lassan eltelt egy hónap, itt az ideje, hogy összeszedjem a gondolataimat életem első és talán nem utolsó esküvői fotózásáról. Sok tekintetben meglepett a hétvége, nem gondoltam, hogy ennyi munkával fog járni a dolog. Önmagában az utazás is hosszú volt, és utána gyakorlatilag két napot végig talpon voltam. Bele sem merek gondolni, hogy ezt menyasszonyként hogyan viseltem volna. Itt köszönöm meg ismét a lehetőséget barátnőmnek, Évinek és férjének, Iginek, és azt, hogy egy nulla tapasztalattal rendelkező amatőr fotósban megbíztak annyira, hogy a kezében adták „életük legszebb napjának” fotografálását! De akkor a részletek: remélem, hogy a tapasztalataim talán kicsit érdekesek és tanulságosak lesznek másoknak is.

Először is mindenki kösse fel a gatyáját, aki amatőrként erre vállalkozik: baromi melós, fizikailag és mentálisan is strapás dologról van szó. Azt hiszem, nem is tudtam volna kellőképpen felkészülni, mert amíg nem csináltam, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen érzés ennyit fotózni. Önmagában nem csak a mászkálás volt sok, helyszínről helyszínre menni, ácsorogni, beállítani, hanem az, hogy fejben mindig legyen elég kreatív az ember, újabb és újabb dolgokat ki tudjon próbálni, ki tudjon találni. Volt, hogy éreztem is a fáradtságot, és hogy nem is tudtam mindig annyira a topon lenni.

2016. június 23., csütörtök

Retro: Fejvesztett rohanás, sárkányok, gyilkos öcsikék és egyéb katasztrófák - J. Goldenlane: Isteni balhé és Pokoli balhé

Tervbe volt véve, hogy az idei Könyvhéten dedikáltatom végre ezt a két kötetet, de sajnos, nem jött össze. Viszont ennek ellenére, már csak az újrakiadás kapcsán is, felhívnám a figyelmet erre a veszettül szórakoztató kétrészes sorozatra, ami minden hibája ellenére nagyon vicces és bájos. Remélem, aki most olvassa, legalább olyan szórakoztatónak találja, mint én 2007 táján... És bár sok minden változott azóta, a fantasy-val való kicsit ellentmondásos viszonyom azóta sem sikerült teljesen tisztáznom ;)

Ugyan már sokszor mondtam, hogy a fantasy-regények nem állnak közel a szívemhez, lassan revideálnom kell ezen álláspontomat. Egyre több fantasy-tematikájú regény válik ugyanis a kedvencemmé, legutóbb éppen a Lord Valentine kastélya, illetve az Abarat. Most azonban két olyan regényt vennék elő, amiket másodjára volt szerencsém olvasni: J. Goldenlane Isteni balhé és Pokoli balhé c. regényeit. Ugyan a frász kitör attól, hogy megint egy angol álnéven alkotó magyar szerző könyvét forgatom (azzal együtt, hogy e ténynek természetesen komoly piaci és pszichológiai okai vannak), ez nem akadályoz meg abban, hogy szeressem őket.

Röviden a cselekményről: az első kötetben megismerjük Thanit, egy fiatal utcakölyköt, aki történetesen lány, valamint egy rettenthetetlen lovagot, Q al Aquimot, akik véletlenül - vagy maga a sors és az istenek akarták így? - összefutnak. A férfi küldetésben jár: meg kell ölnie egy hatalmas sárkányt, és ehhez keresi társát, akit Thaniban vél megtalálni. A lány hajlamos mindig nagyobb kalamajkába keveredni, mint ami szükséges, de ez természetesen nem akadályozza meg őket abban, hogy végrehajtsák a küldetést és közben menthetetlenül egymásba ne szeressenek. A második kötetben már mint házasokkal találkozunk hőseinkkel, akik Q lovag öccsével harcolnak, hogy visszaszerezzék a férfi birtokát. Persze ez is több-kevesebb, előre nem látott nehézségekkel jár...

Ahogy a szerző is írja első könyve borítóján: "Ez a regény nem nyert Hugo díjat. Nebula díjat sem." Mindezt levehetjük a történetekből is: nem ezek a könyvek váltják meg a világot. De nem is ezért szeretem őket. Az egyik oka, az az elbeszélés módja: a történteket a hősök egyes szám első személyű elbeszéléséből ismerjük meg, fejezetenként változó elbeszélővel. És ez adja az egyik csavart: vicces olvasni, ahogy más és más módon írják le ugyanazon eseményeket a maguk sajátos stílusában, eltérően előtérbe helyezett eseményeket leírva. A második kötetre ez úgy változik, hogy itt a leírások kiegészítik egymást, így a komikumot a főhősök eltérő jelleme adja. Mert hogy mindezek mellett, illetve ezekből kifolyólag, a könyvek elég viccesek is.

