2009. december 29., kedd

Évértékelő 2009

Kaptam egy nagyon jó ötletet az évértékelésre, így belefogok. Arra ugyan nem emlékszem pontosan, hány könyvet is sikerült elolvasnom (volt olyan, hogy egy hét alatt ötöt, de hát csak valami csoda történhetett), újraolvasásokkal együtt olyan 20-25 körül járhatok az idén csak sci-fiben. De hát lássuk a mackót:

A legjobb olvasott könyvek:
  1. China Miéville - Perdido pályaudvar, végállomás
  2. Marina és Szergej Gyacsenko - Alekszandra és a teremtés növendékei
  3. Ivan A. Jefremov - Az Androméda-köd
A legjobb fantasy:
  1. Robert Silverberg - Lord Valentine kastélya
  2. Clive Barker - Abarat
Az év citrom-díjasai:
  1. Az Alkonyat-sorozat eddig olvasott kötetei
Az év csalódása:
  1. Antal József - Justitia (kivételesen nem azért, mert rossznak tartom magát a könyvet, de a kisregény alapján sokkal többet vártam volna)
Az év kiadványa:
  1. a számomra hiánypótló jellegű Metagalaktika 11.
Az év könyvbeszerzése:
  1.  Ursula K. Le Guin Szigetvilág-sorozatának utolsó két kötete, amiket évek óta keresek
Az év filmje:
  1. District 9
Az év legjobb nem sci-fi könyve:
  1. Grecsó Kristián - Tánciskola
És amire még nagyon büszke vagyok:
  1. az I. Intergalaktika találkozó megszervezése és lebonyolítása

Természetesen lenne még mit írni, de most röviden csak ennyit :-)

2009. október 24., szombat

Johannesburg felett az ég

Azt hiszem, ezt más sokan elmondták előttem, hogy a District 9 az év egyik legfontosabb és legjobb filmje. A sci-fi köntösébe bújva nagyon is aktuális témákat, társadalmi problémákat fejteget, gyakorlatilag semmi pénzből olyan trükköket alkalmaz, hogy tátott szájjal bámulsz. Inkább nem is vállalkozok arra, hogy egy korrekt, objektív kritikát írjak, csak leírom azokat a tényezőket, amik számomra kiemelték a tucatfilmek sorából.

Ami megfogott és beszippantott: a bevezető, dokumentarista jellegű 10-20 perc. A múlt és a jelen eseményeinek bravúros keverése; a főszereplő feszültséggel teli bemutatása; az idegenek érkezésének és életének mozaikszerű felvázolása az emberek reakciói tükrében. Mert idegeneket nem hallunk, „humans only”. Külön slusszpoén az egészben, hogy a megszólaló emberek egy része nem statiszta, ők egyszerű dél-afrikai polgárok, akiket – ha jól tudom – az országban élő más nemzetiségűek ügyével kapcsolatban interjúvoltak meg. Ez az, ami valóban félelmetes.

Ami hatást keltett: a brutalitás. Nem a film végi akciókra és a nigériai kalózokra gondolok, hanem az emberek és a „rákok” viszonyára. Nem csak a fizikai brutalitás, hanem a lelki elnyomás, a másodrendűség érzése, az alantasság, ami lehetetlenné tesz mindenfajta normális kapcsolatot a fajok között. Azt a képsort, amikor a film elején lelövik az egyik „rákot”, hidegen, minden mérlegelés és szánalom nélkül, nem bírtam nézni, mert annyira valós, zsigeri és szörnyű volt.

Aki miatt érdemes beülni: a főszereplő. És itt most nem elsősorban az őt alakító színészre gondolok (bár az ismeretlen Sharlto Copley is remek), hanem a karakterre: egy lélektelen, korlátolt és nem gondolkodó csinovnyik, Wikus Van De Merwe, akire a forgatókönyvírók szeszélyéből egy ízig-vérig testet és lelket próbáló kaland vár, amely során hiába lesz a teste egyre inkább idegenszerű, lélekben emberré válik.

Ami nőként érdekelt: a leheletfinom szerelmi szál. Az ember azt hinné, hogy a szánalmas kishivatalnok és a szép felesége, akinek édesapja nem mellesleg az MNU főnöke, közötti kapcsolat egyoldalú rajongás lehet csupán. A film hihetetlen finomsággal építi fel a két ember közötti kapcsolatot, mely a megpróbáltatások ellenére erős marad. A lépcsőre tett pléhvirág pedig gyönyörű szimbólum.

