2013. december 31., kedd

2013

Nos, mindjárt itt az év vége, a tavalyihoz hasonlóan ideje egy kis évértékelésnek. A legjobb lenne talán Bridget Jones-osan, de sajnos nem méretkőzök, így csak annyit tudok rögzíteni, hogy ez az év összességében kicsit jobbnak tűnt a tavalyinál: van pasi, öröm, bódottság, a család él és virul (kicsit talán túlságosan is), vannak új és régi barátok, van munka és még nyertünk is tárgyalásokat (csak ha elmondanám, milyen ügyben, valószínűleg meglincselne a dühödt tömeg – pedig nem büntetőzök).

Mozgalmas évem volt tehát, de hogy mennyire is az, egy jó kis ötlet alapján, amit a Molyon láttam, összegyűjtöttem és kibővítettem azokat a dolgokat, amiket idén csináltam először életemben:

2013. december 30., hétfő

Ta-mia Sansa - A döntés joga

Vannak olyan könyvek, amik önértékelésre késztetnek: hogy vajon jól élem-e az életem, összhangban vagyok-e magammal, igazat mondok-e. Ez az alkotás is elindított bennem egy folyamatot, de arról, hogy miért is írok blogot, miért is írok könyvekről véleményt, mi a célom az egésszel. Nem mondom, hogy megnyugtató választ leltem a kérdéseimre, de közben legalább rájöttem, mit is gondoljak A döntés jogáról, mivel annyira ellentmondásos érzéseim voltak olvasás közben.

16 évvel járunk A menekülés évében leírt események után, a pavonisok (az űrhajók) fedélzetén kezd paprikás lenni a hangulat, mivel még mindig nem találtak lakható bolygót. Az utazók egyre nehezebben bírják a bezártságot, Sandra Manul pedig nem tudja teljesen összefogni a kialakulóban lévő társadalmat, különösen úgy nem, hogy a saját fiával is konfliktusba keveredik. Eközben a Földön egyre erősödik az elnyomás, az EOSZ az ADF-fel karöltve igyekszik megszerezni a pavonisok (a faj) titkait, többek között a hiperhajtóművek működési elveit, hogy elhagyhassák az élhetetlenné vált bolygót. Ehhez két embert, egy tudóst és egy informatikust szerveznek be, de nem várt következményekkel kell számolniuk.

2013. december 24., kedd

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Nem szokásom karácsonyi bejegyzéseket írni, a giccses üdvözléseket pedig még kevésbé kedvelem. Viszont ma láttam egy olyan videót, amit úgy érzem, meg kell osztanom és talán még elgondolkodtatóbb, mint az én más napjain.

Szirmai Márton Minimál c. rövidfilmje metsző társadalomkritikával mutatja meg, hogyan is élünk napról-napra ma, Magyarországon. Humoros, egyúttal szívbemarkoló képei elgondolkodtatnak, és az, ahogy a reality műfaját a sportközvetítések stílusában adja elő (hatalmas mezei pirospont Szántó Dávidnak, amiért elvállalta ezt a munkát), még a tévézési szokásainknak is görbe tükröt mutat.

Megnyugtató, hogy még mindig vannak olyan alkotók, akik minden politikai részrehajlás nélkül tudják ábrázolni azt, hogy mit gondolnak a világról.



Minimál from szirmai on Vimeo.

Nektek pedig, akik eddig kitartóan olvastátok a blogom, vagy csak néha idetévedtetek, netalán soha nem jártatok itt, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!

2013. december 8., vasárnap

Adventi blogturné 2013 – avagy mindig szerepeltek könyvek a Jézuska repertoárjában

Ahogy vissza tudok emlékezni, a legtöbb karácsonykor a fa alá került legalább egy vagy két könyv. Amikor kicsik voltunk tesómmal, általában mesekönyveket kaptunk; emlékszem, ilyenkor mindig volt Disney-könyv is a palettán, amiket nagyon szerettem, mert volt valami varázslatos, szokatlan hangulatuk (biztos az amerikai ünnepek eltérő szokásai miatt éreztem így). Később volt természettudományos korszakunk, amikor állatokról, növényekről, csillagászatról olvastunk és végül, eljöttek a regények. Idővel persze már nem csak a Jézuskától kaptunk könyveket, hanem öcsémmel bőszen ajándékoztuk egymást – elvégre, másfél év korkülönbséggel nagyon is hatottunk egymásra, és mi legalább pontosan tudtuk, mit akar a másik. Szerencsére tényleg sok könyvet kaptam az évek során, így nehéz volt eldönteni, melyikek hatottak rám a legjobban, melyiket ajánlom örömmel, de csak összeszedtem őket.

2013. november 14., csütörtök

Tasnádi István – Memo

Azt már mindenki hallhatta innen-onnan, hogy a nemzeti besorolású színházaknak, így a Szegedi Nemzeti Színháznak is, minden évben egy eddig be nem mutatott darabot kell színpadra állítaniuk – azaz minden évre jut egy ősbemutató. Ha pedig ennyit tudunk, már csak az a kérdés, mi is lesz a kérdéses új mű. A szegedi társulat idei bemutatója egy felejtés nélküli ember története, amelynek adaptációja, hogy közhelyes kritikai fogással éljek, közel sem felejthetetlenre, ellenben felettébb szórakoztatóra sikerült.

Mikor szokásomtól eltérően az utolsó pillanatban beestem a nézőtérre, már dübörögtek a ’60-’70-es évek beatslágerei, megalapozva a korszak hangulatát – viszont, ha a nosztalgiát félretesszük, a maifiatal nézőknek ezek a dalok sokat nem mondanak. A színpadon a vörös lépcső, a bőrkabátos, géppuskás „tisztek” és elvtársak mind bemutatják azt a valahol kaotikusan túlszabályozott világot, amilyen a szovjet éra lehetett – bár ez bennem továbbra sem keltett emlékeket.

