2012. június 23., szombat

Zsoldos Péter-díj 2012, novella kategória III. rész

Moskát Anita: Kelj fel, és járj! (Galaktika 254)
Jó történet, jó felvetés, ahogy a génmanipulációt ötvözi a vallási gondolatokkal. A főhős alakja érdekes, de a pálfordulása hiteltelen: túl cinikus alaknak festi le ahhoz, hogy ilyen gyorsan megtérjen – túl hideg az elbeszélés stílusa. A mellékalakok nem túl eredetiek és nem is elég részletesek. A történetről a bűvészek „trükkjeinek” felépítése jut eszembe, de sajnos az egyes fordulatok nem túl meglepőek.

Pap Viola: Az üres fájl (Galaktika 253)
Stephen King-hommage utánérzése volt a történetnek hangulati szinten, de annak minősége nélkül. Az írói lét, mint vizsgálati tárgy érdekes lenne, de ebben nem sikerült megragadni annak mélységeit. Nem éreztem azt, hogy ismerem a hősömet, így a feltételezett mondanivaló sem jött át. Zavaros volt az egész mű.

Radics Roland: Karthágó lányai (Új Galaxis 18.)
Jól felépített, meglehetősen izgalmas novella, ami a végénél megbicsaklik. Szépen építi fel a feszültséget, de a végső jelenet nem hozza azt a hatást, amit vártam tőle. A tudományos probléma is valahogy túl konyhapszichologizálással van felépítve, a legsablonosabb megoldásokkal és elméletekkel, így nem válik hitelessé.

Sümegi Attila: Apa teleportáló gépet vett (Galaktika 251)
Hiányérzetem maradt a történet olvastán, mert nem derült fény a cselekmény mozgatórugóira. Úgy tűnik, az álmok és a teleportáció a valóság előli menekülés eszközei, de ennek akkor lenne súlya, ha látnánk, mitől menekül a főhős. De ezzel adós marad a történet és így a feszültség is hiányzik belőle.

Szélesi Sándor: Hajnalodik (Galaktika 256)
Egy tollpihe súlyú történet. A sci-fi ismét csak háttér, semmi szerepe a történetben, ugyanúgy szólhatna egy teflonedényekkel házaló, mindig kétszer csengető wisconsini ügynökről is. Giccses szerelmi történet, mindenféle újdonság vagy hitelesség nélkül. És felhívnám a figyelmet, hogy a fátyolos, barokkos körmondatoktól nem lesz egy szöveg szépirodalmi.

Toochee: Nyugtalanság tengere (Galaktika 256)
Nincs konfliktus, nincs történet, unásig ismert téma (az ember csak pusztítani tud), nincs humor, nincs dráma, nincs eredetiség.

Toochee: Van kapás? (Galaktika 253)
Egy semmilyen kis történet, az egész nem több egy jelentéktelen kis pukkanásnál. Nekem úgy tűnt, a szerző humorosnak szánta, de semmi vicces nem volt benne. A szereplői teljesen érdektelenek, még karikatúraszinten sincsenek kidolgozva. Amellett feltűnik benne a szerző állandó problémája, a túlmagyarázás: nem kell mindig mindent megmondani, mert így nem marad az olvasónak a felfedezés izgalmából semmi.

Varga Tamás József (Craz): Barbár borbár (Lidércfény, V. évf. 5. szám, 2011. május)
Ez az a tipikus novella, ami esetében egyáltalán nem tudom eldönteni, minek vetette papírra a szerző, illetve ha már papírra vetette, minek jelentette meg?! Egyetlen mentségül csak az önirónia szolgálhat, ami miatt nem fejeltem le valóban a monitort (mint ahogy azt az író is vizionálta), de ez önmagában roppant kevés ahhoz, hogy az írás élvezetes legyen. Az ilyen történeteket inkább baráti társaságban, egy nagyfröccs mellett kell előadni, ott talán vicces lesz, nyomtatásban sokkal kevésbé.

Varga Tamás József (Craz): Troll a híd alatt (Téridő Horizont, 9. szám, 2011. január)
Nagyon művészieskedő, intertexttel (de legalábbis emlegetéssel) megbolondított novella, de a költői szövegek ellenére nem lesz jó írás. A banális útkereső problémát az elcsépelt, halmozott hasonlatok nem teszik széppé (halkan hullámzó, egyúttal lustán hömpölygő folyam), a megoldás pedig egyáltalán nem tudományos. Sokkal inkább elmenne egy fantasy novellának, már az is kétséges, hogy ebben a közegben kellene-e jelölni. A szerző három jelölt írása közül mégis ez tetszett a legjobban, kis hatással azért volt rám.

