2017. május 21., vasárnap

Felesleges köldöknézés - Alien: Covenant

Tegnap elég húzós estém volt; este héttől színház, fél 11-től pedig az új Alien-mozi. És bármennyire nem tűnik összeillőnek a két dolog, a végén mégis közös nevezőre hoztam őket: mindkét alkotás kevésnek bizonyult a maga módján. Az Utánképzés ittas vezetőknek, bár rendkívül szórakoztató és vicces előadás volt, a végén nem adott semmit: nem vált egy bevállalósabb szatírává, de egy komolyabb drámává sem. Valahol az Alien: Covenant is két szék között a pad alá esett: nem tudott kiteljesedni sem filozófiai, sem a horror síkján.

Azon gondolkodtam, mennyire jó is az nekünk, hogy Ridley Scott ennyire erőlteti a mitológiaépítést. Az Alien-filmek ugyanis valahol pont azért működtek, mert a lényeket nem kellett megideologizálni: félelmetesek, megrendítően idegenek és így teljességgel érthetetlenek voltak számunkra. Ez adta a sorozat egyik fő vonzerejét, és az előzményekből pont ez tűnt el. Persze a Prometheus nem csak azért nem működött, mert háttértörténetet kreált szörnyeinkhez (vagy mert szinte teljességgel hiányoztak a filmből), de kétségkívül lényeges elem volt az erőltetett filozófia a sztori hátterében. Az Alien: Covenantnek ugyan nem ez a fő vonulata, de kétségkívül jelen van, viszont ennek ellenére sikerült teljesen kiherélnie a franchise-t.

Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor ügyesen használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.

2017. május 2., kedd

A csalódás anatómiája - Prometheus

Most, harmadik megtekintésre jöttem rá, hogy mennyire akartam szeretni ezt a filmet, mennyire vágytam rá, hogy jó legyen. Annak idején a moziban sem éreztem mást, mint színtiszta csalódást és haragot, hogy egy ilyen remek világot így hagynak elsikkadni a nagyravágyásban. Pedig akár értékelhettem volna, hogy valaki végre nem a megszokott panelokat akarja használni egy folytatás/előzmény film esetében. Nos, ehhez talán az kellett volna, hogy a végeredmény jó legyen. Azóta időről időre előveszem, változott-e esetleg egy fikarcnyit is a véleményem. Most éppen az Alien: Covenant-re való várakozás ébresztette fel az újranézés igényét, de meg kell állapítanom, hiába a magyarázatok, a bővítések, a részletinformációk, nem lett jobb a film.

A quadrológia sem volt tökéletes, mégis meg tudtam bocsátani hibáit, mert ha másként nem, remekül működtek a sci-fi mellett akciófilmként vagy éppen horrorként. A Prometheus ellenben sokkal nagyobb élményt ígért: az eredeti kulisszák hitélménnyel való feltöltését; hogy láthatjuk, ahogy a teremtés mítosza összecsap a tudománnyal a Mérnökök keresése közben. Hogy az ember megtudja teremtése körülményeit. Témák, amik monumentális kifejtést ígértek. De az egész félrecsúszott a rendezés, de főleg a forgatókönyv hibái miatt.


Először is a karakterek: a film közel 10 főbb figurát akar mozgatni, de ehhez az kellene, hogy legalább felvázolja őket, keretet adjon nekik. De azon kívül, hogy kaptak egy-egy tételmondatot, ez nem igazán sikerül. A kiinduló koncepció szerint a Noomi Rapace játszotta Elizabeth Shaw lenne a hívő, míg párja, Charlie Holloway (Logan Marshall-Green, aki utálhatja, hogy szegény ember Tom Hardy-jának titulálják) a tudomány embere. Csak ebben az a vicces, hogy pár elharapott mondaton kívül erre semmi nem utal. A főhőseink tipikusan nem cselekszenek, csak belecsöppennek a dolgokban, hogyan ismerhetnénk meg őket (erről ajánlom a Lessons from the Screenplay remek videóját).