Pedig a kordbársony nadrágos Lónyai Péter is tipikus kallódó alakja a korszaknak, már amilyennek a történelemkönyvekből és szüleink elbeszéléséből ismerhetjük. A férfi pszichológiai, a memória működéséről folytatott tanulmányai által apján akar segíteni, aki nem emlékszik sem rá, sem a háború előtti életére. A doktori disszertációjában eredményt nem tud felmutatni, ezért éppen el akarják tanácsolni; a házassága is válságban van, mivel feleségét rendszeresen megcsalja. Ekkor talál rá a titokzatos „Tóth Bogyóra”, a pszichiátriai intézet egyik ápoltjára, akit hipermnéziával vert meg sors: mindenre emlékszik eddig életéből. A tanár magához veszi az ismeretlent, hátha rajta segítve apját is meg tudja gyógyítani.

2013. november 1., péntek

Nyárutó – őszelő


Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.

2013. augusztus 15., csütörtök

Christopher Marlowe Doktor Faustusa a Globe színházban

Láttam valami felemelőt, valami iszonyatosat, valami nagyon vicceset és valami érthetetlent ma este a Belvárosi moziban, ami alapvetően különbözött mindentől, amit mostanában színpadon, moziban vagy akár filmen láttam. Meghökkentő volt és izgalmas, de végtelenül profán és evilági, olyasmi, amit nem vártam. Azt hiszem, ezt mondják tökéletes adaptációnak.

Doktor Faustus önhittségének meséje Marlowe tollából más üzenetet közvetít, mint Goethe világhírű munkája: itt a büszkeség elbukik, aki megtagadja Istent, valóban a pokolra jut. Tanmese ez a javából, amelyet a bevezető és záró narrációk is erősítenek, ami mindenkit figyelmeztet, aki kicsit a történet mögé néz.

Nem árt ugyanis néha elgondolkodni amellett, hogy a darab kacagtatóan humoros, melyet a rendezés csak tovább erősít. A mellékalakok jelenetei, de maga a főhős utazásai is számtalan tréfás bonyodalmat mutatnak be: amikor az együgyű népek idézni, varázsolni próbálnak, és természetesen mindig valami váratlan történik, vagy amikor Faustus csúfot űz a pápából vagy éppen az őt lincselni készülő tömegből. Ezek a képek segítenek megérteni, miért adhatja el valaki a lelkét 24 jó évért, de érezteti a döntés súlyát is.

2013. július 8., hétfő

Szegedi Szabadtéri Játékok – Leányvásár

Amikor a főnököm felajánlott egy potyajegyet a Szegedi Szabadtéri Játékok nyitóelőadására, rögtön kaptam az alkalmon. Már közel 10 éve lakom Szegeden, de még sosem jutottam el a nyár egyik legnagyobbnak számító attrakciójára. Ugyan a darabról nem sokat tudtam, nem vagyok nagy rajongója az operetteknek (és úgy általában a zenés daraboknak), de ez jelen esetben keveset számított. Maga a hangulat, az élmény, a kivilágított Dóm bőven megérte a részvételt, noha az előadás azért hagyott maga után kívánnivalót.
A papírhajó

A cselekményt a dramaturgia a Vadnyugat helyett egy szigetre tette, ami teli van kövér emberekkel. Erre a helyre érkezik meg a fittness-guru, azaz egy világhíres fogyasztószer feltalálója, Harrison kicsit nyafka lányával. Itt él ugyanakkor Tom Miggles, a nagydarab bonviván, aki bosszút akar állni a gazdag férfin, mivel a találmány valójában a fiú apjáé. Főhősünk ehhez a sziget hagyományát, a leányvásárt akarja felhasználni, de balszerencséjére a házasság mellé szerelmes is lesz. 

2013. július 7., vasárnap

Ta-mia Sansa – A menekülés éve

Igazából nem tudom megmondani, miért akartam elolvasni ezt a regényt. Nem igazán bízok az új szerzőkben, sajnos, túl sok középszerű vagy gyenge művet (főleg novellákat) olvastam számomra ismeretlen, fiatal íróktól, ami elkedvetlenített. No meg az sem szokott meggyőzni, ahogy a molyos közösség az ebből a közegből származó szerzőket kezeli. Gyanús a nagy rajongás, nehéz eldönteni, hogy a személynek vagy a műnek szól. A hangulatom is ideális volt egy ilyen könyv elolvasásához, szakítás után érzékenyebb az ember a nők helyzetét boncolgató írásokra. A menekülés éve azonban sokat markol, de keveset fog, számos témát felvet, de nem bontja ki őket, így hiányérzet marad az olvasás után, holott Snyehola Anett regényében azonban van lehetőség, amit azonban nem használt ki eléggé.

Pedig a hangulatteremtéshez ért a szerző, jobb pontjain a regény igenis beszippant és hatással volt rám. Hősnőnk, Sandra az unatkozó, gazdag feleségek életét éli a jövőbeli fogyasztói társadalomban, múltja azonban sötét titkokat rejt: korábban a maffia embere volt és nem egyszerű „maca”, hanem a nagy ember jobbkeze, végrehajtó. Elmenekült és egy Ítélő felesége lett, de a múltja itt is utoléri, miközben maga a társadalom is veszélybe kerül, mert a „gonosz” multik, nos, még nagyobb függésbe akarják taszítani az emberiséget azzal, hogy a maradék kívülállót megölik. Természetesen ezt nem lehet hagyni…

2013. június 23., vasárnap

Életünk sötétlő erdejében járva: Szerb Antal – Utas és holdvilág

Az ember szeret néha hinni a misztikus dolgokban, szeretnénk hinni a jelekben, mintha azzal megmagyarázhatnánk azt a rengeteg érthetetlen dolgot, ami a világban történik, és ezzel értelmet adhatnánk neki. Például, hogy egy könyv azelőtt is szól hozzánk, mielőtt elolvastuk volna, hogy előre érezzük, igen, ez nekünk lett kitalálva, ez egy jel, és ettől valami többet kapunk. Nem szeretem az ilyen gondolatokat, de néha én is hajlamos vagyok holmi babonákra. Az Utas és holdvilág esetében viszont pontosan ezt éreztem, amikor kiválasztottam az 50,- Ft-os könyvek kupacából az ócskapiacon, hogy nekem ezt most el kell olvasnom.

„Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam/mivel az igaz utat nem lelém.”; kezdhetné akár így is történetét Mihály, aki feleségével nászútra érkezik Olaszországban. Itt azonban felbukkannak ifjúkorának reményei, nosztalgiái, érzései, ezért feleségét elhagyva vándorlásba kezd, ahol sok-sok emberrel és élettel találkozik, és próbálja megtalálni a sajátját és egyúttal újra átélni, ami elveszett.

2013. június 20., csütörtök

Sok hűhó semmiért a londoni Globe színház színpadán és a Belvárosi moziban

Amikor megláttam a műsorfüzetben, hogy a Belvárosi mozi bemutatja a londoni Globe produkciójában a Sok hűhó semmiértet és több más darabot, rögtön fellelkesedtem. Pedig nem vagyok nagy Shakespeare rajongó, de nagyon szeretem azt a lehetőséget, hogy belepillanthatok más országok színházába, ahová mostanában valószínű, nem jutnék el. Meg jó azt is látni, hogy ki mit tud kihozni a különböző művekből – ezért is néztem a Met Live közvetítéseiből is párat, de kedvencem a Danny Boyle-féle Frankenstein volt.

A Sok hűhó semmiért pedig amúgy is nagy kedvenc, hála Kenneth Branagh híres feldolgozásának. Az a film, és nyilván a darab is, az öröm és jókedv forrása, amire most különösen nagy szükségem  volt. Nem is kellett csalódnom.

Már maga az az ötlet nagyon tetszett, hogy a Globe színházat láthatom, ami a Doctor Who egyik epizódja óta nagyszerű élményekkel kecsegtet. A nézőközönség színes forgatagként állta körül a színpadot, a legtöbbjükön esőkabát volt – a tető hiányának diszkrét bája. A rendezés használta ezt a teret is, a színészek többször a nézők közül léptek fel a színpadra, amikor a színpadon mulatság volt, odalent is felbukkant egy-két bábu vagy statiszta. Valóban megidézte azt a kort, amikor a darab sokszor közvetlenebbül szólította meg a bámuló nézősereget.

2013. június 13., csütörtök

Identitás és szerelem – Junot Diaz – Így veszíted el

Idei olvasmányaim között ez volt az a kötet, amit maximális semlegességgel olvastam el: nem voltam rá különösen kíváncsi, csak eszembe jutott, hogy megvegyem (bár ez nagyon first world-dolognak tűnik), mert többektől jókat hallottam róla. Bevallom, sem az íróról, sem a kiadóról nem hallottam korábban, de ezután mindkettőjükre jobban odafigyelek majd.

Az első jó pontot akkor szerezte nálam a könyv, mikor a kezembe fogtam: kellemes tapintású, puhafedeles könyv, stílusos kép és tipográfia, és a borítóval megegyező kialakítású könyvjelző (komolyan, mióta lett divat könyvjelzőt adni a könyvekhez?). Az egész kötet egységes és meglepően egyedi kialakítása rövid idő alatt levett a lábamról. Már csak a beltartalomnak kellett megfognia.

Egymással nem is olyan lazán, hanem inkább mély egységben összefonódó novellákat, történeteket olvashatunk füzérben, amelyek bevezetnek bennünket az egyesült államokbeli dominikai bevándorlók életébe. A történeteknek köze van a szeretethez, szerelemhez, az elváláshoz, a halálhoz, magához az élethez. Vannak, amik egyszerűek, akár bárgyún humorosak, vannak, amik fájdalmasak vagy éppen szépek. Mindegyikben ott lüktet Amerika olyan dala, amit eddig még nem hallottam, nem éreztem: a bevándorlók édesbús valósága.

2013. június 11., kedd

Nihilizmus vagy tipródás – Shakespeare Hamletje Alföldi Róbert rendezésében

Már nagyon régóta tervezem, hogy elmegyek a Nemzeti Színházba, különösen azóta, hogy Tamás barátom statisztált Shaw Szent Johannájának színpadi adaptációjában. Pláne, mivel azóta hallgatom a sztorijait arról, milyen jó a színházi büfében együtt poharazgatni, beszélgetni a színészekkel. Ezen túl persze ódákat zeng az előadásokról, a színészekről a rendezésről… Ennyi benyomás után persze meg kellett néznem valamit, különösen, hogy az Alföldi-féle Nemzeti az utolsókat rúgja. A véletlenek összjátéka a Hamletet hozta elém, ami elég ellentétes érzéseket váltott ki belőlünk.

A darab Nádasdy Ádám új fordításában, de viszonylag hűen követi az eredeti művet: az első jelenetekben mind a Szellem, mind a Király és a Királyné keresi az ifjú Hamletet, akit azonban nem látunk, csak a hangját halljuk előbb függöny, majd acélfal mögül. A rendező az egész teret felhasználja, az udvaroncok a kötélpadláson szaladgálnak, mi, nézők, pedig a színpadon ülünk, a színészek a nézőtéren játszanak. A székek fekete ponyvával vannak leterítve, középen pedig egy állványzat húzódik, ami a karzatra vezet. Itt láthatjuk, ahogy a főhős apja parancsára belekezd bosszújába.

A színészek mintha nem éreznének rá az elején a karakterekre, játékuk hamiskás, nem tűnik hitelesnek. Talán ezt az okozza, hogy ez az utolsó előadás, ebben a formában egy darabig nem lesz látható. De később mindenki belejön, már amennyire a karaktere megengedi.

2013. június 10., hétfő

Könyvhét 2013

Ez a hétvége nem egészen úgy alakult, mint ahogy terveztem.

Ugyanis a tervezett minimum két fős mászkálgatás helyett egy főre redukálódtam, így hozta az élet. Szerencsére azonban sosem voltam egyedül, sok baráttal, ismerőssel összefutottam, beszélgettem, így a hiány nem volt olyan látványos. Helyette a programok nagyon.

2013. június 8., szombat

Szombat reggel Évi barátnőmmel a Vörösmarty téren kezdtük a napot. Nem tudom, mennyire bírta a nagy tömeget és azt, hogy rángattam egyik pulttól a másikig, de hősiesen tűrte. Kezdetnek meglátogattam az Ad Astrát és beszereztem a sok várt kötet közül egyet kettőt. Utána az Agavéhoz siettem László Zoli új könyvéért, ezek voltak azok a beszerzések, amiket mindenképpen meg akartam ejteni. Utána igazából csak a nézelődés maradt. Végigjártuk szinte az összes pultot körbe a téren,
Gyermán Petra, Vass Richárd, Sánta Kira
mint mindig, most is hihetetlen élmény volt.