Varga Tamás József (Craz): Uluru (Meztelen ügynök, I. évf. 2. szám, 2011. november)
Nem túl eredeti novella, ez is inkább nedves álomnak tűnik, semmint igazi történetnek. Ausztrália pedig jó helyszíne lenne a történetnek (nem mondható elhasználtnak) és látszik, hogy a szerző sok energiát fektetett az anyaggyűjtésbe, de ha már E/1.-ben ír, akkor ráfért volna több személyes benyomás és kevesebb papírízű élővilág-bemutatás. Jó kis misztikus novella lehetett volna, nem volt feltétlen szükséges a végső fordulat, simán lehetett volna egy istennő is, időutazó(?) helyett, lehet, kevésbé zökkentett volna ki a cselekményből. Mintha erővel akarta volna az író ráhúzni a sci-fi címkét a műre, így viszont erőltetett az egész.
_______________________________________________________________

Most kivételesen nem szeretnék nagy összegzést nyújtani, annyi azonban megállapítható, hogy a legtöbb jelölt novella nem kiemelkedő, nagyon kevés az eredeti ötlet és még kevesebb olyan írás van, ami formai szempontból nyújt valami újat, valami különlegeset. Mivel nincs összehasonlítási alapom a korábbi évek kapcsán, csak azt mondhatom, nem éreztem kiemelkedőnek a mezőnyt. Persze, sok hazai novella nem került be ebbe a válogatásba, így a teljes magyar termésről nem is adhat részletes képet.

Nem akarok találgatni, hogy vajon ki fog nyerni idén, de legalább a saját favoritjaimat megosztom veletek. A jelöltek közül a legjobbnak az alábbi írásokat találtam:

K. Varga Bea: Áldott légy, Szent Struktúra! (Galaktika 251)

K. Varga Beáta: Az emlékkufár (Galaktika 258)

Bárdos Bence: Rekord (Új Galaxis 17.)

Moskát Anita: Kelj fel, és járj! (Galaktika 254)

Szívem szerint a díjat Moskát Anitának adnám. Lehet, a kritikámból nem jött le, de hibái ellenére kiemelkedő a novellája, emlékezetes karakterekkel. Bár több ilyet olvastam volna a jelöltek között.

A cikk első és második része.

2012. június 20., szerda

Zsoldos Péter-díj 2012, novella kategória II. rész

Hantos Norbert: Egydolláros sorsjegy (Pillantás a pokolba antológia, KIMTE)
Súlytalan írás egy elcsépelt témáról. A szereplők nem eléggé kidolgozottak: a női főhős, hiába tekinthető ő a központi alaknak, nem lett megfelelően bemutatva, így nem hiteles, ahogyan egyik pillanatról a másikra gerincet növeszt, a férfi (fő)hős pedig annyira ellenszenves, hogy a sorsa sem tud érdekelni. Érthető a mondanivaló (a diktatúrában bárkiből bármikor áldozat válhat), de maga a novella sem szövegében, sem alakjaiban nem annyira erős, hogy elvigye ezt a gondolatot a hátán.

Hantos Norbert: Valami zöld (Új Galaxis 18.)
A legnagyobb erénye az írásnak, hogy hatással volt rám olvasás közben, meghatott a kislány története és rajta keresztül az emberiség sorsának bemutatása. Julie alakját sikerült úgy megalkotni, hogy elhiszem, valóban egy gyerekről van szó, hiteles gyerekszerűnek tetszik a gondolkodása. A novella azonban mégsem egységes, nem olvad harmonikus egészbe, ami miatt hiányérzettel tettem le. Mind maga a társadalom, mind a konfliktus bemutatása lehetett volna részletesebb, akkor talán jobban kijöhetett volna a történet mondanivalója.

Hantos Norbert: Ikerbolygó (Az utolsó világ antológia, Cherubion kiadó)
Sem történetében, sem formájában nem kiemelkedő történet, minden elemét láttuk már más helyen, mégis működik és a csattanó is a helyén van. Élveztem olvasni, és ez már több mint, amit a legtöbb jelölt novelláról elmondhatok. Megbízható középszer.

Horváth Zoltán: Tik-tak (Új Galaxis 18.)
Egy végletesen sablonos, unásig ismert panelekből építkező történet, amely csak egy fáradt fintort tud kiváltani olvasójából. Van itt minden: Laputa, Atlantisz, elnyomott sokak, kiváltságos kevesek, véreskezű rendőrök, katasztrófa sújtotta Föld… Az egyetlen, ami feszültséget adhatna a történetnek, az a korlátozott idő, de éppen ezt a lehetőséget nem használja ki a szerző: ugyan gyorsan történnek az események, mégsem érzi azt az olvasó, hogy emberéletekről lenne szó. A végső csavar is csak egy fáradt élc, amit már sok korábbi történet ellőtt.

K. Varga Bea: Áldott légy, Szent Struktúra! (Galaktika 251)
Nem új a téma, a hatalom, a felsőbb célok és az azokat megvalósító emberek közötti konfliktusok, de jó a központi karakter, ahogyan a szerző rajta keresztül bemutatja, milyen gondolatai vannak az egyes embereken túlmutató célokért harcoló személyeknek, és feszültséggel teli pszichológiai párbaj bontakozik ki a szerzetes és a lázadás vezetője között. A Föld helyzete viszont nem ad pluszt a történethez, ha ennek komolyabb szerepet szánt az író, azt jobban ki kellett volna domborítani; inkább a szerzetes saját sorsáért aggódtam, semmint a bolygóért.

