2012. december 31., hétfő

2012

Ritkán szoktam évértékelést csinálni, de ez az év annyira eseménydús, érdekes és kicsit fájdalmas volt, hogy nem hagyom ki. Ezzel egy kicsit én is végiggondolom, mi történt velem és hogy mire jutottam általa.

A legfontosabb változás az emberi kapcsolataimban következett be: valakitől végleg el kellett búcsúznom, van olyan, ami újra kezdődött és volt olyan, akivel talán örökre elváltak útjaink. A két elválás, bár más-más természetű, nagyon megviselt, sokáig elég rosszul éreztem magam, amit az újjáindulás miatti öröm sem halványított el (meg persze az sem volt annyira egyszerű). Nagyon remélem, hogy ezek a dolgok kicsit nyugvópontra jutnak és túl tudok lépni a dolgokon.

De természetesen csomó érdekes dolog is történt. Újraindítottam a blogom, ráadásul olyan bejegyzésekkel, amik magas olvasottságot generáltak. Persze, ez azzal járt, hogy megszaporodtak a kritikai hangok is – bár olyan fórumokon, ahol nem vagyok jelen és csak áttételesen jutottak el hozzám az infók. Viszont ezt nagyon hasznosnak találtam: a visszajelzések alapján elgondolkodtam azon, hogyan is írok, milyen a hangvételem, hogyan fogalmazom meg a gondolataim. Érdekes volt azt látni, ki milyen következtetést von le abból, amit írok. Be kell vallanom, volt olyan vélemény, ami bántott akkor, ma már megpróbálom az előnyeit látni – persze ez nem mindig sikerül. De annak külön örülök, hogy egyes kritikámra komoly recenzió született, de azt is elmondhatom magamról, hogy konkrét blogbejegyzések születtek ihletésemre (legalábbis egyesek ezt állítják :)).

Aminek nagyon örültem: keresett meg könyvkiadó, hogy recenziós példányok alapján írjak a könyveikről. Ez nagyon jólesett. Úgyszintén az is, hogy egy író ismerősömtől kaptam e-mailt, amelyben többek mellett engem is megkért, hogy legyek előolvasója az új könyvének. Ezt valóban nagyszerűnek találtam, ugyanakkor felelősségnek is, hiszen ilyen munkát még nem csináltam, ezt még csak tanulom, és remélem, bele is tanulok. Jó kihívás volt.

Ezen túl voltak érdekes események, élveztem a Könyvhetet Budapesten, nagyon pihentető volt az InterGalaktikás találkozó, de az SFMag kétéves születésnapi partija is jó volt. Hogy az írországi utamat ne feledjem…

De akkor mik is voltak az én könyv és filmélményei, csalódásai, mert az évértékelésnek van egy ilyen célja is… Most csak a sci-fi művekről beszélek, más műfajban viszonylag keveset olvastam idén.

Az év könyve – külföldi:

Ez a titulust idén nem adnám senkinek. Sok jó könyvet olvastam az idén, de nem volt köztük olyan, amit a legjobbnak szeretnék kikiáltani, illetve olyan sem, amelyet kedvencemmé tenném. Ha a legemlékezetesebbeket kellene leírnom, akkor Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben és Connie Willis Végítélet könyve c. művek lennének a listán.

Az év könyve – magyar:

Kevés magyar könyvet olvastam az idén, inkább csak novellákat, de azok is főleg a csalódás kategóriában szerepelhetnének. Az ember könyve viszont valóban emlékezetes volt, egyedi világgal és érdekes konfliktussal.

Az év csalódása – könyv:

Ebben a kategóriában van magyar és külföldi „díjazott” is. Antal József Kód c. kisregényéhez sajnos semmilyen erényt nem tudok kapcsolni, míg Lavie Tidhar Oszama c. műve egyáltalán nem rossz, csak rám nem sikerült akkora hatást tennie.

Az év filmje:

Kicsit viccesnek találom, de a legjobb sci-fi filmélményem idén a John Carter volt. Egyrészt maguk a körülmények, ahogy megnéztem a moziban, megismételhetetlenek, másrészt egyszerűen csak élveztem. Mellette labdába rúghat még a Looper, ami egyszerűségében is innovatív, valamint a Felhőatlasz, aminek monumentalitása, mondanivalója mellett szórakoztatni is tudott.