11-kor persze megint az Ad Astránál kötöttünk ki, ahol a kiadó illusztrátorai dedikáltak. Nagyon tetszik, hogy a kiadó ennyire tudatosan és jól intézi a marketinget, figyel az olvasói igényekre, így nem véletlen, hogy a remek képek alkotóival sokan szeretnének találkozni. Vettem én is 5 nyomatot, ami dedikáltattam a készítőkkel, amiket valahogy biztos elhelyezek majd a szobám falán.

Ezután egy nagyszerű ebéd következett a Vapianóban, amit már tavalyról ismertem. Nagyon tetszik, hogy a szemem láttára állítják össze az ebédem, ráadásul öröm, hogy kedves is volt a szakács. Bár az nem túlzottan jó, hogy ezt külön ki kell emelni, mert ritkaságszámba megy.

Utána irány az Ingókövek bemutatója az 1000 Teában! Nagyon kedves helynek tűnt a könyvbemutató színhelye, ahol ruganyos ifjúságként ültünk a földre a személyzet kérésére (néha már annak is örülök, hogy ifjúnak aposztrofálnak), végignéztük a katonák bevonulását, kaptunk finom grúz teát (homoktövis volt benne és vagy másfél percig tartott elkészíteni, elsőre pedig nagyon furcsa volt az íze, de utána jó lett). Maga a beszélgetés jó hangulatú volt, különösen tetszett az, hogy próbálták a résztvevők kicsit részletesebben is bemutatni a valós eseményeket. Látszott, hogy hatalmas munka volt a regény elkészítésében, valós forrásokon alapul, így már nagyon várom, hogy elolvashassam. Kánai András moderációja hozta a megszokott színvonalat, bár kicsit túl öntudatosan használta a tudatosan szót...

2013. június 4., kedd

Hannu Rajaniemi – Fraktálherceg

Mondj egy igaz történetet nekünk!

Élt egyszer egy finn fiú, aki a matek mellett írni kezdett, angolul. Pár novellája után az első regényével berobbant nem csak a kiadónál, de az olvasóknál is. Jean le Flambeur alakjával egy kifinomult úri tolvajt adott a sci-finek úgy, hogy mellette a tudományos háttér is kidolgozott maradt. Ám mivel a könyvkiadó nem egy könyvet, hanem rögtön hármat rendelt tőle, ezért új történetbe kezdett.

Egyszer volt, hol nem volt, a régi Föld utolsó megmaradt városában élt egy lány. Tavaddudnak hívták
http://khaloodies.deviantart.com/art/Arabian-Nights-67831447
és a dzsinnek szeretője volt. A családja ezért kitagadta, de ő nem tagadhatta meg azt, hogy kicsoda. Mikor segítséget kér tőle a testvére, nem tehet mást, mint hogy közreműködik, de ezzel egy veszélyes összeesküvés közepén találja magát, ahol az sem világos, ki és hogyan húzogatja a szálakat.

Az ő meséje aztán sajátos véget ér, de a tolvaj és Miéli előtte segít kicsit felforgatni a régi életét. A kényszerű kettős Perhonen szárnyain szállva próbál evezgetni a pellegrini szándéka és a hajdanvolt Jean titkos tervei között. Közben ők is eljutnak Szirr városában és saját céljaik elérésére manipulálják a helyiek világát és a titokzatos káoszkódot. Már amennyire ez sikerül.

Történet a történetben egy újabb történetbe ágyazva – ez adja a Fraktálherceg vázát, amelyet a szerző az Ezeregyéjszaka meséiből kölcsönzött. Ez a felépítés egyúttal a könyv sajátos ritmusa, amelyet csak tovább erősít az a keleti világ, amelybe ágyazza az eseményeket. A lapokon megidéződnek gyermekkorunk ismerős teremtményei, a dzsinnek, szellemek, csak az egész kap egy új jelentésréteget a modern fizika felhasználásával. Egészen mesteri, ahogy Rajaniemi a mágia és varázslat világát ötvözi a modern tudomány eredményeivel, azoknak egyfajta valós alapokon nyugvó magyarázatát adja. Ugyanakkor számomra a különféle fizikai fogalmak és kifejezések inkább csak egy sajátos nyelvet hoznak létre, semmint hogy igazi tudományos hátteret alkotnának, de ez valószínű az én ilyen irányú felkészültségemnek köszönhető. Nekem ez adja „a lírát”, a külsőt, semmint hogy a belbecshez tartozzon.

2013. június 1., szombat

Arnold Schwarzenegger – Emlékmás

Nem igazán szoktam életrajzokat, pláne nem önéletrajzokat olvasni. Az egyik főnököm az, aki rengeteg ilyet olvas, gyakran látok a kezében (és az e-book olvasóján) ilyesmit, de én csak középsulis koromban vettem kezembe hasonlót – az orosz uralkodókat csak így lehetett megismerni. Először egyáltalán nem érdekelt egy akciósztár élete, akit színészként sosem kedveltem igazán, bár a filmjei közül jó pár a kedvencem, igaz, nem miatta (ki nézte a robotot a Terminátorban, ha ott volt Kyle Reese?!).

Amikor azonban egy nagyáruház polcáról levettem a kötetet, mégis úgy éreztem, van benne potenciál. Végül is Schwarzenegger egy igazi self-made man, egy kis osztrák falucskából feljutott azEgyesült Államok általa elérhető csúcsaira, bár onnan végül eléggé nagyot esett. Érdekelt, mit és hogyan mondhat el magáról.