K. Varga Beáta: Az emlékkufár (Galaktika 258)
Nem sci-fi, hanem egy misztikus színezetű megváltástörténet. Érzékletesen, mindenféle sallang nélkül meséli el a kísértés, bukás és a remény krónikáját. A központi alakot sikerült hitelesen bemutatni, habár története ismerős, volt benne annyi eredetiség, amivel elvitte a vállán a cselekményt. Legfőképpen azt értékeltem benne, hogy úgy tett meg egy nőt főszereplőnek, hogy semmilyen izzadságszagú feminizmus nem itatta át feleslegesen. Nem tudom, szabad-e ilyet leírni egy kritikában, de jó érzés volt olvasni, pozitív gondolatokat indított el bennem.

Kasztovszky Béla: A Tabu (Galaktika 251)
Oldschool novella: mind a nyelvezet, mind a történetmesélés régi sablonokat követ, a tudomány és fejlődés pozitív hatásait ecsetelő sci-fi történetek vonalán halad. Önmagában ez nem lenne baj, de itt rossz párbeszédekkel, érdektelen szereplőkkel kombinálódva egy összességében idegesítő, unalmas egésszé áll össze.

Kis Zoltán: Gyilkos csatolás (Galaktika 254)
Érdekes, tudományosan-fantasztikus alapötlet rossz megvalósítása. Széteső, zavaros történet, számos dolgot csak felvet, felvillant, de azoknak semmi szerepük nem lesz a történetben (pl. az áldozat „szelleme”). Mintha a szerző nem tudta volna eldönteni, mit akar elmesélni.

Kleinheincz Csilla: Fehér elefánt (Új Galaxis 18.)
A szerző az igazságot helyezte a novella középpontjába, de nem sikerült a probléma igazán árnyalt bemutatása. Sok időt szentel az író a központi alak bemutatására, azonban a konfliktus kibontása mégsem lett elég erős – hibának érzem, hogy a végső döntés meghozatala igazán csak egy fél oldalnyi belső monológ eredménye. Ha a folyamat bemutatása részletesebb és időben elnyújtottabb lett volna, úgy érzem, hatásosabb lenne volna a végeredmény. Továbbá egy ilyen súlyos kérdésben – emberölés – való döntéshozatalban a társadalmi szempontoknak sokkal jelentősebb szerepet kellett volna szánni, mint csak a belső, személyiségbeli vonásoknak – ez a feladat komoly felelősséggel jár. Célszerű lett volna a jogi fogalmak pontos használata is, ha egy ítélkezésben részt vevő szakértő szempontjából meséli el a történetet. Mindezek ellenére a novella élvezetes volt, gördülékeny stílusban és hiteles a központi alak bemutatásában (bár egy a döntéshozatalban ilyen labilis és személyes erkölcs alapján könnyen befolyásolható személy nemigen jutna be a jogszolgáltatásba), továbbá a tudományos elemet jól építi bele az ítélkezési rendszerbe.

Körtvélyes Ákos: Chang’e, kedvesem (Új Galaxis 18.)
Ez is egy alapvetően sablonokra épülő novella, de itt a stílussal, a környezettel sikerül valami pluszt hozzáadni. Sci-finek egyáltalán nem mondanám, mivel a környezet, az űr csak hátteret ad, de semmi lényegi pluszt nem tesz bele a történetbe, így maga a nevezése erősen megkérdőjelezhető. A stílusa jó, ugyan néhol túlírt, de alapvetően olvasmányos. A dialógusok kicsit esetlenek, de alapvetően illeszkednek a szereplőkhöz. Nem kiemelkedő, inkább megbízhatóan középszerű írás.

Márki István: Az idő sodrában (Galaktika 259)
Sablonos időutazós történet, kiszámítható végkifejlettel. Ebből az alapvetően elcsépelt témából csak akkor lehetett volna jó történetet kihozni, ha az író komolyan veszi a karaktereit, de erre nem került sor. A páciens alakja túl jelentéktelen, az orvos pedig következetlen; ahhoz, hogy hiteles legyen az őrülete, kicsit jobban be kellett volna mutatni az életét, annak menetét, a családjával való kapcsolatát. Az a mánia, ami az „időutazó” felbukkanása után rátört a doktorra, nehezen értelmezhető egy valóban kiegyensúlyozott személy esetében, amilyennek az író eredetileg ábrázolni akarta, komolyabban meg kellett volna indokolni a valódi személyiségét, így túlzottan felszínes marad.

Maron A. Andrea: Kísérleti szex (Új Galaxis 18.)
Giccses lányregény, némi tudományos-fantasztikus beütéssel. Mivel én is a célcsoporthoz tartozom (gyakorlatilag lehetnék a hősnő, hiszen 26 éves nő vagyok), ezért nem hagyott hidegen a műben rejlő romantika, de attól még semmiben nem emelkedik az átlagos nedves leányálmoknak fölé. Sablonos, bár gördülékeny alkotás, nem lep meg semmivel.