Az év csalódása – film:

Ez egyértelműen két „nagyszerű” alkotás volt: a Prometheus és a Batman: Felemelkedés. Míg az előbbit széteső dramaturgiája, logikai bukfencei gyakorlatilag élvezhetetlenné tette (még akkor is, ha ezt egyesek utóbb mentegetni próbálták), az utóbbit a hatalmas elvárásaim „rontottak meg”.

Ezen kívül még van egy fontos mondanivalóm: köszönetet szeretnék mondani minden olvasómnak, kommentelőnek, aki velem tartott idén és az előző években. Nem szeretem a nagy szavakat, de támogatásotok, jó meglátásaitok sokat segítettek.

Mindannyiótoknak boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok! Remélem, jövőre is velem tartotok!

2012. december 30., vasárnap

Itó Projekt - Harmónia

Ajánlás: Qpernek köszönetképpen a könyvért és mert megérthettem, miért hagyta abba

Ha nem is várakozással, de mindenképpen érdeklődéssel vártam a </Harmóniát>, mivel sok jót hallottam/olvastam róla. A disztópiák mindig is érdekeltek, ötletesnek tűnt az a világ, amelyben az ember nem rendelkezhet szabadon a testével, kíváncsi voltam, hogy milyen történetet kerít eköré az író. A könyvtrailer különösen hatásos lett a japán szöveggel, az animehatású képekkel. Nem is ezzel volt a gond…

Hanem azzal, hogy elkezdtem olvasni és utáltam. Szó szerint. Nemrég volt egy hasonló élményem, bár az egy magyar kisregénnyel kapcsolatban, és bevallom, nem gondoltam, hogy itt is ezt fogom érezni. Egyszerűen nem tudtam átérezni a lányok problémáját, hogy miért nyomasztja őket ez a társadalom. A leírt problémák banálisak voltak, nem éreztem mögötte igazi gondolatokat, csak gyerekes dacot és ostobaságot. Holott maga a probléma létezik, és érthető is, de ezt nem tudta átadni a szerző, csak egyfajta fejlett társadalmi nyavalygásnak tűntek a felvetett gondolatok.

Egyszerűen nem volt jól alátámasztva, hogy mennyire nyomasztó az az érzés, hogy nem követheti el az ember a saját hibát, nem „eshet le”, mert mindig van valaki, aki akarata nélkül is vigyáz rá. És hogy mennyire fojtogató egy olyan társadalom, ahol nem dönthetünk szabadon arról, hogyan is akarunk élni.

Illetve nem is csak az alapvetéssel volt a baj, hanem azzal is, hogy iszonyúan hamisnak tűnt az egész: sírunk azért, mert nem vagyunk betegek? Vagy inkább azért, mert nincs választásunk? Mert belekényszerítettek bennünket abba, amit nem akartunk? Ez mind szép és jó és hiteles is lenne, ha a felvázolt társadalmi háttér nem lenne képes igazolni ezt a döntést. Viszont itt egy nagy háború után döntött így a világ, amelyben az emberiség és a Föld egy része megnyomorodott. Ez nem lehet az a cél, amiért érdemes lenne feladni a személyes szuverenitásunk egy részét? Különösképpen úgy, hogy ezen kívül nem feltétlen élhetetlen ez a világ, amely megpróbálja megérteni tagjait, hogy azok is megértőbben forduljanak egymás felé? Az önzés a legfőbb értékünk?

Ráadásul mindezeket a gondolatokat az író egy ellenszenves, megértésre képtelen, bizonyos tekintetben szociopata főhősnő szájába adja, aki nézeteit nem tudja alátámasztani, mástól kölcsönzött szarka gondolatokkal operál, és azt gondolja, hogy a terrorizmus a szabadságharc szinonimája. Egy ilyen hőssel nem tudtam együtt érezni.

Holott a történet később elindult egy más irányba. Kirie Tuan felnőtt és bár a periférián, de megpróbált beilleszkedni a társadalomba. Ám miután egy sokkoló élményként egy gyerekkori barátja, közel 3000 másik emberrel egy időben, a szeme előtt lesz öngyilkos, kutatni kezd, mivel a szálak Miachra mutatnak, aki egyfajta példakép volt számára és már 13 éve halott. Nyomozása során bejárja a földgolyót és próbál megoldást találni arra, mi okozta ezt a tragédiát.

