2012. július 22., vasárnap

Brandon Hackett – Az ember könyve

Bevallom, félve kezdtem bele Brandon Hackett (leánykori nevén: Markovics Botond) legújabb könyvébe. A szerzőtől eddig csak az Isten gépeit vettem eddig a kezembe, de azt is letettem kábé 50 oldal után. Ahogy én is tapasztaltam, és a másokkal való beszélgetés csak megerősített benne, az író stílusa túl hideg az én ízlésemnek. Nos, ez a tényező az idei könyvhéten megjelent művére is igaz, azonban ez mégsem zavart meg a regény élvezetében, még ha nem is voltam vele maradéktalanul elégedett.

Néhány ezer ember egyik pillanatról a másikra egy űrhajón találja magát. Nem tudják, kik vitték el őket, nem tudják, hová mennek és azt sem, hogy miért. A hajó utasai között találjuk Attilát, a tinédzsert, aki kutyájával került ide, és Jurijt, az orosz származású, Japánban élő üzletembert, aki széthullóban lévő családjával érkezett. Attila és Aurora, Jurij lánya összeakadnak elrablóikkal, akik a kapcsolatfelvétel érdekében elkezdik átalakítani a fiatalokat. Az átalakulásokat a többi ember nehezen fogadja, azt viszont még nehezebben, amikor kiderül, valószínűleg soha nem juthatnak haza a Földre, a furcsa idegenek bolygóján kell élniük. A találkozás végül mindkét bolygó népében sajátos, tragikus változásokat indít el.

A fentiekben röviden vázolt történet adja a regény legnagyobb erejét. A cselekmény sodró lendületű, minden oldalon újabb és újabb információt, részletet tudunk meg, ami segíti a megértést, de sohasem rágja a szájunkba a szerző a lényeget, hanem hagyja, hogy az olvasó maga rakja össze azt a morzsákból. Bár egy-két alkalommal megbicsaklik az író tolla (pl. az Élénken Lebegő által elmesélt fejezetben), mégsem válik didaktikussá az elbeszélés és fent tudja tartani az izgalmat az utolsó oldalig.

A feszültségteremtés azonban tényleg csak a cselekmény és nem a szereplők iránt érzett aggodalom miatt működik. Több helyről is hallottam, hogy a szerző még nem mestere a karakterábrázolásnak, amivel sajnos egyet kell értenem. Az első oldalakon szó szerint idegesítettek az ábrázolt alakok, hiteltelenek és sablonosak voltak a párbeszédek. Az első tényezőn sikerült a későbbiekben javítani, Attilával végig együtt tudtam érezni, ebben mondjuk nyilván segített az is, hogy jó tulajdonsággal sikerült felruháznia, Jurij azonban távoli maradt, hiába tudtam, mit él át, mégsem volt hatással rám. A mellékszereplők is inkább tucatarcok, sem mint igazi mélységgel bíró személyiségek. Azt pedig különösen nagy hibának éreztem, hogy a két negatív karakternek a végén megpróbált a szerző múltad adni, ez ugyanis nem következett a cselekményből és zavaróan hatott.

Az együttérzést gátolta még az elbeszélés stílusa is: hideg, tárgyilagos mondatokat kapunk, amely nagyon jól működhet egy ennél tudományosabb környezetű írás esetén, itt azonban, ahol a karakterek álltak az elbeszélés központjában, inkább riasztóan hatott. A regény 8. fejezetében azonban valami változás következett be: ahogy Hackett leírta Attila kálváriáját, ahogy megpróbált a kislánynak segíteni, valami megmozdult bennem, meghatódtam, éreztem a szavakat, ami kitartott a végéig – ez adta meg végül azt az igazi olvasásélményt, ami miatt az értékelésem végül pozitív lett.

A mű másik nagy erénye a teremtett világ: az író következetesen alkotott meg egy rendkívül eredeti világképet. Bemutat egy, a miénktől teljesen eltérő módon kommunikáló és érzékelő fajt, akik a fejlődést és úgy általában az életet is teljesen más módon értelmezik, így sikerül azok totális idegenségét is érzékeltetnie. Nagy fantáziával alkotta meg a különböző fajtájú/fajú lényeket, ügyesen ábrázolja azok világát, múltját, különösen tetszett az a mód, ahogy a „beszélgetéseket” megértette az olvasókkal. Ezek a tényezők azok, amik igazán jó science fictionné teszik Az ember könyvét.