Mayer István: Offlinia (Galaktika 252)
Nem túl jól sikerült novella az offline és online világ összevetéséről párhuzamot vonva a diktatúrák lélekrajzával. Főleg azért tartom rosszul kivitelezettnek, mert nem tartom időszerűnek, sem szerencsésnek a párhuzamot a Szabad Európa Rádióval – teljesen más célok és eszközök. Úgyszintén nem érzem erősnek az elnyomó hatalom ábrázolását, nem jön ki igazán a lázadás értelme – pláne úgy, hogy adott esetben több jó érvet találok a háló ellen, mint mellette. Ha a szólásszabadság mellett akart felszólalni az írás, ezt sokkal jobban kellett volna hangsúlyozni.

Mayer István: Örökölt hajlam (Galaktika 261)
A tudósok és a politika/gazdaság összefonódásának sajátos ábrázolása. A szerzőt már korábbi novellájában foglalkoztatták társadalmi kérdések, de itt ötletesebben sikerült bemutatnia, hogy egy kutatás befejezése hogyan nyithat meg egy újat. Ugyan a megoldásra átvezető ötlet eléggé véletlenszerűnek tűnik, de a gépi-emberi együttműködés ábrázolása átvezet ezen az apró döccenőn. A társadalmi környezet bemutatása néhol kicsit szájbarágós és túlmagyarázott.

folyt. köv.

A cikk első része.

2012. június 17., vasárnap

Zsoldos Péter-díj 2012, novella kategória I. rész

Úgy döntöttem, idén én is beszállok a Zsoldos-bizniszbe, és igyekszem megkritizálni a jelölteket. Idén is számos, különböző folyóiratban, antológiában megjelent mű került a nevezettek közé, ezek egy részéről már írtam is jelen hasábokon. Nem szeretnék semmilyen számozási rendszert használni, csak úgy zsigerből írom a gondolataimat. De akkor vágjunk is bele! Egyes művek esetében már írtam korábban kritikát, azokat ide is beillesztem, de be is linkelem a biztonság kedvéért.

Antal József: Vénuszlakók – A földlakó (Galaktika 257.)
A földlakót élveztem talán legjobban olvasás közben. Volt benne jó néhány megkapó pillanat, bár zömében itt is sajnos a klisék domináltak. A legnagyobb hibája, hogy nem sikerült megkedveltetnie a feleség alakját, habár neki kellene elvinnie a hátán a történetet. A karakter túl önző és sok tekintetben felszínes ahhoz, hogy átéljük tragédiáját. Különösen igaz ez a fiával való kapcsolatára, amely alig került bemutatásra, ezért a végkimenetel indokainál sem tudtam figyelembe venni. A novella így jobban hasonlított egy mániákus őrült monológjára, semmint egy tragikus emberi sorsra.

Antal József: Vénuszlakók – A politikus (Galaktika 253.)
A politikus egy teljesen kiszámítható kis történetet mond el, aminek csavarja csak a ma született csecsemőt lepné meg – ennél érdekesebb történeteket hallok néha a közszolgálat alsóbb fokán tanyázó ismerősöktől, holott itt egy bolygó sorsa lenne a tét. A szerző feleslegesen időzik el a család bemutatásánál, ettől sajnos nem lett átélhetőbb az a látszólagos kockázat, amit főhősünk vállalt. Fény derül az előbb említett titkos informátor személyére, de a miértjeire nem, ami felettébb zavaró. Bevezet egy állandóvá váló mellékszereplőt is, akinek motivációit azonban nem fejti ki, így a karakterhez való viszonyulást sem könnyíti meg.

Antal József: Vénuszlakók – Idill (Galaktika 260.)
Az Idill nem váltja be a címében foglaltakat. Főhősünk lányának, Patriciának a sorsa ugyanis nem éppen kellemes, se nem túl eredeti. Érdekes, hogy sem a korábbi novellában bemutatott gyerekkori traumának, sem az őt felnevelő édesapának egyaránt semmi hatása nincs a személyiségére. És hiába próbálja a szerző függetlennek bemutatni hősnőnket, még mindig inkább a férfiaktól függ (és ezt most nem feministaként mondom). Egyébként megjegyzem, meglehetősen hihetetlen, hogy egy civilizálatlan, kemény munkavégzésre kényszerítő bolygón élő emberek második generációja ne lenne képes megvédeni, akár erőszak árán az otthonát és csak két ember van, aki erre felhasználható. Éppen a szikár körülmények és a telepeslogika indokolná azt, hogy foggal-körömmel küzdjenek, de hogy itt mindenki pacifista legyen és senki ne változzon a mostoha körülmények és az eltelt negyed század ellenére…

B. Kósa Katalin: Piramis a Romuluson (Új Galaxis 17.)
Semmitmondó írás. Az elbeszélés módja annyira hideg, semleges, hogy egyáltalán nem hozza közel hozzánk a szereplőket, jellemábrázolás gyakorlatilag nincs, így az egész történetnek nincs tétje, nem érdekli az olvasót a „hősök” sorsa. A konfliktusok a semmiből jönnek, lógnak a levegőben, maga a „tudományos” vonal végtelenül banális és unásig ismert, ráadásul a bemutatása hihetetlenül szájbarágós.