Az élettörténet sok érdekességet tartalmazott, elsősorban két fronton: az ausztriai élete és testépítős múltja (továbbá a ’60-as, ’70-es évek Amerikája), valamint a kormányzósága éveivel kapcsolatban. Kiderült, hogy a Vasfüggöny túloldalán sem volt mindenben más az élet, a második világháború nyomai ott is láthatóak voltak, de mégis némi szabadság érződött a sorok közül. Tetszett az a bátorság, amivel nekiindult a világnak, bár ez néha vakmerőség volt, semmint igazi végiggondolt döntés – de ez a siker egyik fontos összetevője az ő esetében. A testépítést, mint sportot nem kedveltette meg velem, de magának a sportolói világnak a leírása érdeklődésre tarthat számot (elég konkrét tippek is olvashatóak), valamint az az elszántság, amivel belevetette magát a dolgokba, inspiráló.

Az amerikai évek esetén rácsodálkoztam, hogy valóban mennyire más az az ország. Ahol egy papírral már vállalkozást hozhatsz létre és senki nem szól bele a dolgodba, amíg másoknak nem ártasz vele (bár néha akkor sem), és elég egy papírfecnire írt számla… szinte elképzelhetetlen a mi bürokratikus világunkban, de megérteti, miért hívjuk a lehetőségek hazájának. Schwarzenegger pedig kihasználta ezt és kemény munkával felépítette magát, tanult, dolgozott és ez szimpatikus. Bár szinte hihetetlen.

2013. május 29., szerda

A múlt csillogása – A nagy Gatsby

Amikor megláttam Baz Luhrmann új filmjének előzetesét, tudtam, hogy ezt látnom kell. Pedig nem szeretem a rendező túláradó vizuális stílusát, de valamiért mégis érdekelnek a művei, valamint a szereposztás is jónak tűnt. Ennek hatására vettem meg a könyvet is karácsonykor, ami sajátos, nosztalgikus stílusával és az ártatlanságról szóló történetével egészen levett a lábamról.

A történet valamennyi fő cselekményszála megelevenedett: az ifjú Nick Carraway összeismerkedik rejtélyes long island-i szomszédjával, Jay Gatsby-val. A fiút elbűvöli, vonzza a férfi csillogó, nagystílű világa, ugyanakkor ellen is áll neki. Rájön arra is, hogy Gatsby régi szerelme nem más, mint unokahúga, a férjezett Daisy Buchanan. A régi pár újra egymásra talál, de míg a lány csak a boldogságot keresi, a férfi a múltat akarja újjáélni. Egy végzetes délutánon azonban minden szál összekavarodik.

A regény egyébként sem túl szerteágazó cselekményét a film hűen adaptálja vászonra: minden fontos szereplőt megismerünk, az események semmi újat nem mutatnak. Egyetlen újítás csak az, hogy Carraway olyan módon narrálja, hogy éppen egy terápián vesz részt és az orvosának meséli/írja/éli újra annak a régi nyárnak a történéseit. Ez adja továbbá az egyik legérdekesebb vizuális elemet, mert a leírt, legépelt sorok szó szerint megjelennek a vásznon, mintegy életre kelnek egy látomásként.

Mert valahol egy látomás ez a film, hihetetlen látványorgia, ahol a nagy világválság előtti lüktető, fejlődő Amerika minden talmi csillogását láthatjuk. Hatalmas felhőkarcolók, véget nem érő partik, táncosok, sztárok, mindez a dzsessz ritmusában. A 3D-s technika sokat nem tud hozzátenni ehhez, a mű enélkül is bőven elég látványos. Néha azonban a mai korszaknak is tesz engedményeket, van, hogy megszólal a rap és csak az nem veszi észre az áthallásokat a mi celebjeink világának, aki nem akarja.

2013. május 26., vasárnap

Törülközőnap 2013

„Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap.
Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.”


Nos, mi ezen a kis jelentéktelen bolygón élve tegnap Törülközőnapot tartottunk. Hogy miért is? Erre is egy idézettel válaszolnék:

„Miért, miért nem, ha a strag stoppos észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.”

Ezért tegnap délután felkerekedtünk a Dugonics tér irányába, hogy találkozzunk a molyokkal egy kis csevejre a Galaxis Útikalauz Stopposoknak jegyében. Az idő elég változékony volt, hol sütött a nap, hol felhős volt, így bőven elfértek azok a törülközők. Már a trolin összefutottunk The Generallal, aki épp Hemingway-t olvasott és a magyar könyvkiadás csodás névadásán elmélkedett, ami az „The Sun Also Rises”-ból „Fiestát” csinált.

A találkozóhelyen ott volt már Legrin, később befutott Zonyika és a Csend zenésze is. Beszélgettünk egy keveset, szóba került a délutáni IQ-teszt írás, pláne azután, hogy felbukkant egy hazai Mensa-tag is kicsit promótálni.

Mivel Veron késett – már csak rá vártunk volna -, elindultunk valamit enni a Borfesztiválba. Mivel most volt a Hídi vásár is, rengeteg ember sétált a városban. A beszélgetések során kiderült, hogy nem csak a moly köti össze az embereket: valaki a jogon tanult, hozzám hasonlóan, más oroszt tanul és közös a szülővárosunk. Erre mondják, hogy kicsi a Galaxis.

2013. május 23., csütörtök

Jasper Fforde – A Jane Eyre-eset

Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy szeretem a briteket. Sőt, imádom őket. Ennek az az egyszerű oka, hogy van bennük valami, ami jóval szórakoztatóbbá és érdekessé teszi őket, mint más nemzeteket, ez pedig az önirónia. Persze, tudom, nem lehet a népeket csak egy-egy, gyakran képzelt tulajdonság alapján megítélni, lévén a nemzeti karakterisztika nehezen értékelhető tudományként (bár tudtommal azért van, aki ezt csinálja), mégis ezzel tudom legegyszerűbben jellemezni az angol bájt. Ez az, ami A Jane Eyre-esetet is kedvessé, de közel sem hibátlanná teszi számomra.