2017. április 24., hétfő

Könyvfesztivál 2017

Az idei Könyvfesztivál most csak egy nap volt – de talán most elég is volt ennyi. Nem mintha nem lettek volna jó programok, vagy ne lett volna jó a társaság (sőt!), csak a tömeg… A Millenárisra egyidőben szervezett street food fesztivál biztos megdobta a látogatottságot (aminek a kiadók örülnek), ellenben hatalmas lett a tömeg (aminek én nem örültem). Mondjuk a zsúfoltság, az oxigénhiány és az ebből fakadó meleg remekül ellensúlyozta az időjárást, mivel volt, hogy oda menekültünk a kinti hideg elől, de mégis sok volt ez így. De nem panaszkodom tovább, inkább jöjjön egy kis élménybeszámoló

A kecske
Péntek délután, munka után indultam útnak a Magyar Államvasutakkal. Reméltem, hogy az alig két nappal ezelőtti haváriát, hóhelyzetet már kipihenték és haladunk majd, mint az álom. Hát, nem így lett. Kiskunfélegyháza és Kecskemét között félúton ledermedtünk biztosítószekrény meghibásodása miatt. 35-40 perc késés. Miután kimorogtam magam, hogy nem érek oda a megbeszélt találkozómra, leszálltam, hogy fotózzak egyet. És hát találtam kecskét. Meg vezetékeket. Sétálgattam kicsit a kellemes hűvösben, majd visszaszállva szóba elegyedtem egy joghallgatóval, és több közös pontot találtunk az életünkben, mint gondoltuk volna: kiderült, már találkoztunk tárgyaláson és ahhoz az irodához akar menni gyakorlatra, ahol én is dolgoztam évekig. Mindig mondom, hogy kicsi a világ. 

De ettől és a szép időtől még nem értünk hamarabb Pestre… Így sajnos bőven lekéstem a régi osztálytársaimmal megszervezett találkozót, egyikük nem is tudott eljönni. Másikuk viszont csak késő este ért rá, így bevetettem magam a Móriczra, fotózgattam a villamost, az embereket, a fényeket… Szép, szép, de Győr azért szebb volt este. Végül megérkezett régi barátnőm is, és beszélgettünk kicsit az életünkről, nagy meglepetések mellett. Ez mondjuk inkább rá volt igaz, én maga vagyok az unalom élő szobra. Viszont sokáig nem cirkálhattunk a Gellért téren, másnap korán indultunk Gáborral, ugyanis reggel 10-től már Berg Judittal kellett dedikálnom.

Out of focus a Móriczon

2017. március 20., hétfő

Egy kis kiruccanás – Győr és Budapest

Már egy ideje tervben van nálunk, hogy Pesten töltünk egy hétvégét, mászkálunk, kicsit megnézzük a várost. A március 15-ei hétvége jónak is tűnt, ráadásul megspékeltük egy győri kirándulással is – a Kisalföld számomra egy fehér folt, nem nagyon jártam még arra. Az időjárás azonban megtréfált bennünket, pont a fővárost nem sikerült jobban megismernünk. De legalább Győrt bemutathatom nektek kicsit – ezúttal nem is annyira szavakkal, mint képekkel.
Esti kép a kis "lencsével" - remek szelfipont :)

2017. március 5., vasárnap

Használati útmutató világvége esetére - Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Parental Advisory/Explicit Content

Neal Stephenson könyvét olvasni olyan érzés, mint egy elnyújtott előjáték. Mindig, mikor egyre és egyre közeledik a tetőpont, az író lelassít és te meg azt várod, hogy akkor ennél csak jobb lesz a továbbiakban, míg végül jön a robbanás. Ennek ellenére azután, mikor már teljesen készen vagy, a nagy „Cél” előtt, otthagy felajzva. A végén csak káromkodni vagy képes, hogy minek a fenéért vártál ennyit a nagy semmire?!