Bajzafi Ferenc: Gyerekjáték (Új Galaxis 18.)
Ez volt az egyik olyan írás, aminél nem tudtam eldönteni, mit akart mondani nekem a szerző. Hogy milyen veszélyes a kíváncsiság? Vagy hogy milyen veszélyes tud lenni egy másik faj? Amellett a szöveg unalmas, élettelen, az a tipikus „whatthef*ck”…

Bárdos Bence: Rekord (Új Galaxis 17.)
Kicsit szájbarágós, de szórakoztató és egyedi hangulatú írás. Érdekes ötlet, hogy a rekordok felsorolása és reklámok szövege széttagolja a művet, de ezek szokatlan ritmust is adnak neki. A hirdetések alapján kialakított élet, a fogyasztói társadalom „mindent akarok” életérzése és ennek értelmetlensége ezerszer ismert történet ugyan, de legalább nem akarja ezt szántszándékkal minden oldalon lenyomni a torkunkon a szerző, csak egyszer szalad túl a pennája. Az egyedüllét, a bezártság és az őrület bemutatása is hitelesnek tűnik, egy jó elbeszélést olvashatunk.

Bukros Zsolt: Kilövési gyakorlat (Új Galaxis 17.)
Ugyan ez sem egy tökéletes írás, a jellemábrázolás még hagy kívánnivalót maga után, de alapvetően elég jól sikerült bemutatni, milyen érzés lehet, mikor egy gyalog rádöbben arra, mennyire feláldozható. Feltétlenül csiszolni kellene a stíluson, mert eléggé semmilyenek lettek a párbeszédek és a leírások, csak a történet vitte magával az olvasót, nem az írástechnikai minőség.

Bukros Zsolt: Végtelen körök (Új Galaxis 17.)
Igazából nem lenne itt a helye, mivel nem sci-fi műről van szó, szerintem a horrorhoz közelebb áll – egy idegen faj és az érzelemblokkoló, mint „tudományos” elem, még nem teszi tudományos-fantasztikus művé. Ettől eltekintve szórakoztató történet, általam még nem olvasott (inkább csak filmen látott) csattanóval, viszont igazán nagyot ez sem szól. Átélhető a központi karakter története, de azért egy kicsit nem ártott volna jobban kidolgozni a személyiségét, múltját, bár így legalább nem volt túlírva a sztori.

F. Tóth Benedek: Éjnek hajnala (Galaktika 262.)
A novella hasonlóan költői hangulatú, mint a szerző tavalyi jelölt novellája, azonban nem sikerült annyira kiemelkedőre. Hiába a drámai megfogalmazások, mégis távolságtartó a mű, nem hozta közel hozzám az ábrázolt problémát. Különösen a főhős monológjait éreztem feleslegesnek, a problémát nem így kellett volna bemutatni. Erőltetett a párhuzam a Biblia első emberpárjának sorsával, szerintem ezek (és a többi szereplő nevénél is megjelenő utalások) nem tettek hozzá olyan többlettartalmat a műhöz, ami indokolta volna alkalmazásukat. Túlbeszélt és túlírt munka.

Fazekas Beáta: Az ugrás (Az utolsó világ antológia, Cherubion kiadó)
Olyan, mint egy mese a legkisebb fiúról, aki mindig is érezte, hogy különlegesebb a többi gyereknél, de most persze, a kalandok sodrában erre bizonyítékot is kap. Egy tanító célzatú kis történet, mi sem formai, sem tartalmi bravúrt nem mutat fel és nem is különösebben emlékezetes.

Hamza Pál: A határ (Új Galaxis 17.)
Vértelen, sablonos űroperaszerű valami. Szövegszinten is olyan hibák vannak benne, amik majdhogynem élvezhetetlenné teszik, de a történet… Miért van az, hogy először az egyik mérnök tűnik felettesnek, aztán a másik, anélkül, hogy bármi utalna a változásra? Hogy van az, hogy hősünket, aki tegyük hozzá, hogy sérült a többi szereplőhöz képest (4 helyett csak 2 karja van), rögtön befogadja a közösség, rábíznak fontos feladatokat és még a nőt is megkapja, minden erőfeszítés nélkül? Hogy éli túl az 500(!) éves fagyasztást egy olyan „hibernátorban”, ami elvileg csak zöldségszállításra készült? (ez az ötlet az Aliens óta amúgy is elcsépelt) Emellett nincs stílusa, unalmas és fárasztó.

folyt. köv.

2012. június 12., kedd

Könyvhét és gasztrotúra

Immáron harmadik éve ismét fellátogattam székesfővárosunkba, hogy részt vegyek a Könyvhéten. Nagyon sok minden történt ebben a pár napban, erről számolnék be nektek egy pár képpel fűszerezve.

Péntek (június 8.) – Ami elromolhat, az el is romlik, aztán megjavul

Azt reméltem, hogy ha már kivettem a pénteki napot szabadságra, legalább nyugiban leszek. Ehhez képest természetesen elzárták a vizet kora reggel, így a csendes reggeli helyett tölthettem teli vödröket, míg a szomszéd szobában a hétvégi szállóvendégünk napszúrással küzdött. Majd a fényképezőgépemet, amit szépen összekészítettem a nagy útra, sikeresen otthon hagytam. Végül némi családi kalamajka is bejátszott, de csak fel tudtam szállni a pesti vonatra.