Igazán nagy művé azonban nem. A fentiekben leírt kisebb hibákat ugyanis könnyen megbocsátottam a regénynek, egy témát azonban nagyon hiányoltam: egyfajta erkölcsi vetületet, amit a téma szerintem igényelt volna. A génmanipláció aktuális, ha nem is új téma a tematikán belül, de elég komoly kérdéseket vet fel arról, mi a teremtés, mit tehetünk meg és mit nem. Éreztem, hogy az író nem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, morálisan egyik faj felett sem akar ítéletet mondani, de hogy egyetlen szereplőben sem merült fel ennek a témája és gondolatot nem szán erre, még a cselekményből fakadó túlélési ösztön fontossága mellett is hihetetlen volt. Ha ezzel a témával is foglalkozott volna a szerző, nem didaktikusan, de érdekesen, egy sokkal mélyebb művet kaphattunk volna, hiányérzet nélkül.

Néha fájdalmasan szép, néha pedig fájdalmasan kevés Az ember könyve, de megindított, elgondolkodtatott és elringatott, ez pedig minden hibája ellenére már sokkal több, mint amit az utóbbi időben magyar sci-fi kihozott belőlem. Az biztos, hogy elolvasása után nehezen jött álom a szememre, mert belebújt a bőröm alá és nem engedte, hogy elfelejtkezzek róla. Így vált észrevétlenül is emlékezetes alkotássá, amely érdemes a hazai SF közönség figyelmére, mindenkinek bátran ajánlom.

2012. július 19., csütörtök

Lauren Beukes – Zoo City

Az Ad Astra, mint a hazai SF-paletta egyik, ha nem a legfrissebb kiadójának kiadványai hamar felkeltették az érdeklődésem – bár felszínességem bizonyítéka az, hogy borítóikkal és nem feltétlen a beltartalommal tették ezt első körben. Miután jobban utánanéztem, miről is szólnak a köteteik, már szinte az összeset el akartam olvasni. Azon egyszerű oknál fogva kezdtem a Zoo City-vel, hogy a korábban megkezdett McDonald-műnek, A dervisháznak időhiány miatt nem értem a végére. De végül is, nem bántam meg, hogy így sikerült a dolog.

Zinzi December egy lajhár büszkének éppen nem mondható tulajdonosa. Az állatok ugyanis mindig arra emlékeztetik tulajdonosukat, amit a múltban tettek – hősünk esetében egy szerette halára, amiért ő volt a felelős. A nő kétes ügyletekkel keresi a kenyerét, kisebb csalásokat hajt végre azért, hogy régi adósságait törlessze. Ebben segítségére van különleges képessége, hogy képes megtalálni elveszett dolgokat. Most azonban egy elveszett embert kell felkutatnia, mégpedig egy felkapott tinibanda énekesnőjét. Ami egyszerűnek tűnik, természetesen a legkevésbé sem az.

Bevallom, ami lehet, a fenti cselekményből is kitűnhet, nem azt kaptam, amit vártam, bár előfordulhat, hogy az én elvárásaim voltak falsak. A regényt ugyanis legkevésbé sem a történet viszi el a hátán. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy egy meglehetősen sablonos, a krimik legjellemzőbb kliséiből építkező szösszenet a mű alapja, ahol mindig van egy utolsó megbízás, ami sosem olyan egyszerű, amilyennek tűnik, mert persze kiderül, hogy a háttérben komolyabb szálak futnak össze, mint amit hősnőnk gondol. A történet végső csavarja is meglehetősen átlátszó és kiszámítható, az a fordulat, amely révén Zinzi rájön, mi áll a háttérben (a halottak különös üzenetei) pedig meglehetősen erőltetett is, jobban elő kellett volna készíteni, hogy hihető legyen.

Továbbá a regény kicsit aránytalan is. Túl sok időt szentel egy alapvetően teljesen felesleges történetszál kibogozására, míg a végső nyomozási rész túl gyors, nem tudunk benne elmélyülni, így hatást sem okoz bennünk. Persze, ha nem a történet szempontjából nézzük, nagyon is helyénvaló ez a felosztás, hiszen a karakterfejlődéshez erre volt szükség. Azonban ha ezt a két tényezőt jobban összhangba hozta volna a szerző, egy harmonikusabb egyveleget kaptunk volna.

Az előbbiekkel azonban eljutottunk ahhoz, ami a regény igazi magját adja, mégpedig a karakterek és a felépített világ bemutatása, mert ezek a mű igazi erősségei. Zinzi egy magával ragadó alak, személyisége élő és hiteles. Jól mutatja be az író a benne rejlő kettősséget: az önutálatot és a cinizmusát amiatt, amit a múltban tett, de ugyanakkor a reményt is, amelyet megpróbál ugyan elfojtani, de kétségkívül előtör néha. Ugyanakkor egy intelligens és emiatt szórakoztató karakterről van szó, akivel örülünk, hogy megismerkedünk a regény folyamán. Különösen tetszett, ahogy a szerző az állatával kialakult kényszerű, de mégis szereteten alapuló kapcsolatát bemutatja. A többi karakter is érdekes, bár nem ennyire kidolgozott, lévén, hogy ez egy egyszereplős játék.