No, jó, azért kicsit igazságtalan vagyok, mert ennyire nem rossz a kötet, teli van izgalmas ötletekkel. Már a kiindulópont is remek: egy titokzatos erő elpusztítja a Holdat és a darabjai záros határidőn belül esőként fogják elpusztítani a Föld felszínét. Az emberiség megkezdi utolsó nagy erőfeszítését a fennmaradásért és elkezdik kiépíteni előretolt helyőrségüket az űrben, a Nemzetközi Űrállomáson. Azonban nem elég az ellenséges környezet, még saját magukkal és egymással is meg kell küzdeniük a túlélőknek. Lebilincselőnek tűnik? Igen, én is ezt gondoltam, míg el nem kezdtem olvasni.

Sajnos, a könyv nem az általam kívánt irányba haladt: ahelyett, hogy az emberekről mesélt volna, a technikáról kezdett. Eleinte még érdekelt, hogyan is működik az Izzy, hogyan akarják kialakítani az életteret több ezer embernek, hogy védik őket a sugárzástól, de úgy a 100. oldal környékén egyszerűen elkezdtem unni, a kétszázadiknál pedig már masszívan dühös voltam és azon agyaltam, vajon a földnek vagy a falnak vágjam-e a könyvet. Folyamatosan azt éreztem, hogy a regényben rengeteg annál izgalmasabb téma rejtőzik, mint hogy részletesen leírjuk a bolók összekapcsolásának metódusát. Megjegyzem, egy idő után már a terminológiát sem tudtam követni, mert nem érdekelt.

2017. január 21., szombat

Elveszni a smaragdszín dombok között - Susanna Clarke – Búcsúbűbáj hölgyei és más történetek

A Hollókirály tipikusan az a könyv volt számomra, amit időben kell olvasni: ha kicsit fiatalabb vagy idősebb lettem volna, úgy érzem, egyáltalán nem szólt volna hozzám. Így sem tudtam megfogalmazni a gondolataimat, hiszen közel sem vagyok annyira okos (vagy tanult vagy legalább reflexív), mint mondjuk Mr. Gaiman; inkább csak elvarázsolt és valami nagyon különös hangulatban lebegtetett. Ezért amikor megláttam Susanna Clarke novelláskötetét (ha tudom vagy legalább emlékszem rá, hogy megjelent, valószínűleg hamarabb beszerzem), tudtam, el kell olvasnom. Különösen azért, mert mostanában nagyon rászoktam a novellák olvasására.

A Búcsúbáj hölgyei a ködös Anglia vidéki tájaira kalauzolnak el, ahol valószerűbbnek tűnnek a tündérek és mágiájuk, mint London útjain. Clarke hihetetlen mesélőkedvvel és precizitással alkotta meg alternatív univerzumát – ez már A Hollókirályból is kiderült, de újabb történeteivel tovább árnyalta annak mitológiáját. A novellák bajba jutott halandókról, emberekkel barátkozó tündérekről, örökösödési ügyekről vagy megidézett történelmi eseményekről (és személyiségekről) szólnak, pont annyi kis abszurdan brit csavarral, ami ahhoz kell, hogy újra betoppanjak a varázslatokkal terhelt Anglia útjaira.

Ezek egy része egyértelműen mese – megfigyelhetjük azok fogalom szerinti figuráit, fordulatait és a végkimenetelük sem lesz kétséges. Egy-két történet ráadásul a magyar népmesékből is ismerős volt számomra, így a Torkos-hegyről vagy a John Uskglass és a cumbriai szénégető sztoriját biztos olvastam már más formában – de egy tájékozottabb olvasó még ennél is több ismerős fordulatot találhat. Mindenesetre bajba jutott hölgyek és urak találkoznak a mágia gúzsba kötő erejével, hogy erőfeszítések árán elérjék a boldog véget, de legalábbis tovább haladjanak életük országútján.