Ezt követően kiderült, hogy vendéglátóm nem tud kijönni velem délután dedikáltatni, így mehetek egyedül a Vörösmarty térre (a szegedi delegáció másik fele eközben a szállásán pihent). A tömeggyilkosságtól végül megmenekült mindenki, mert csomó ismerőssel futottam össze: az Ad Astra standjánál váltottam pár szót Csillával, a Könyvmolyképzőnél Beával (alias onsai), de Mayer Pisti, alias adeptus szegődött végül társamul a terep felderítésében úgy, hogy közben még egy fagyira is meghívott (a Gerbeaud mindig jó választás).

Este 6 körül nekiindultunk, hogy megkeressük a Shisa Habibi bárt, ahol Ian MacDonald A dervisház c. könyvének bemutatója kezdődött. A hely nagyon tetszett, autentikus (vagy legalábbis annak tetsző) hangulat fogadta az oda látogatókat és még több ismerős. Maga az esemény kifejezetten kellemes volt a moderátor, Kánai Andris (Sfinsider) késése ellenére; a fordító és Csilla, mint a kiadó főszerkesztője, sok érdekességet mesélt a könyvről és az Ad Astra további terveiről. Annyira felbuzdultam, hogy ott helyben meg is vettem a könyvet, amelyet azóta is olvasok (illetve olvasnám, ha lenne rá időm).

Ezt követően a résztvevők laza csoportokra váltak szét; beszélgettem kicsit Huszár Andrissal (Gaines) a fordítás (és a vérfarkasos könyek :)) rejtelmeiről, majd Thrawn admirálissal, Kádár Zsoltival és Zsolti feleségével, Ibolyával a jövő hónapi IG-taliról és más UFÓs dolgokról. Végül nagyjából az SFMagos banda maradt a helyszínen és közösen ökörködtünk még egy-két órát. Végül vendéglátóimmal is sikerült egy jóízűt dumálni, így elég későn sikerült elaludnom…

Szombat (június 9.) – avagy hogyan leszek gourmet

Ha már későn feküdtem, legalább későn is keltem, és közben tőlem szokatlan ötletem támadt: költsünk luxusra! Kitaláltam ugyanis, hogy vendéglátómmal, Tamással és Gáborral (alias acélpatkány), ugyan menjünk már a körúton található New York kávézóba, mert annyira jól néz ki kívülről. Hát belülről is jól nézett ki – és az árai ennek megfelelően is alakultak. Ennek ellenére úgy döntöttem, egyszer élünk, és a fiúkat is meghívva, ott reggeliztünk. Mondhatom, minden mennyei volt, a hely csodaszép (és kicsit csicsás), a pincérek elég profik, magyar meg alig akadt. Hát, ha ebben az ötéves tervben nem is teszek ilyet még egyszer, megérte.

Ezt követően felmentünk a várba és sétáltunk egy nagyot. Természetesen rengeteg turista volt, magyar szót itt se sokat találtunk, de észrevettem egy nagyon aranyos kis napsütötte udvart, amit természetesen a kölcsön-fényképezőgéppel meg is örökítettem. A várból lementünk a Moszkvára (bocs, Széll Kálmán) és egy kicsi pizzériában megebédeltünk. Lehet, én vagyok elszokva a kedvességtől, de teljesen meglepett, hogy mikor már több mint fél órája nem kaptuk meg az ebédünk, a pincérnő odajött elnézést kérni és felajánlott egy-egy ingyen desszertet, amit örömmel elfogadtunk.

Ezt követően szaladtam a Vörösmarty térre, hogy még elkapjuk a többieket. A Galaktika standjánál bőszen osztogatták a tortát, miközben László Zolival dedikáltattam a folyóirat legutóbbi számát (miközben Kersti Kivirüüt meghívott írónő éppen kártyát vetett, ha jól láttam). Ezt és pár könyv megvásárlását követően (köztük olyat is sikerült beszereznem, amit egyáltalán nem terveztem, de a Kalyber Joe alkotója, mint elég friss ismerősöm meggyőzésének nem lehetett ellenállni) az ismerős arcok az Agave kiadónál gyülekeztek, ahol Botond dedikálta Az ember könyve c. új művét (melyet a The Times kritikájával reklámoztak). Beszélgettem Kovács Andival, Lajossal, megismertem Szedlák Ádámot (kelt) és Kádár Tamást, a jó hangulat megteremtésében Kánai Andris ismét elől járt.

7 körül azonban otthagytam az sci-fis bandát, és Tamás barátommal a Magvető pultjához siettünk, ahol Parti Nagy Lajos dedikálta legújabb könyvét, majd este 8-tól borkóstolást tartottak olyan sommelier-k társaságában, mint Eszterházy Péter, Závada Pál, Grecsó Krisztián és az előbb említett Parti Nagy Lajos. A két esemény között még elugrottunk a Vapianóba, ami egy remek kis gyorsétterem és látványkonyha egyben és mindenféle pastákat készítenek el a szemed előtt. Az asztalokhoz járó bazsalikom-bokrok külön elnyerték a tetszésemet. Ezt követően azonban szaladtunk is vissza a Vylyan borokhoz és a neves írókhoz. Ugyan igazi nagy okítás a nemes nedűk terén nem volt, mégis egyedi hangulatot kölcsönzött a műanyagpoharas ivászathoz, hogy általunk is ismeretlen okból Grecsó kétszer is ránk köszönt, Parti Nagy töltötte az első pohár borunk és külön portrék készültek velem és a művészek hátával.