Innentől a regény egy kicsit kevésbé idegesítő mederben csorog tovább. Persze a hősnő „karakterfejlődése” továbbra is kaotikus, másnaposan is kevesebb bennem az önellentmondás, mint Kirie Tuanban – hol ide, hol oda kap. Különösen hiányoltam azt, hogy az a nézet, amelyet a főszereplő kiábrándultságában megáénak vallott, később szinte semmilyen formában nem került elő és nem okozott semmilyen ellentmondást Tuan és a többi ember között. Mintha elfelejtette volna, mit is gondolt valaha – az esetleg ebben a témában született belső monológok pedig jelentéktelennek tűntek a konfliktus nagyságához képest. Az, hogy a végső döntést a szerző gyakorlatilag egy személyes incidensre szűkítette le, majdnem egy arculcsapással ért fel.

Pedig a történetben és a világban egyre több lehetőség lesz, ahogy haladunk előre. Érdekes tudományos problémákkal találkozunk, az író (bár dramaturgiailag megkérdőjelezhető módon és kicsit szájbarágósan) felveti a szabad akarat testhez és nem lélekhez kötésének kérdését, eljátszik azzal, mi is a lélek; csak a test egy tulajdonsága vagy valóban valami más, több ettől? A materialista nézetek ilyentén kifejtése mindenképp elgondolkodtató és további töprengésre késztetett. A párbeszédekben bemutatott kérdések számomra eredetiek voltak, a felvetésük kontextusa mindenképpen figyelmet érdemel. úgyszintén megfontolandó a regény végső konklúziója is, hogy az akarat mennyiben szükséges az emberiség további fejlődésében.

Végső soron jobb véleménnyel vagyok a könyvről, mint ahogyan azt az első pár fejezet olvastán gondoltam. A történet magja, alapfelvetése érdeklődésre érdemes, mind az emberi akarat, mind a szabadság kérdései élőek, korábbi jelentős műveket idéz meg általuk a szerző (valamelyiket direktben is, pl. Szép új világot vagy az 1984-et). De sajnos nem ér fel hozzájuk, mert semmi kapcsolódási pontot nem éreztem a főszereplővel, ennek hiányában pedig majdnem érdektelenségbe fulladt számomra a történet. Jobb sorsra érdemes mű a </Harmónia>, de nálam nem talált be, hiába a rengeteg trendi etml-kód.

2012. december 23., vasárnap

Vernor Vinge – Tűz lobban a mélyben

A cikket ajánlom a kis házi spoilerszakértőmnek, öcsémnek, aki remélem, mielőbb elolvassa a regényt és rájön, nem árulok el sokat.

Amikor először kinyitottam a könyvet és elolvastam az előszó első két oldalát, meg voltam győződve arról, hogy nem fogom élvezni. Felháborodottan adtam elő Gábornak, hogy ebből biztos semmi jó nem fog kisülni, nem is értettem, mit olvasok. Aztán persze győzött a kötelességtudat, elvégre ha ingyen könyvet kapunk, azt el kell olvasni. És végül egyáltalán nem bántam meg, sőt, az idei év egyik legjobb olvasmánya volt a Tűz lobban a mélyben.

Sok mindenért lehet méltatni ezt a könyvet, én két dolgot emelnék ki feltétlenül: a történtet és az ötleteket. Pedig a sztori nem igazán csavaros, egy lineáris eseménysort mesél el, amely három cselekményszálon fut és szórakoztatja az olvasót. A Tejút jövőjében járunk, amit nem csak az emberek, hanem ezerféle másik faj, sőt, testetlen entitás otthona. A galaxisunkon belül különböző Zónák alakultak ki, ahol eltérően érvényesülnek a fizika törvényei: a határokon kívül létezik a Transzcendencia, ahol az emberi értelmen túli, már-már isteni lények jönnek létre. A Kívülben gondolkodó gépek is léteznek és megvalósulhat a fénynél sebesebb utazás, míg a Lomha Zónában, ahol a Föld is található a történet szerint, valóban csak lassan lehet utazni, míg a Galaxis magjába be sem lehet merészkedni. A legfelsőbb Zónában felbukkan egy transzcendens lény, a Métely, aki pusztítani kezdi az értelmes lényeket, de közben úgy tűnik, mintha kutatna is valami után. Néhányan rájönnek arra, hogy lehet valami, amivel meg lehet állítani, ez pedig egy furcsa teremtményekkel teli, középkorias bolygón található, ahol a lakóknak sejtelmük sincs arról, hogy az értelmes fajok jövője van a kezükben.