A másik ok, amiért jó regénynek tartom, az a jellemábrázolás. Ugyan nem velejéig kibontott, pontos pszichológiai jellemrajzokat kapunk, de a maga módján és a fantasy-tematikáján belül elég pontosak és hitelesek. Pont az elbeszélés módja teszi lehetővé azt, hogy hőseinket elég pontosan megismerjük. Kibomlik előttünk a felelőtlen, vakmerő, a tulajdonviszonyokat sajátosan értelmező, de ugyanakkor jószándékú csavargó, Thani, valamint a hősies, legyőzhetetlen, tisztességes, konok Q al Aquim alakja. A kettejük gondolkodásában, de akár fogalmazásában lévő különbségek újabb komikum forrásai.

Szóval aki egy velejéig szórakoztató, vicces kalandregényt szeretne olvasni, annak szívből ajánlom az írónő ezen két regényét. Több kötetéhez ugyan nem volt szerencsém (öcsém ajánlásai alapján valószínűleg nem is lesz), de úgy gondolom, néha elég ennyi is a megváltáshoz. És ha nem kap Zsoldos Péter-díjat sem, hát az sem baj.

2016. június 14., kedd

Klasszirodalom – ez vajon mi?

A hétvégén a kezembe került egy érdekes kötet a Könyvhéten: a Könyvmolyképző Kiadó Klasszi körkép című kis "füzete". A hátlapon található szöveget elolvasva kicsit felháborodtam – majd elkezdtem gondolkodni rajta. Felmerült a tipikus kérdés – mi lehetett a szerző szándéka? Végül két fő csapásiránya lett gondolataimnak, és ezt megpróbálom írásba önteni, mert azt gondolom, érdemes foglalkozni a témával.

Zseniális reklám?

Nem az első, de a második gondolatom az volt, hogy ez biztos egy promó termék. Ahogy végiglapoztam, láttam, hogy alapvetően a kiadó magyar szerzőit mutatja be. Ez jogos, hiszen a sok angol név tengerében könnyű elveszni. Másrészt, a szerzők mellett, magukkal a művekkel is foglalkozik, hiszen mindenkinél bele lehet olvasni valamelyik alkotásban 4-5-6 oldalon, hogy így kapjunk valami képet az adott szerző stílusáról vagy éppen a könyvről. Ráadásul a bemutatások mellett kis képek igazítanak el, hogy az érintett szerző vagy mű mennyire sikeres, kapott-e valami díjat, vagy éppen kiváló értékelést a molyon.

Szóval összességében kiválóan illusztrálja a kiadó profilját, ráadásul a vevőközönségnek részletesen ismerteti, hogy mit érdemes megvenni. Azzal pedig, hogy bár vitatható fontossággal bíró, ámbár pozitív jelzőkkel látja el (díjnyertes, KultuszKör kiemelt stb.) a tárgyalt témákat, egyértelműen értékkel ruházza fel őket.

2016. június 12., vasárnap

Könyvhét 2016

A kevésbé ütősre sikerült Könyvfesztivál után elvárások nélkül, ellenben enyhe idegességgel indultam immár 6. alkalommal a Könyvhétre. Izgalmamat azonban nem a könyvek, vagy az interjúk (amit most nem vállaltam), hanem az okozta, hogy péntek este egy lánybúcsút vezettem le. Noha ez már harmadik, általam szervezett lánybúcsú volt, így valamennyi tapasztalatom van az ügyben, egyúttal próbának is szántam: az új fényképezőgépem és friss tudásom próbájául a következő heti lagzi előtt. Végül közel 300 képből akadt azért vállalható és a lányok tetszését elnyerte, úgyhogy az este, a szórakozás mellett, ebben is sikeresnek volt mondható. De térjünk is át az idei év második könyves mustrájára.

2016. június 11. szombat  

Mivel az előző este fáradalmait is ki kellett pihenni, nem indultunk korán. Már csak azért sem, mert idén nem volt semmi, amit igazán vártam volna. Nem rajongtam se könyvért, se szerzőért, se eseményért, ezért a legnagyobb nyugalomban vártam a hétvégét. 11 felé értünk be, ahol rögvest körbejártunk és felmértük a kínálatot. Mivel az eredeti tervem két kötet volt, azt gyorsan kiszúrtam, de még vacilláltam a friss Nádasdy-fordította Isteni színjátékon. Az időközben megérkező ponty segített a mérleget a vásárlás felé billenteni, így beszereztem ezt a (számomra) meglepően drága kötetet is, amit majd délután gyorsan dedikálni is akartam. De addig beszélgettünk, majd pattel kiegészülve ebédelni indultunk.