Az iszogatás után a Király utcára siettem, ahol az előző esti beszélgetést folytattuk (némi foci EB-vel és lánybúcsúval). Mivel nagyon elfáradtam, hamar visszamentem a szállásomra, ahol azért még beszélgettünk egy-két órát a nap eseményeiről, így megint jól eltelt az idő.

Vasárnap (június 10.) – minden jónak vége szakad egyszer

Erre a napra már nem terveztünk sokat, gyakorlatilag csak kedvenc jóllakott óvodásom, Varró Dani dedikálására ugrottunk be, majd irány Szeged! Örülök, hogy ilyen sok emberrel összefutottam, remélem, jövőre még többen feljönnek, elvégre remek élmény, plusz csak kapkodja az ember a fejét, hány híres/hírhedt embert (lett légyen az politikus, színész vagy műsorvezető) lehet látni (vagy Bernátzki Lajos esetében lefényképezni). De addig is, már alig van egy hónap és találkozunk Debrecenben!

2012. június 2., szombat

A magyar időutazás anatómiája

Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) Katedrálisa a hazai science fiction (fantasy?) nehezen ismételhető sikertörténete. Kevés olyan könyvet tudok kapásból felsorolni a tematikán belül, amelyet többször, nemhogy háromszor kiadtak és általános elismertségnek örvend az olvasók között. Egy ideje már érdekelt, mi is az oka ennek a szeretetnek, különösen azért, mert a belőle (és Szélesi Sándor York Ketchikan történeteiből) kinőtt Mysterious Universe-galaxis olvastán nem tölt el különösebb lelkesedés. A három kiadás közül az én kezembe a második, féltégla vastagságú gyűjteményes kiadás került, így csak erről tudok nyilatkozni, összehasonlító adataim a többiről nincsenek.

A történet ismertetésétől eltekintenék, hiszen nehezen lehetne röviden és érthetően összefoglalni, különösen úgy, hogy ha az ember nem akarja a többieket megfosztani a meglepetéstől a történet csavarjai kapcsán. Legyen talán csak elég annyi, hogy a Katedrális, az időutazás monopóliumával rendelkező intézmény-monstrum a XXIII. századból egy intervenciós csoportot küld vissza az i. sz. 64. esztendőbe, hogy derítsék ki, ki rendelkezett olyan fegyverrel, amellyel az ügynökség egy műholdját le lehet lőni. Természetesen erre fény derül, de a helyszínre érkező katonáknak mégsem ez jelenti majd a legnagyobb gondot ezen a szokatlanul forró római nyáron.

Mint ebből a rövid ismertetőből is kiderülhet, a történet az időutazás problematikája körül kering, tisztán tudományos-fantasztikus regénynek azonban nem mondanám. Maga az időutazás tudománya, a rendkívül népszerű időparadoxon-témakör csak érintőlegesen jelenik meg a műben, csak amennyire a cselekmény kifejezetten megkívánja – ez persze nem menti meg attól, hogy időnként kifejezetten idegesítően érthetetlen legyen. Sokkal több szerep jut az emberiségen kívüli, fejlett fajoknak és az ő teremtő szerepüknek – egy hívő keresztény, különösen ha elvakult, többször kiálthat blaszfémiát a regény olvastán (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy Péter és Pál apostolok is szerepelnek a műben). Ezen lények és az ő teremtő és pusztító munkájuk viszonylag komoly alátámasztást kapott. Ugyanakkor a könyvben szerepe van a mágiának, amely viszont tényleg nem kap lényegi magyarázatot – pedig még csak el sem hangzik Arthur C. Clarke híres idézete a fejlett tudomány és a mágia kapcsolatáról. Ezek a tényezők megnehezítik azt, hogy tematikus kategóriákban gondolkodjunk a regényről, már ha ezt feltétlen meg szeretnénk tenni. De tovább nem akarnám elvenni az irodalmárok kenyerét, nézzük meg kicsit konkrétabban a művet!

Lehet, szigorú leszek, de számomra a Katedrális nem más, mint egy fordulatokban bővelkedő ifjúsági, ezen belül is konkrétabban a fiatal fiúkat megcélzó, írás – ebben a műfajban egyébként kiválóan teljesít. A cselekménye érdekes, izgalmas, vannak benne katonák, harcok, szerelem (de főleg inkább szex), hősök – tinédzserként (bár nem érzem magam közvetlen célcsoportként megszólítva) valószínűleg imádtam volna. Mindezek mellett komoly ismeretterjesztő erővel bír, rengeteg konkrét és részletes információt szolgáltat az ókori Rómáról, az okkultizmusról, démonológiáról és a Bibliáról is, és képes valódi érdeklődést felkelteni az érintett területek iránt. Ugyanakkor a benne található többlettartalom, így a harc filozófiája, a megváltás lélektana a bűn és bűnhődés története nem tudnak komolyabban elgondolkodtatni, pedig ezek a kérdések kétségkívül fel vannak vetve a műben, azonban nem tudnak kellően kibomlani.