A fő történetszál fenti ismertetéséből kiderülhet, hogy nagy újdonságot nem olvasunk, legalábbis a cselekmény szintjén. A sztori egyszerű, elvégre a legtöbbször van gonosz, akit le kell győzni, de az kétségtelen, hogy ezt a pofonegyszerű mesét izgalmasan regéli el az író. A regény teli van apró, elrejtett utalásokkal, amik szépen felvezetik az elrejtett kisebb és nagyobb rejtélyek megoldását. Hiába 800 oldal a könyv, nem találtam benne következetlenségeket, szépen épülnek egymásba az építőkövek, gördülékeny a történetvezetés és végig fenntartja az olvasó érdeklődését és kíváncsiságát.

Pedig Vinge nem egy virtuóz író, maga a regény nyelvezete nem mondható sem mesterinek, sem emlékezetesnek. Nem találtam lenyűgöző idézeteket, magvas gondolatokat, de legalább nem éreztem terjengősnek sem a szöveget a magas oldalszám ellenére sem. A szereplőket is korrekten vezeti végig, itt azonban már megmutatkozik az ötletesség, ami végül magasan az átlag felé emeli a művet. Az emberi alakok közül kétségtelen, hogy Pham Nuwen a legérdekesebb, az ő múltjának és jelenének kérdései a mű gerincét adják (nem lehet véletlen, hogy a regény előzménykötetének, a Deepness in the Sky-nak ő az egyik fő alakja). Mellette a női főhős, Ravna elég statikus alak, döntései fontosak a cselekmény egészét nézve, mégsem válik érdekessé. Az emberi gyerekek életszerűen megformáltak, valóban elhiszem olvasás közben, hogy fiatalokról van szó. A legérdekesebb alakok azonban a más fajú szereplők: a szkródutasok idegenszerűségét remekül sikerült érzékeltetnie az írónak, de az igazi telitalálat a tüskés faj, amelynek alakjai talán a legárnyaltabban az egész történetben.

És ha már idegen fajok, áttérhetünk arra a témára, ami számomra a legkiemelkedőbb volt a műben: a hihetetlen ötletek, amiket oldalról oldalra felrajzol a szerző. Az egyik legjobb vonulata ezeknek a különböző fajok: ahogyan Trethon Judit írta régebben a Star Warsról – „[…] van miből pazarolnia, bőkezűen bánik a fantáziájával. A kamera néha nemtörődöm módon, csak egy pillanatra mutat meg nekünk valami újabb meglepő E.T.-t, aztán más, fontosabb dolog felé fordul.” Rengeteg faj kerül elő legalább rövid leírás vagy említés szintjén, de azok is, amelyeket sikerül megismernünk az igazán emlékezetesek: a kerekeket guruló fák, a szkródutasok, akiknek csak rövidtávú a memóriájuk, és az egyfajta kollektív tudattal rendelkező tüskések, akiknél 3-6 példány alkot egy gondolkodó lényt. És ezzel a rövid leírással csak a felszínét kapirgáltam meg ezeknek az érdekes civilizációknak, hiszen az együttélés és együttműködés különböző módozatai lesznek igazán lenyűgözőek.

Persze a remek világleírás nélkül nem működnének az alakok: ahogyan a fizikát és az ebből fakadó különböző tulajdonságokat felhasználja Vinge, azzal egészen egyedi körülményeket teremt. Önmagában valahogy nem tetszik a transzcendens lények felhasználása a sci-fiben, de itt valahogy a clarke-i fejlődés (pl. A gyermekkor vége) felhasználásával, de annak egyfajta fizikai, nem csak tisztán szellemi hátteret adva le tudott kötni ez a lehetőség is. A gépek, különböző berendezések működésének, valamint a civilizációk felemelkedésnek a Zónákhoz való kötése sajátságos feszültséget adott a történetnek, amit mintegy megspékelt a Zónahatárok változása is, ami csak még izgalmasabbá tette a cselekményt. És ne felejtkezzek el a Hálóról, amit akár az internet szinonimájaként is meghatározhatunk: összeköti a világokat, de sok troll van rajta.
Összességében kiválóan szórakoztam olvasás közben és azt éreztem, amit az igazán izgalmas regényeknél: minél hamarabb el akarom olvasni, mert egyszerűen érdekelt. Ugyanakkor elgondolkodtam azon is, milyen is a díjakat szavazók gondolkodása: 1993-ban a Tűz lobban a mélyben megosztva kapott Hugo-díjat a szintén nemrég olvasott Ítélet könyvével. Ha azt nézem, melyik regény ötletesebb, mint tudományos-fantasztikus alkotás, egyértelműen Vinge mellé teszem a voksom. De mint emberi történet Connie Willis könyve többet adott. Ugyanakkor élményben egy paraszthajszállal mégis ez a fizikai lehetőségekkel keményen operáló alkotás lesz a befutó, mert kicsit tágított a műfaji befogadóképességemen. Sőt, már várom a folytatást is…