Ami azonban még a főszereplőnél is magával ragadóbb, az az alternatív világ, és benne Dél-Afrika képe. Hiába olvasok róla, számomra a fekete kontinens még mindig egy terra incognita, veszedelmes állatokkal és népekkel, és amit a mainstream csak az utóbbi években kezd igazán mélyebben felfedezni magának (gondoljunk, mondjuk Az utolsó skót királyra, vagy a fantasztikum köréből a District 9-ra). Beukes, aki maga is dél-afrikai, még ezen a képen is csavar egyet azzal, hogy a mágiát a mindennapok részévé teszi, amivel az egyszeri ember bárhol és bármikor találkozhat. Nagyszerű az az ötlet és annak következetes megvalósítása, ahogyan az emberek bizonyos bűneikért egy-egy állatot és valamilyen különleges képességet kapnak – vagy éppen ezzel átkozzák meg őket? Hiszen az állatok halála egyben tulajdonosuk halálát is jelenti, mégpedig elég félelmetes módon. A társadalom különböző módokon próbálja megmagyarázni a jelenség okát, hol tudományos, hol vallási, hol művészi úton. Ezek a betoldások, pl. egy dokumentumfilm imdb-hez hasonló adatlapja, regények és tudományos tanulmányok részletei, a mű leghangulatosabb, legjobb szekvenciái.

A könyv tulajdonképpeni törzsszövegében is nagyon élvezetes epizódokban mutatja meg, milyen a mindennapi élet ilyen körülmények között. A helyi varázslónál tett látogatás, az örvény megjelenése, a szórakozóhelyek állatkezelési szokásai mind-mind olyan apró jellegzetességek, amik átélhetőbbé teszik a leírtakat. Látszik a komoly írói munka, az adatgyűjtés, ami innen Európából is hihetővé teszi a történetet. Ugyanakkor hiányoltam egy mélyebb betekintést ebbe a világba, akár a főhős személyén keresztül, belemenve a jelenség komolyabb magyarázatába. Persze látszik az a törekvés, hogy itt egy szereplőt mutasson be az író, akinek a személyiségéhez, életéhez nem feltétlenül szükséges a probléma tudományos vagy vallási vetülete, azonban egy ilyen dimenzióval számomra gazdagodott volna a történet.

A regény nyelvezte is szép, élvezet volt olvasni, ez nyilván a fordító érdeme is. Bár az nem volt világos számomra, mi volt a kiadás szándéka azzal, hogy a mű legelején lefordítja a címet, több alkalommal Állatvárost ír, később azonban következetesen a Zoo City kifejezést használja. A kiadvány egyébként minőségi munka, külön dicséret a zseniális borítóért Sánta Kirának.

Összességében jó élmény Lauren Beukes regénye, szerettem olvasni, kellően izgultam a főhősért, a cselekményszövés, ha nem is forradalmi, de élvezetes, a bemutatott világ pedig nagyszerű. Úgy látom, ha a kiadó többi megjelenése is hozza legalább ezt a minőséget, bőven lesz mit olvasnom ezen a nyáron, és a már meglévő további három kiadvány mellé beszerzem a negyediket is.

2012. július 12., csütörtök

Antal József – A kód

Valahogy nem éreztem jó előjelnek azt, hogy a szerző rögtön előszóval kezdi a művét. Pláne, hogy egy kisregényről van szó. Valóban szerecsenmosdatás-íze volt így a történetnek, pedig még el sem kezdtem olvasni. Különösen, hogy a szerző meg akarta magyarázni, mit is fogunk olvasni. A félreértések elkerülése végett. Nehogy mást értsek, mint amit az alkotó gondol. Mindig is szerettem, ha meg akarták mondani nekem, hogyan lássam a dolgokat. Hát, most sem sikerült.

A szerző elmondása szerint a közeljövőben járunk, az Egyesült Államokban. Peter Hathorn rezidens Bay Cityben. Éppen ügyelete alatt kerül be a kórházba egy turistacsapat influenza-szerű betegséggel, akik nemrég érkeztek meg egy képzeletbeli iszlám országból, Isthanból. A fiatalembernek feltűnik, hogy a betegséggel kezeltek pár nap múlva mind elhaláloznak – vagy felettébb furcsa balesetek, vagy megállapíthatóan emberölés következtében. A fiú egy volt évfolyamtársa segítségével, akivel természetesen halálosan szerelembe esnek, egy titokzatos, eddig ismeretlen vírusra és egy összeesküvésre bukkannak.