Ennek fő okát pedig a karakterekben, és így magában az írói eszközökben találom. Fonyódi tud izgalmas karaktereket is alkotni, ám javuk csak felszínes alak, hiszen érdekességük az élettörténetükből, nem a jellemükből fakad. A legtöbb szereplő csak azért mozgatórugója a történetnek, mert valamit tett a múltban, nem pedig azért, amilyen emberek valójában. A legtöbben csak végigbukdácsolják az eseményeket és próbálnak rájönni az események mögötti rejtett mozgatórugókra, nem pedig tevőlegesen alakítani őket. Különösen akkor szembetűnő ez, mikor a szerző arról beszél, hogy kit, mennyire gondolkodtattak el az események, de ezt csak az író elbeszéléséből tudjuk, mert maguk az alakok nem viselkednek ettől máshogyan.

Persze van olyan, aki igazi lehetőséget kap. A főszereplő John Kerwin egy sablonos, érzelmeit elrejtő kemény katona, azonban mégis megvan a maga drámája és választása, és így átélhetővé válik jelenléte. A Bíboros jobbkezének, Cornelius Handsnek és a római fejvadász Anguisnak is megvannak a maguk nagyszerű pillanatai, nem véletlen, hogy csak az ő vicces jeleneteik, beszólásaik tudtak kacajra fakasztani. Ezek az alakok következetesek önmagukhoz, de képesek változásra és fejlődésre, ettől emelkednek a többiek fölé. Más szereplők azonban semmilyen jellemfejlődést nem tudnak felmutatni, hiába történnek velük dolgok, mégsem érdekel a sorsuk.

Különösen igaz ez a nőkre, egy épkézláb lány nem sétált be a sztoriba, akit egy kicsit is hús-vér embernek tudnék mondani. A legtöbben csak hisztiztek, különböző nemű, fajú, korú lényekkel bújtak ágyba és a cselekmény bizonyos pontjain mondtak érdekes dolgokat, de nőként nem tudott meghatni a sorsuk, nem tudtam közösséget vállalni velük. Talán az egy Palmyrával tudnék kivételt tenni: a történet elején egy végletesen unalmas ördögi nőszemélynek tartottam, de a pokolban való leszállása és kiemelkedése – megtérése – folytán mégis emberivé vált – a Vatikán akár az új Mária Magdolnaként ünnepelhetné.

Be kell vallanom, magában a regény szerkezetében is komoly változásokat követelnék, ha abban a helyzetben lehetnék. Rögtön a regény harmadánál lévő, a kiképzésen és a pompeji szcénában elhelyezett szenvelgő részeket kapásból dobnám a kukába. Mérhetetlenül unalmas és lehet, hogy a cselekmény szempontjából elhangzik itt pár fontos információ, azonban teljesen alkalmatlan arra, hogy a szereplők közötti viszonyrendszereket ábrázolja, illetve, hogy közelebb hozza őket hozzánk. A legtöbben itt idegesítően következetlenek és a való életben valószínűleg habozás nélkül megpofoznám őket. Ezen kívül nyilvánvaló, hogy egy közel 1000 oldalas regénynek nem lehet minden szava arany. Azonban alapvetően nem túlírt, hanem feszes szerkezetű műről van szó, az esetleges hosszasabb bemutatások közelebb hozzák hozzánk a miliőt, a kort és az életérzést és fenntartják az érdeklődést. Azokat a sejtető mondatokat pedig, amely szerint „hőseink még nem tudták, hogy mi vár rájuk”, szívem szerint minden íróval elfelejtetném (ami jól állt Lovecraftnak az 1900-as évek elején, az a 21. században már nem mutat olyan jól).

Magáról a kiadásról is jókat mondhatok, néhány kisebb hibája volt csak (pl. a több helyen elrontott lábjegyzetelés), de a műélvezetet nem rontotta. Külön piros pont jár Vass Richárd remek borítóképének.

Lehet kedvelni és lehet gyűlölni a Katedrálist, hatása azonban letagadhatatlan. Biztos vagyok benne, hogy meseszövése sok új rajongót szerzett a zsánernek, bár persze az nyilván kétséges, hogy ezek az olvasók maradtak-e az ilyen jellegű kalandregényeknél, vagy mertek ezek után továbblépni. Mindenesetre én megszerettem a regényt és megszerettem alkotóját (akivel egy egész friss interjú olvasható az ekultúrán), mert a témák iránti érezhető rajongásból képes volt egy ilyen vaskos, ámde szórakoztató regényt megírni. Élmény volt elolvasni, de hogy még egyszer kezembe veszem-e ebben az életben, az nem biztos.

Megjegyzés: Köszönet a szerzőnek, amiért közvetett érdeklődésre elárulta az "evolvens" jelentését - nagy segítséget nyújtott a megértéshez.