A regény lapjain megelevenedik az alternatív Anglia, ahol nem celebek vagy színészek a sztárok, hanem az irodalom: itt bárki ölni képes egy eredeti Dickens-kéziratért, mindennapi beszédtéma, hogy ki is írta a Shakespeare-nek tulajdonított műveket és szürrealista tüntetők csapnak össze a reneszanszistákkal és barokkistákkal. Persze a bűnözők ennek megfelelően klasszikusokat hamisítanak, ál-folytatásokat próbálnak eladni. Létezik pedig egy szuperbűnöző, Acheron Hades (asszem, először itt sikított fel az agyam), aki pedig nem kispályázik, csak a legnagyobb gaztetteket tudja elkövetni: nem egyszerűen könyveket lop, hanem a szereplőket belőle.
http://lurazeda.deviantart.com/art/The-Eyre-Affair-95820162
Itt kerül a képbe hősnőnk, Thursday Next, aki egy alacsonyabb rangú rendőr (illetve ezen foglalkozás regénybeli megfelelője), furcsa rokonokkal és habókos, szökésben lévő időőr apukával, aki személyesen ismeri az elvetemült gazembert. Visszatér hát szülővárosába, ahol új főnökeivel és régi szerelmével küzdve megpróbálja felgöngyölíteni a rejtély szálait.
Hevenyészett ismertetőm is egyértelműen tanújelét adhatja, mekkora kincsesbánya lehet Jasper Fforde agya: aki ekkora mértékű, jó értelemben vett „sületlenséget” képes összeírni, az csak valami zseni lehet. És ráadásul nem csak írogat, de koherens, érthető világot alkot, ami ugyan hihetetlen, de felettébb szórakoztató. Az igazi irodalombarátok közül ki ne szerette volna, ha valóban hétköznapi téma lenne az olvasás, a művészet és mindenki jobban megismerné az irodalom csodás alternatív világait. A szerzőben ahhoz is volt elég fantázia, hogy csavarjon egyet ezen és bemutassa azt is, hogy az emberek nem változnak, szélsőségek léteznek, akár a vallás, akár az irodalom a téma. Ennek nagyszerű illusztrációja a baconista csoport, akik Shakespeare műveit Francis Baconnek tulajdonítják és ezért hajlandóak bárkivel megmérkőzni. A regényben számtalan ehhez hasonló apró geg található, ami jelentősen növeli az élvezeti faktort.

2013. május 19., vasárnap

Hogyan értékelek számokban?

Nemrég volt egy vitám azzal kapcsolatban, hogy hogyan is értékelem a könyveket a molyon. A honlap értékelési rendszere gyakorlatilag egy 10 fokozatú skála, ahol 0,5-től 5-ig lehet osztályozni a műveket, fél csillagonként.

Ahogyan megfigyeltem, a molyok alapvetően szűk skálán értékelnek. Nagyon sok a maximális vagy annál kicsivel alacsonyabb pontozás, viszont a 3,5 – 3-as csillagozás már gyenge könyvet takar a szöveges értékelés alapján. Ezért merült fel az, hogy bizony, ha én egy könyvre 3,5 csillagot adok, akkor azt sokan rossznak fogják tartani.

Kérdés, hogy mit tegyek: értékeljek továbbra is a magam módszere szerint, vagy inkább ismertessem meg másokkal a saját rendszeremet? Inkább az utóbbi mellett döntöttem.

Egy novella (egész konkrétan a Zsoldos-díjra jelölt sf-novellák) értékelésére kidolgozott pontozási struktúrából indultam ki, amelynek a kiötlője Orka, alias Bécsi József, az SFmag egyik munkatársa:

     10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás.

     9. A zsáner meghatározó, irányadó írása.

     8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény.

     7. Jól megírt, igényes alkotás.

     6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással.

     5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű.

     4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás.

     3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás.

     2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű.

     1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.

Többen elemezték már a fenti rendszer hibáit, nekem most ez nem célom. Alapvetően a felosztással és a benne foglalt tartalommal egyetértek, csupán egy kicsit pontosítanám a saját felfogásom szerint:
 
5 csillag: Mesterien megírt mű, szinte hibátlan alkotás, amely személy szerint engem teljesen lenyűgöz.

4,5 csillag: Meghatározó élmény, kevés hibával.

4 csillag: Nagyszerű könyv, ami nagyon jól teljesít a műfaján, tematikáján belül, bátran ajánlható, de kevésbé lenyűgöző.
 
3,5 – 3 csillag: Átlagon felüli művek, szórakoztatóak, de nem biztos, hogy sokszor elmélyülök bennük. A két érték közötti különbözet merőben szubjektív, pillanatnyi benyomástól függ.

2,5 csillag: Minden tekintetben átlagos mű, de még vannak benne szórakoztató momentumok.

2 – 1,5 csillag: Klisés, unalmas, alapvetően rossz mű, de még egy-két értékelhető elemet tartalmaz. A két érték közötti különbözet merőben szubjektív, pillanatnyi benyomástól függ.

1 csillag: Minimálisan értékelhető tartalommal bíró, unalmas, sablonos mű.

0,5 csillag: Amitől az életkedvem is elmegy, lehetőleg soha, semmilyen körülmények között nem szeretném újra látni – mind művészileg, mint szakmailag silány, élvezhetetlen alkotás.

Azért az látható, hogy Orka listája mentén haladok. Szerintem jól alkalmazható rendszer, de megpróbáltam a saját értékelésemmel, látásmódommal kicsit felturbózni. Ebből könnyen érthető az is, hogy miért nem adok túl sűrűn maximális pontszámot egy regénynek, hanem megpróbálok kicsit differenciálni, ha már egy tízes skálán lehet véleményt mondani. Őszintén remélem, hogy ettől jobban érthetővé válik, hogy milyen vonal mentén osztályozom minőségileg a műveket és a jövőben elkerülhetőek az ebből eredő félreértések (már ha voltak).

U.i.: Mondjuk azt észrevettem, hogy én sem voltam ennyire következetes mindig… Mostantól szigorúbbnak kell lennem, különben mire fel ez a felülvizsgálat?! ;)

2013. május 15., szerda

Star Trek – Sötétségben

Aki nem tudja, ki az új film főgonosza, illetve sikerült neki túlélnie a rengeteg cikket, értekezést arról, mi is a film csavarja, az itt álljon meg addig, amíg meg nem nézi a filmet!

A múlt héten megjártam. Ugyanis megvettem a legújabb VOX Magazint (amit egyébként imádok), de az új Star Trek filmről szóló cikkük első mondatában lelőttek minden poént. Magyarán, hogy kivel is megy a nagy harc. Ez a nagyszerű, régi karakter pedig Khan, a kultikus mellkas tulajdonosa és a Kirk híres kiáltásának címzettje. Akiről eddig semmit nem tudtam, mivel inkább Star Wars-hívő vagyok, semmint trekker. Ezért úgy döntöttünk, hogy a hétvégén megnézzük a TOS vonatkozó részét és a Khan haragja mozifilmet.