2016. május 16., hétfő

Cikkajánló 5.0

Az utóbbi hónapokban nagyon aktív voltam cikk-fronton, a bloggal szemben. Recenziós könyvek, színház, interjú... ezen túl már saját olvasásokra nem jutott idő. És ha még a fotózást is belevesszük, még kétségbeejtőbb a helyzet. Szerencsére, most először sikerült a két hobbimat összekapcsolnom, és a saját (nem a legjobban sikerült) fotóimmal illusztráltunk cikket - de erről már írtam korábban. Viszont nem számoltam be az utóbbi idők leginkább megrázó színházi előadásáról, valamint sok-sok könyvről. Viszont február óta tényleg felszaporodtak az írások, így két részt is meg tudnak tölteni.
 


"Rövid írásaiban két dolog fogott meg igazán: az elegancia és a közérthetőség. Nádasdy stílusa kifinomult, ami nem lehet véletlen, hiszen nyelvészről van szó; pontosan tisztában van a használt szavak súlyával, jelentésével és jelentőségével. Mindig megtalálja a legpontosabb kifejezést, amivel le tud írni egy helyzetet, és fel tudja kelteni az olvasó figyelmét. Igazi élvezet így a szemlélődés. Másodsorban azért is marad szórakoztató végig, mert nem egy messzi világban történnek, amik történnek, hanem itt, velünk. A szerző falusi mesélőként mindig egy-egy valódi eseményből indul ki, anekdotázik egyet, majd ebből bontja ki mondandóját. A szereplői ismerősek, ezáltal is közelebb hozza a témát hozzánk."

2016. április 26., kedd

Könyvfesztivál 2016

Volt már olyan könyves esemény az életemben, ami nem úgy alakult, mint vártam. Az idei Könyvfesztivállal is ez történt. Félre ne értsétek, nem picsogni akarok, de elég sok mindenen sikerült elgondolkodnom ezalatt a két nap alatt, ami talán hasznos lehet másnak is.

2016. április 23. szombat

Egy kis vers a nagyvárosban
Nem akarok olyan klubnak a tagja lenni, ami felvenne engem a tagjai közé – idézte Woody Allen Groucho Marx után szabadon. Ezt annyival egészíteném ki, hogy olyan klubnak sem jó a tagja lenni, ami igazából nem akarja, hogy benne legyél. Ez azután fordult meg a fejemben, hogy a szombat reggelemet egy kellemetlen e-maillel kezdtem. Már egy ideje szenvedek egy olyan „kapcsolatban” (és ezt most értelmezhetitek baromi tágan), ami túl sokat nem ad hozzá az életemhez, ellenben folyamatosan azzal szembesít, hogy bizonyos dolgokon nem tudok változtatni. Vox clamantis in deserto – mondta Darrow au Andromedus, és én is valami ilyesmivel szembesülök; ráadásnak még azzal is, hogy állandóan azon gondolkodok, hogy vajon hogyan javítsak a kommunikációmon, mert nem sikerül teljesen átadnom azt, amit gondolok és érzek. A csalódások után persze valószínű, előbb vagy utóbb szakítás lesz a dologból, csak még nem jutottam el odáig, hogy megtegyem a végső lépést (és még mindig van bennem valami megmagyarázhatatlan reményérzet, ami talán csak szimpla idealizmus).

2016. április 19., kedd

Retro: A hiábavalóság szövete - Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Régen olvastam a Hajszőnyegszövőket, de kevés nem angolszász regény tetszett annyira, mint Eschbach műve. Biztos vagyok benne, hogy mai fejjel bele tudnék kötni, mert lehet, nem annyira szépen van megírva, egyes fordulatok banálisak, de hangulatát és mondanivalóját mai eszemmel is hatásosnak és megindítónak látom. A szerző az emberi lélekről ír, megérti szereplőit, ezért lesz több ez a kötet, mint több, apró történet együttese.