Ne haragudjon meg senki, de a kisregény olvastán a ponyva szó ötlött eszembe. Ez a történet ugyanis tipikusan az. Van benne kicsit titokzatos lány, aki persze titkon mindig szerelmes volt hősünkbe; titokzatos gyilkosságok; egyedül, elveszetten nyomozó főhős, aki nem bízik senkiben (csak a nőben); embertelen terroristák, akik nem ismernek kegyelmet… Tipikus krimi, vagy inkább thriller, sajnos, abból sem a szórakoztatóbb fajta. De miért is nem?

Először is nézzük meg a főhőst. Bevallom, ennyire antipatikus, bunkó, irritáló alakról régen olvastam. A belső monológjai teli vannak előítéletekkel, teljesen mindegy, hogy a bulizó fiatalokról, az ázsiai-amerikaiakról, vagy saját munkatársairól van szó. Mire odáig jutunk, hogy elkezdődik a cselekmény és együtt kellene éreznünk vele, izgulnunk kellene a sorsáért, már örökre megutáltuk. Innen már senki emberfia, még a szerző sem tudja kihúzni, pláne nem a szerelmi szál.

Pedig arról aztán érdemes beszélni. Megmutattam hőseink egyik szerelmes együttlétét két olyan lányismerősömnek, akiknek semmi közük az SF-hez és egymástól teljesen különböző karakterek. Mindkettő utálta. Bevallom, az egész egymásra találást mélységesen hiteltelennek és szörnyen giccsesnek tartom, mert való igaz, hogy szoktunk így beszélgetni egymással egy pasival, de nem ekkora méretekben nyomjuk a flörtölést. Különösen akkor, ha hőseink arról beszélgetnek, hogy mennyire félelmetes ez az egész és mennyire gyomorforgató, hogy gyerekeket irtanak ki a rosszfiúk, de azért a képelemzés előtt még b*szunk egyet? Igen, valószínű én is ezt tenném ebben a helyzetben. És az csak hagyján, hogy hőseink rögtön egymásba szeretnek, de kedves kis Loránk rögtön otthagyná jól fizető állását, hogy porontyokat szüljön hősünknek. Micsoda emancipált gondolkodás! Sok hasonlót tapasztalok egyetemet végzett, fiatal barátnőimnél…

A szerelmi szál egyébként túlságosan hangsúlyos, mellette a tényleges cselekmény teljesen háttérbe szorul. Néha alig kapunk valami kis nyomozást a sok enyelgés közé, ami meg bekerült, annak felét nem értettem a sok tudományos szakszó között. Abban egyetértek a szerzővel, hogy a tudósok beszéljenek úgy, mintha tudósok lennének, de azért mellette lehet gondolni szegény olvasókra is. Kicsit kevesebb zsargonnal is meg lehetett volna oldani a helyzetet, különösen azt használhatta volna ki az író, hogy a két orvos nem egy szakterületen dolgozik, így egy kis magyarázat beleférhetett volna. Magát a kiadást is meg lehetett volna úgy oldani, hogy olvasás közben jelzik, hogy a végén van szakszótár. Lehet, hogy megakaszt, hogy mindig az utolsó oldalra ugrok, de talán jobban megértettem volna a szöveget.

A kiadásról csak annyit: lehet, nem csak a szerkesztő, de egy lektor, vagy legalább egy előolvasó (vagy egy Word helyesírás-ellenőrzés) ráfért volna. Elég sok, észrevehető elütés van a szövegben, de a legfigyelemreméltóbb hiba az Excel következetes Excellnek írása. Bár egy helyen sikerült jól is.

Az egész történetet az iszlám Isthan rövid említése zárja keretbe. Sikerült egy végletesen sztereotip, csak a televízióból ismert terroristaképet megalkotnia a szerzőnek, minden árnyalás nélkül. A történet annyira csak a főhősökre koncentrál, hogy amellé nemhogy épkézláb rossz, de még jó karakter sem fér bele. Az egyéb szereplők mind tipikus sablonok, a túlterhelt, nagydarab nyomozótól a minden lében kanál kórházi pultos kisasszonyig. Az isthani bérgyilkoscsapat mind rohadékokból, gazemberekből áll (bár ezen a téren hősünk bámulatos szinonimakészlettel rendelkezik), akiket csak egy cél éltet, végigvinni a feladatot minden áron. Amibe természetesen simán belebuknak, mert a főszereplők nem csak briliáns tudósok, de legalább olyan mesteri harcosok is. Az ideális WASP páros, bár a hölgy, ha nem is teljesen modern, terroristát mindig tud ölni.