Ezek mellett beszélhetnék még a hihetetlen jó tempójú cselekményről, a komoly mondanivalóról, a helyszínben megjelenő egzotikumról, de a fenti tényezők nekem bőven elegek arra, hogy a Star Trek-mozi mellett az év legjobb sci-fijévé váljon a District 9. A film mer elgondolkodtatni, hatása alól nem egykönnyen szabadulsz meg, és egyszerűen jó :-)

2009. augusztus 29., szombat

Sookie és a haverok

Ezt a bejegyzést már vagy 2 hónapja megírtam, csak egyszerűen lusta voltam begépelni, így most szintén lustaságból felhasználom. De ahogy látom, ez a téma most úgyis aktuális az sfportalon...
Az internet bájához hozzátartozik, hogy ha bármit keresünk, szinte rögtön megtaláljuk és meg is szerezhetjük magunknak. Nincs ez másképp a sorozatokkal sem, csak ott az a súlyosbító tényező is fennáll, hogy jó esetben az összes részt könnyedén a gépünkre pakolhatjuk. És ha nagyon kíváncsiak vagyunk, könnyen azon kaphatjuk magunk, hogy fél napot a számítógép előtt töltjük az újabb és újabb epizódokat lesve. Hát velem most ez történt.

Louisianában járunk, egy képzeletbeli kisvárosban, Bon Tempben. Itt él Sookie Stackhouse (Anna Paquin), aki kicsit más, mint a többiek: képes hallani mások gondolatait. Ez azonban nem teszi boldoggá, s mikor megjelenik a városban egy vámpír, Bill Compton (Stephen Moyer), rögtön felfigyel rá, mert őt nem hallja. Miután megmenti a férfit, sorsuk összekapcsolódik. Miközben ők szerelmükért vagy néha épp az ellen küzdenek, egy sorozatgyilkos kezd garázdálkodni...

Ez volna röviden a True Blood (ami a magyar keresztségben az "elmés" Inni és élni hagyni alcímet kapta) sztorija. Egy vámpír és egy ember szerelmét sokféleképpen próbálták már megénekelni, nem is csak ez adja a történet sava-borsát. A sorozat atyja, Alan Ball (akinek személyes kedvencemet, az Amerikai szépséget is köszönhetjük) nem csak a főszereplőkre koncentrált, a történet teli van izgalmasabbnál izgalmasabb mellékszereplőkkel. Itt van mindjárt Sookie bátyja, Jason, aki inkább csak sodródik a saját életében, ágyról-ágyra jár, de nem találja önmagát; vagy Tara a legjobb barátnő, aki részeges anyja mellett örlődve inkább elüldöz mindenkit maga mellől; Sam a jóravaló és jóképű bártulajdonos, akiről azonban számos furcsaság kiderül. De valójában még sokkal több városlakó ügyes-bajos dolgára fény derül, ami annyira elvonta a figyelmem, hogy mikor megismerjük a gyilkost, egy ideig fel sem fogtam, miről is van szó.

Sőt, be kell valljam, a mellékszereplőket érdekesebbnek találtam a főszereplőknél. Sookie-val nem tudtam együttérezni, sajnos Miss Paquin alakítása "nem jött át", Sookie sok esetben gyerekesen viselkedett, amit érthetetlennek találtam a karakter ismeretében. Vámpírunkról pedig számomra túl kevés dolog derült ki, hogy igazán megfogjon.

Ami viszont zseniális, az az atmoszféra és a helyszín. Az állandó hőség, tücsökciripelés és a szúnyogok, magyarán minden, amit általában az amerikai Délről gondolunk, ott lüktet a tévé képernyőjén.

De a sorozat nem elégszik meg egy szerelmi történet elbeszélésével, terítékre kerül itt politika, a vámpírok emberi jogai (amit már az Anita Blake-könyvekben is olvashattunk), és az egyszerű emberek erre adott válaszai: így könnyedén ejt gondolkodóba a diszkriminációról és elnyomásról. Ugyanakkor felidézésre kerülnek az USA tragédiái, a polgárháború, az iraki harcok, sőt humoros formában még 9/11 is.

Mert nem feledkezhetek meg a sorozat nyújtotta fekete humorról sem. Sőt, az utolsó epizód vége maga a színtiszta idézőjel: feledteti a sorozat össze hibáját és nagyon kíváncsivá tett a folytatás iránt.

Mert persze hiba is akad, és nem csak a főszereplőkkel. A történet első felében számomra sok volt a szexualitás. Még úgy is, hogy ez egy abszolút nem szűzies sorozat (elég csak az amúgy emlékezetes és maga nemében tökéletes főcímet megtekinteni), a vámpírok szexuális vonzereje tényleg nem csak zárójelben szerepel. Igaz, mindezek ellenére hiteles és hátborzongató sok esetben, amit látunk, néha mégis sok.

Ha a fentiektől és a túl sok szálon futó cselekménytől eltekintünk, remek élmény a True Blood. Hajrá emberek, mindenki megérdemel egy kortyot belőle, és lehet, hogy ugyanolyan rabjává váltok, mint sokan a V-juicenak!