Mindkettő végletesen gyenge volt számomra. Az eredeti sorozat 22. epizódjában, a Space Seedben bukkant fel először Khan Noonien Singh, az eugenikus háborúk zsarnoka, a szuperember, a magnetikus vonzerejű férfi. A karakter mérsékelten eredeti, viszont az őt alakító színész, Ricardo Montalban férfias kisugárzása elvitte a hátán az elég ostoba történetet. A folytatás magvát elvetették, de sok idő kellett ahhoz, hogy kicsírázzon.

A Khan haragja című második Star Trek mozi új életet lehelt a franchiseba. Hogy ennek mi volt az oka, nem sikerült megértenem. A történet faék egyszerűségű volt, egy egyszerű bosszúhadjárat, amelynek azonban a motiváció egyáltalán nem voltak kidolgozva. Emellett a jó ’80-as évekhez mérten lassú volt a tempója, teli felesleges jelenetekkel. Hiába volt a kora ellenére is vonzó alak Khan (az eredeti legénységhez képest ő volt az egyetlen, akire azt mondanám, jól tartotta magát), ha nem hagytak neki teret a kibontakozáshoz, felületes maradt a személyisége és a mozgatórugói is.

Talán éppen ezért is érezték úgy a készítők, hogy itt az ideje új életet lehelni a karakterbe. És milyen jól tették!

A Star Trek – Sötétségben messze túlszárnyalta minden előzetes várakozásomat, szórakoztató, de nem bugyuta film. A történet szerint Kirket épp lefokozzák, mivel megszegte az elsődleges irányelvet és veszélybe sodorta nem csak a Csillagflotta terveit, de a legénysége életét is. Ekkor lép azonban színre John Harrison, aki a földdel teszi egyenlővé nemcsak a flotta egyik létesítményét, de magát a vezérkart is, köztük kedvenc kapitányunk mentorát, Christopher Pike-ot is. Ezért szinte kapóra jön az a küldetés, amely a semleges zónába viszi az Enterprise-t, hogy likvidálja ezt az eltévedt katonát. Kirk azonban nem öli meg, helyette fogságba ejti az immáron identitását felfedő Khant.

Innentől fogva vétek lenne bármi konkrétumot elárulni a cselekményről, amely azonban az igazi szőrösszívű filmrajongóknak nem sok meglepetést fog okozni. Mert nincs azért nagy újdonság a csillagködökben, a dramaturgia a jól bevált sablonokat követi, láthatjuk előre a csavarokat, néhol a zene túl bombasztikus (és szívfacsaró). De ennél sokkal fontosabb az, hogy mindezek ellenére a film működik, ugyanis annyira van eredeti, hogy minden klisé ellenére jól szórakozzunk. Humoros, látványos, igazi popcorn-mozi, de az igazi okot számomra nem a bombasztikus látvány jelentette, hanem két, nagyon is emberi tényező: a szereplők/karakterek és a hommage-faktor.

Kicsit szűklátókörűségre utal az számomra, hogyha nem ismerjük el, igenis sokat csiszoltak az előző történethez képest a szereplőkön a forgatókönyvírók. A fő karakterek mélységet kaptak, Kirk és Spock konfliktusaikon keresztül fejlődtek, eljutottak valahová, volt tétje a tetteiknek, kettejük között pedig Uhura sajátos dinamizmust hozott párosukban. A szerepeket a színészek tisztességesen megoldották, de igazán nagyot csak Benedict Cumberbatch robbantott. Ennek egyik oka nyilván az, hogy messze jobb színész, mint a stáb együttvéve (bár azt el kell ismernem, néha picit túljátszott egyes jeleneteket), másrészt az is, hogy Khan is megkapta azt, ami jár neki. Motivációkat, igazi érzelmeket, amelyek miatt végig lehetett egy kicsit izgulni érte is, vele is. Mert megérthetővé vált, sokkal inkább, mint a sokat emlegetett régi filmben. Igaz, itt nem kapott olyan erős háttértörténetet, hanem inkább maga a karakter volt emlékezetes. Mellettük a többiek mind megkapták a maguk 3 percét, humort, néha iróniát hoztak a fő konfliktus mellé.

Emellett azonban a film képes volt főleg ötletesen, ritkán izzadtságszagúan felidézni és újraértelmezni az eredeti történetet. Sokan elmondták már, hogy az alternatív univerzum sok teret enged a forgatókönyvíróknak, akik ezzel éltek is. Khan itt is szuperember, vannak társai, de sokkal fontosabb az, ahogy kötődik hozzájuk. Úgyszintén átalakul – és nem csak az eltérő végkifejlet miatt – Kirk és Spock kapcsolata is, nem a kicsit megfáradt, sok kalandon edződött öregek története ez, hanem az ifjúság tenni akarása és bajtársiassága. Az persze csak hab a tortán, hogy egyes konkrét jeleneteket is megidéz a film, kicsit kifacsart szemszögből, ami nekem nagyon bejött.

Lehet, botorság ezt ilyen korán kijelenteni, de számomra az év blockbustere a Star Trek – Sötétségben. Amit vállal, azt a maximálisan teljesíti, lehet érte rajongani, a székhez szögez és két óráig nem engedi, hogy levegőt vegyél, és messze jobb, mint az új sorozat első része (pedig az se volt rossz). De ne itt várjuk a shakespeare-i mélységeket, de még a műfajt megújító invenciózusságot sem. Megbízható iparosmunka pont annyi egyediséggel, amit a téma és a franchise elbír. Jó volt megint kicsit gyerekként élvezni valamit, ami egyáltalán nem ostoba, de látványos, színes-szagos, szélesvásznú, igazi moziélmény.