2017. január 2., hétfő

2016

Nehéz erről az évről írnom, nehéz eldönteni, mennyit is tudok megosztani belőle, meg az is, egyáltalán hogyan értékelem. Ha az egészet nézem, úgy nagyjából fele-fele részben történtek velem jó és rossz dolgok, viszont ami rossz volt, az sokkal jobban rányomta a bélyegét az összképre, mint szeretném. Ez is okozta, hogy idén nem a szilveszter előtt írom ezt a bejegyzést, mert egyszerűen nem tudtam tiszta fejjel végiggondolni a mögöttem álló évet. De hát akkor vágjunk is bele és kezdjük a rosszakkal, hogy utána vidámabban fejezzük be!

2016. december 29., csütörtök

Top 10 (+1) film 2016

Kicsit bajban voltam az idei felhozatallal, ugyanis kevés film váltotta be a hozzá fűzött reményeket (vagy éppen semmi elvárásom sem akadt, de még ezt sem tudta megugrani). Kezdem nagyon unni a szuperhősös szuperprodukciókat, amik körülbelül ugyanazt hozzák minden évben, meglepetések nélkül (bármennyire is szeretem Benedict Cumberbatch-et, azért a Doctor Strange sem egy nagy eresztés); az idei év nagy Oscar-eresztéseit pedig nem kifejezetten szerettem (Leo és a medve btw). Valószínűleg ezért sem írtam túl sok filmről, pedig azért akadtak jó alkotások idén is – régebbi alkotások pedig mindig meg tudnak lepni.

Spotlight

Meglepő eszköztelenséggel bemutatott kíméletlen sztori a katolikus egyház egyik legnagyobb botrányáról – mégsem válik egy pillanatra sem szenzációhajhásszá. A mozi remek arányérzékkel az újságírók munkájára helyezi a hangsúlyt, és bár nem tűnik elsőre különösebben izgalmasnak, ahogy a szereplők különböző nyilvántartásokat, iratokat böngésznek, mégis végig a székhez szögezett. Ennek oka a remek hangulatkeltésben rejlik, ahogy végig érezzük az egyház befolyását és nyomásást, amint el akarják tussolni az eseményeket, valamint a visszafogott színészi játékban. Számomra az ilyen filmek tovább erősítik, hogy a szabad sajtóra mennyire nagy szükség van, és az ilyen történetek hallatán gondolom azt, hogy az oknyomozó újságírás igenis nemes hivatás.
 

 

2016. december 28., szerda

Top 10 könyv 2016

Az idei év elég érdekesre sikerült könyvek terén – rengeteg sci-fi, sok csalódás és pár igazi gyöngyszem. Kicsit sajnálom, hogy kevés nem SFF könyvet sikerült olvasnom az idén, és ahogy most látom a jövő évi terveimet, ez a tendencia folytatódni is fog. De azért annyira nem bánkódok, kerültek elém igazán fantasztikus kötetek is, előre hát listázni!


Jack Campbell – Rendíthetetlen
Az évet rögtön egy kiemelkedően jó sci-fi regénnyel kezdtem, ami azért nem váltja meg a világot, de bennem régi húrokat pendített meg. Ugyan a blogon még nem értekeztem róla, de nagy kedvenceim a (főleg) napóleoni időszakban játszódó, tengeri csatákkal tarkított történetek a hajósokról, hajózásról. A Horatio Hornblower vagy éppen Jack Aubrey karaktereivel fémjelzett történetek a szívem csücskei, és pont ezt az ízt hozta John Geary kapitány is pár évszázaddal későbbről. A főhős hiteles bemutatása mellett a fizikaórát sem sunnyogta el a szerző, így már alig várom, hogy újra elmerülhessek ebben a világban a folytatásokban.