Egy hatalmas birodalom távoli bolygójának lakói nemzedékről nemzedékre szövik feleségeik és lányaik hajából szőnyegeiket. Az elkészült műveket űrhajók szállítják el, hogy azok az uralkodó palotáját díszítsék – ahogyan azt a szőnyegek készítőik hiszik. Egy napon azonban lázadás tör ki és a császár elbukik. A szőnyegek helyéről azonban senki sem tud semmit az egész birodalomban…

Ez körülbelül Andreas Eschbach Hajszőnyegszövők c. könyvének története. Az írónak egy nem mindennapi ötlet köré sikerült egy nem mindennapi regényt kerekítenie, ami egy remek mesével ajándékoz meg bennünket.

2016. április 15., péntek

Mielőtt befejezi röptét a keselyű - Kondor Vilmos: Budapest noir

Bevallom, sekélyes vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy azért olvasok el egy könyvet, mert film készül belőle, nem is tagadom. De muszáj valamilyen alapon szelektálni, mert egyszerűen túl sok az olvasnivaló, és mivel hamarabb szerettem a filmeket, ezért gyakran még a mai napig hamarabb hallok egy készülő moziról, mint könyvről. A Budapest noirról szóló hírek ráadásul nagyon felcsigáztak, mert úgy tűnik, hozzáértő adaptáció készül. Ezért itt volt az ideje az alapanyag megismerésének.

Remek kiindulópontot választott a szerző, egy érzékeny pontot a zűrzavaros években. Gömbös Gyula meghalt, az ország egyre közelebb sodródik a náci Németországhoz és a háború árnyékához, Budapesten pedig egy rosszhírű negyed közepén megölnek egy fiatal zsidó lányt. Ez pedig kit is érdekelne Magyarországon 1936-ban? Talán senkit, de talán legalább egy valakit: Gordon Zsigmondot, az Est bűnügyi tudósítóját. A férfi elkezd kutatni, és ahogy nyomozása a felsőbb körök közelébe vezet, úgy kerül veszélybe az ő és szerettei élete.

Szóval a téma provokatív és izgalmas, és ezt a szerző sem hagyja veszni. A könyv rövid és sűrített, gyorsan pörögnek az események és a helyszínek, hőseink rengeteget utaznak és valóban gyűjtik az információkat, nem csak vicces detektív módjára csetlenek-botlanak és poénkodnak. Sőt: a regény valóban megidézi a keménykötésű amerikai magánnyomozók világát és vérbeli magyar noirrá válik. Kicsit néha túlságosan is azzá. Mert nem kell egy madámból feltétlenül végzet asszonyát gyártani és a verőember sem kell, hogy rögtön agyatlan legyen. De ezek igazából csak apróságok, amik az összképet nem rontják jelentősen. Inkább talán csak az volt az igazi gondom, hogy ha már noir, lehetne egy kicsit sejtelmesebb, nem kellett volna minden szálat annyira kereken lezárni, maradhatott volna valami nyitva, de hát ez a Gordon Zsigmond már csak ilyen profi.

2016. április 13., szerda

Álszentség és közelképek

Az utóbbi időszakban kicsit el vagyok veszve, mármint ami a blogot illeti. Nem mintha nem olvasnék, csak most a recenziós könyvek vannak soron, a maradék időmet pedig most a fotózás foglalja le. Az utóbbi hetekben házi feladatokkal küzdöttem, a múlt héten opera-főpróbán voltunk... Ezekről is szeretnék majd írni (majd ha kicsit jobban kitanulom a Photoshopot, mert ráébresztettek, alakítás minden képre ráfér), de most mégis a legfrissebb élményemet, a tegnap esti Tartuffe-főpróbát venném sorba.

És hogy miért is? Egyrészt sikerült a második sorba leülnöm (miután egy kedves profi fotó megjegyezte, hogy elé ugyan ne üljek - persze minden "kérlek" vagy napszaknak megfelelő köszönés nélkül), másrészt kiderült, hogy ez jó döntés, mert a díszlet kialakítása miatt a színpad előterében játszottak a szereplők. Ez pedig azt jelentette, megpróbálkozhattam a közelképekkel is, nem lettek vállalhatatlanul zajosak.

És aminek még örültem: a darab is szórakoztató volt. Régen olvastam/láttam a Tartuffe-öt, és valahogy egy kicsit vidámabbra emlékeztem; Hollós Gábor rendezése azonban valami mást emelt ki. Egy hatalmas haláltánc lett, ahol a Pataki Ferenc alakította címszereplő maga a Sátán. Hihetetlenül zseniálisan hozza a színész a figurát, ahol kell, gátlástalanul aljas, míg másutt tenyérbemászóan ájtatos, de bevállalja a gyenge ripacskodást is, ha ez kell a karakterhez. Így a darab igazából az ő "one man" showjává válik, a többiek nem nagyon tudnak kiemelkedni.