A mű egyik kritikusa Michael Crichtont hozta fel példának az olvasás kapcsán. Ő valóban az írásai idején ismert legfrissebb kutatási eredményeket használta fel munkáiban, sok szakkifejezéssel, de ezek soha nem mentek, legalábbis az én olvasatomban, az érthetőség rovására, míg Antalnál sajnos igen. Emellett Az Androméda-törzs szerzője minimális karakterábrázolásával is jobb jellemeket alkotott, mint akik A kódban szerepelnek. Így viszont bevallom, a sok sablon között a minimális érdekesség is elvész és olvasás közben nem az agykerekek forognak, hanem a fogak csikorognak.

2012. július 9., hétfő

László Zoltán – Emelkedés

László Zoltánt a mai magyar sci-fi egyik, ha nem a legtehetségesebb szerzőjének tekintem. Novellái megbízható színvonalúak, két regénye, amit olvastam, a Nagate és a Nulla pont is nagy hatást tett rám. Míg az előbbit a fantasy zsáner jó alkotásának tartom, kifejezetten emlékezetes világot sikerült benne alkotnia, addig az utóbbi bravúros történetvezetésével varázsolt el (ha a végkifejlettel nem is voltam elégedett). Most a Galaktika 267-268. számaiban megjelent Emelkedés c. kisregényével foglalkozom. Aki még nem olvasta, annak jelzem, lesznek spoilerek.

A szakértő keres egy MI-t, míg a két bontómunkás egy űrhajót. A végén mindhárman megtalálják, amit kerestek, de persze nem teljesen úgy, ahogyan várták. Röviden csak így foglalhatom össze a mű történetét, anélkül, hogy sok mindent elárulnék. Bevallom, engem egyáltalán nem a történet fogott meg, hanem a világ és a hangulat, amit a szerző teremtett.

A kisregény első harmadára nem tudok mást mondani, mint hogy tökéletes. A szakértő idő- és nehézkedéseltolódás miatti furcsa világát kiválóan sikerült megalkotnia, remek szavakkal és képekkel érzékelteti ezt a furcsa állapotot, kicsit úgy, mint a kialvatlanságot. Nagyszerű ötlet a kutya alkalmazása, akit először nem is tudunk, hogyan kerülhetett oda, később magyarázza meg csak a jelenlétét, ötletesen. A történet szempontjából fontos információkat lassan csepegteti, így megmarad az olvasóban a felfedezés izgalma.

A történet a második harmadban kezd megbicsaklani, a bontómunkások történeténél. Itt is nagyszerű a világteremtés, ahogy pár mondatban jellemzi a bolygót és a sivár körülményeket a szerző, ezek tökéletesen elringatnak. Az új karaktereket azonban közel sem sikerül annyira érdekesen bemutatnia, mint az első etapban szereplő szakértőt, holott a problémáik, az életben maradással és a megélhetéssel kapcsolatban közelebb állhatnak hozzánk, de mégis inkább távolibbaknak érezzük őket és a konfliktusaik sem annyira hatásosak.

A harmadik harmad a rejtély feloldásával és a végső megoldással túlságosan banálisnak tűnik. Nincs eléggé előkészítve a végső fordulat ahhoz, hogy megfelelően alátámasztottnak érezzem, és így kissé erőltetettnek tűnik, különösen a végső választás. Értem az MI szándékát, hogy a halandóságot tartja a legemberibb tulajdonságnak, értem a két jelenlévő ember álláspontját és értem, hogy végül miért cselekszik úgy az űrhajót lakó intelligencia, ahogy, de nem okozott bennem katarzist, nem éreztem, hogy igazán értékeset tudtam meg, és így hiányérzettel tettem le a művet.

Pedig a szerző stílusa kiváló, olyan gördülékenyen és szépen használja a nyelvet, hogy öröm volt olvasni, és végre úgy volt egy mű szépirodalmi jellegű, hogy nem éreztem izzadtságszagúnak. Remek a hangulat, a bemutatott világ, azonban mégis egy kihagyott lehetőségnek érzem ezt az alkotást, amely azonban így is bőven kiemelkedik a mostanában olvasott hazai sci-fik tengeréből. Várom a szerző újabb írásait, bár azt még javaslom, hogy ennél karakteresebb címmel lássa el a legközelebbi művét, mert hiába fogott meg a világ, ha a címet egy nappal később már nem tudtam felidézni.