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

2012. december 6., csütörtök

Lavie Tidhar – Oszama

Nem vagyok marketingszakember, de láttam pár esetét a tökéletlen marketingnek. Pl. hogy rossz a reklám, nem szórakoztató, vagy éppen unalmas, esetleg idegesítő, nem megfelelő a korcsoportnak, akiket megszólít, vagy éppen nem tudja eldönteni, kit is akar megszólítani. Az Oszama esetén egy bizonyos pontig remekül működött a gépezet: a könyvtrailer alapján biztos voltam benne, hogy ez az alkotás kell nekem, mert noir, mert izgalmas, mert pörgős – vagy legalábbis annak tűnt. Onnantól azonban, hogy elkezdtem olvasni, valami megbicsaklott.

A felütés tetszetős: Joe, a magánnyomozó épp irodájában ül, természetesen némi alkoholfélét hörpölgetve, amikor is megjelenik a titokzatos nő és megbízza, találja meg Mike Longshottot, az Oszama Bin Ladenről szóló regények titokzatos íróját, majd ahogyan jött, úgy el is tűnik. Nyomozónk pedig nekiindul a világnak…

Nagyon jó ötlet volt a regényt felszabdalni a fiktív könyvekből származó idézetekkel, sajátságos ritmust adnak a történetnek. Ahogy detektívünk olvassa a könyveket, úgy válik maga is egyre inkább rabjává ennek az utazásnak és így vágyik egyre jobban arra, hogy megtalálja azt a szerzőt, akinek a történetei valahonnan ismerősek számára.

Tidhar remek stílusérzékkel és nyelvezettel alkotta meg művét, élvezet olvasni sorait, igényes művel van dolgunk. A mondatok, szavak remekül érzékeltetik hősünk útjának hangulatát, az ópiumbarlangok bódulatát, a robbanások crescendóját, a nyomozó fokozódó zaklatottságát, ahogy utazásai során egyre furcsább, érthetetlenebb eseményekkel, vagy éppen szellemekkel találkozik össze. Az érkező tetőpontot az elbeszélés szétesettsége is jelzi.

Persze, ekkora már tudja az olvasó (már aki a trailer alapján tájékozódott), hogy itt bizony átejtették, mivel szó sincs itt pörgésről, helyette lassan csordogálnak az események és a noir kellékei csak vékonyka hátteret szolgáltatnak…

A lassan adagolt információmorzsák alapján kezdjük sejteni, mire megy ki a játék, a visszatérő jelenetek, alakok szépen kirajzolják az utat Mike Longshottig, azonban hiába a kirakós-játék, hiába a rejtély, valahol elvesztem útközben. A katarzis elmaradt, az érzelmek fakók és erőtlenek. Pedig tudom, hogy ennek ütnie kellene, mert a végkifejlet nagyon is emberi és nagyon is fájdalmas, a tudás sajnos nem átérzés.

Lehetett volna olyan regény az Oszama, ami tetszik nekem, de azáltal, hogy a trailer rosszul pozicionálta (ez a kedvenc idén tanult szavam :)) a regényt, és így más elvárásokkal indultam, valahogy nem tudott meggyőzni. Az pedig, hogy egy ilyen témájú regény semmilyen érzelmi hatást nem váltott ki, a szép szavak sterilek és hidegek maradtak, még inkább sajnálatos. Így egy kihagyott ziccer az izraeli származású író regénye, amelynek vannak értékei, de nem meggyőző. Azért az Utazásaim az Al-Kaidával novelláskötetet is elolvasom a biztonság és teljesség kedvéért, de nem hiszem, hogy kedvencem lesz.