Mitch Cullins – Mr. Holmes

Nem az év legjobbja, de a hangulata valahogy a bőröm alá mászott. Tavaly olvastam két igazi Sherlock Holmes-történetet, amik megkapóak voltak, így kíváncsi lettem erre a regényre – ami persze nem azt adtam, mint egy hagyományos krimi. Sokkal inkább belebújt a karakter bőre óra és megkísérelte bemutatni, milyen lehetett a legendás nyomozó, úgy igazából. Rávilágított számomra az irodalom, az elbeszélő megbízhatatlanságára, de emellett ragyogó portré az öregkorról is. Megéri adni neki egy esélyt.


Tóth Csaba – A sci-fi politológiája

Az év egyik legörvendetesebb megjelenése volt, csak elsőre sajnos nem méltó gúnyában. A nagyközönség számára egyszerre befogadhatóvá tenni az SF-et és a politikát nehéz küldetés, ez a kötet azonban sikerrel vette az akadályt. Elsősorban közismert regényeket, filmeket, sőt, univerzumokat dolgozott fel úgy, hogy egy-egy mindenki számára ismerős politikai helyzetre világított rá. Így egyrészt könnyen megérthetővé tette a politika logikáját, másrészt segített abban, hogy a fantázia világait az ismert térben is értelmezni tudjuk. Engem végig lekötöttek az ábrázolt problémák és elméláztam az ismert történetek többletjelentésein. Ismerkedésnek ideális.


Naomi Novik – Rengeteg

Sodró lendületű regény, amit pillanatok alatt olvastam végig és ugyanilyen gyorsan kedvenccé is vált, hasonlóan a szerző Temeraire-történeteihez. Novik egy meseregény kulisszáinak felhasználásával mond el sokat a női szerepekről, önmagunk megismeréséről és definiálásáról. Emellett azonban egy bájos és izgalmas fantasy történet remek világgal, konfliktusokkal és szereplőkkel.

2016. december 14., szerda

Csodálatos, precíz felépítmények - Ted Chiang: Életed története és más novellák

Lenyűgözve ülök, állok, eszek, fekszem, miközben Ted Chiang novelláit olvasom. Ilyet már nagyon-nagyon régen éreztem novella, de bármilyen más sci-fi olvasása közben. Folyamatosan szuperlatívuszok járnak a fejemben, csak ilyesmivel tudom leírni ezeket a történeteket, mert nagyjából, így hirtelen semmihez sem tudom hasonlítani, amit valaha olvastam.

Először is talán azért, mert Chiang hihetetlenül jó ötletekkel dolgozik; más kortárs szerzőkkel ellentétben, akiknél szintén az ötleteket szoktam dicsérni (ld. Gaiman), itt egyáltalán nem érzem azt, hogy régi gondolatok újrafelhasználását látnám. Ez a nyolc novella mind frissítő szellőként hatott és teljesen meghökkentett egyedi világaival, megcsavart valóságaival. De úgy alkotta meg ezeket a történeteket, hogy mégis végig a tudományos (vagy hasonló jellegű) probléma maradt a középpontban.

Mert azt nem lehet tagadni, hogy az ábrázolt kérdések mind az adott világba ágyazottan működnek, akár van tényleges magyarázatuk, akár nincs. A természet- és a társadalomtudományi felvetések felváltva állnak középpontban, de előkerül az etika, a teológia és még sok-sok más, emberi mivoltunkat érintő kérdés. Mindezzel együtt le kell szögezni, hogy ezek a novellák sosem a szívemet, hanem az agyamat masszírozták.

Chiang alkotásait ugyanis leginkább egy hatalmas és pompázatos épülethez tudnám hasonlítani. Képzeld el, hogy ott állsz mondjuk egy felhőkarcoló előtt: csodálod eleganciáját, szépségét és ámulsz azon a hatalmas emberi tudáson és erőfeszítésen, ami megalkotta ezt a földtől már-már elrugaszkodó komplexumot. Pontosan ilyen érzés volt olvasni a kötetet és ez hatalmas élmény lehet bárkinek.