2013. május 10., péntek

Scott Westerfeld - Behemót

A Leviatán után nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatja sorozatát az amerikai szerző. Vajon a hollywoodi filmek jó hagyományát folytatva nagyobb és több akcióban lesz részünk egyre vékonyabb cselekménnyel, vagy sikerül megtartani az arányokat? Úgyszintén kérdés volt, hogy a kiadónak sikerül-e folytatni a tavaly megkezdett munkáját és ugyanolyan míves könyvet adnak ki a kezükből, mint korábban. Megnyugtató módon minkét kihívásnak sikerült eleget tenni. 

A történet ott folytatódik, ahol az első részben abbamaradt: Sándor és Deryn a Leviatán fedélzetén Isztambulba (Konstantinápolyba) tartanak, ahol az angol kormány küldötte megkísérli helyreállítani a török szultánnal megromlott diplomáciai kapcsolatot. Időközben azonban a németek megvetették a lábukat nemcsak a városban, de a kormányban is, és nehéznek, majdhogynem lehetetlennek tűnik a brit birodalmi esélyek helyreállítása. Az osztrákok vakmerő szökése, valamint a titkos fővárosi összeesküvések remek lehetőséget biztosítanak a nagyeszű darwinistáknak.

A szerző fordulatos, izgalmas cselekményű folytatást írt a sorozathoz. Ugyan nekem már néha sok volt az akció és a lövöldözés, a nyugodt időszak és diplomáciai mestervágások jobban lekötötték volna a figyelmemet, de el kell ismernem, ifjúsági regénynek pont megfelelő arányban volt minden. A történetvezetés feszes, nincsenek üresjáratok és végig leköti a figyelmet. Westerfeld lenyűgöző új teremtményeket alkotott, az isztambuli gólemek bárki fantáziáját feltüzelnék és megmozgatnák – talán jobban is, mint a koholt teremtmények. 

Isztambul bemutatása ugyancsak hangulatosra sikeredett, nagyszerűen sikerült megfogni ennek a soknyelvű és –nemzetiségű városnak az atmoszféráját. Az országra jellemző emberek, áruk, fűszerek jellegzetességei kinyúlnak alapokból és berántanak bennünket ezen világ közepébe. 

Az ifjú hőseink személyiségét ügyesen fejleszti az író, mindketten alakulnak az események hatására; Sándorban nő a felelősségtudat és egyre jobban előtérbe kerül az a férfiúi vakság, hogy a leginkább egyértelmű dolgokat humoros és némiképp bosszantó módon nem veszi észre, míg Deryn esetében finoman erősödnek a nőies jellemvonások amellett, hogy továbbra sem ejtették a feje lágyára. Az új szereplők közül
egyértelműen Lilit a legérdekesebb, az ő alakja a legkidolgozottabb és legemlékezetesebb, a felnőttek ismét kicsit elnagyoltak, csak a cselekmény szolgálatában kerülnek elő. 

Ismételten ki kell emelnem a nagyszerű illusztrációkat, különösen a német propagandaplakát kidolgozását: igazi mestermunkával van dolgunk. Ezt elmondhatom úgyszintén Vass Richárd borítójáról, amellyel kapcsolatban megjegyzem, kíváncsi vagyok, hogy ezek a kártyák hogyan és mikor kerülnek kijátszásra. 

Már alig várom, hogy kezembe vegyem a sorozat záró kötetét, remélem, hőseink sorsa megnyugtatóan rendeződik. Kicsit utána olvastam a történetnek, és nagy örömmel láttam, hogy ezúttal Oroszországba is ellátogatunk, úgyhogy ez a rész is hamar a kívánságlistám elejére kerül. Kalandozzunk tehát bátran ezen az alternatív világon és élvezzük ki annak minden ízét, illatát! 

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.


2013. május 6., hétfő

Háy János - A mélygarázs



A regény olvasása közben azok a képek jutottak eszembe (amelyeket a bejegyzésbe is illesztettem), amiket pár hete láttam valamelyik oldalon: a tipikus nő, illetve férfi arca nemzetekre lebontva. Talán azért, mert Háy könyvében sincsenek igazi arcok, jellemek, helyette archetípusok. No, nem olyanok, mint amiket megszoktunk a mesékben, itt csak az egyes szereplők képzeletében él a legkisebb királyfi vagy a hős lovag, helyette van a Szerető, a Férj és a Feleség.

A Nő - hol Szerető, hol Feleség
Pedig a Szerető szeretné hinni, hogy vannak még csodák, hogy nem valósul meg, amit mindenki más mond, és a férfi, a Férj, majd eljön hozzá. Várja a mesékbe zárt vitézt, aki majd meghódítja fehér lovon és kivont karddal, várja a boldogságot, ami mégsem jön.

A Férj megfáradt, egyedül van. A Feleség mellett döntött a Szerető ellenében, de aztán mégsem döntött, talán csak az élet ellen, mert elhagyott mindenkit. Gondolataiban létezik csak, amelyek megfakultak, berepedeztek, eltűnt belőlük minden szépség. Egy megfáradt, keserű ember portréja, aki mélygarázsában élve nem lát mást, csak az enyészetet, a felesleges dolgok iránti hajszát és ezért kilép. A boldogság iránti vágy fénysugara azonban a végén bepillant hozzá.

A Feleség szintén megfáradt, de ő már beletörődött mindenbe. Már nem hajtja a vágy, talán csak élvezni akarja kicsit a hátralévő éveket. Felidézi milyen volt, mikor még ő is azt hitte, minden más lesz, nem olyan, mint a többieknek. Aztán persze minden ugyanúgy lett, de ő már nem keresi magában a hibát, az az idő már elmúlt.

A gyerekek pedig nem veszik fel a telefont.

A Férfi - Férj
Háy regényének legnagyobb ereje nem abban rejlik, hogy újdonságokat mond, hanem abban, kimondja azt, amit mi is gondolunk titokban, vagy éppen kimondva. Bemutatja, hogy a hétköznapi taposómalomban hogyan halunk meg kicsit minden egyes nap, hogyan veszítünk fényünkből, hogyan kötünk rengeteg apró, rossz kompromisszumot, amit aztán nem tudunk feldolgozni, megmagyarázni, és csak sok kicsit tüske marad bennünk utána, amik végül megmérgeznek minket. Amikor már nem tudunk sem magunknak, sem másnak igazat mondani, mert a hazugságokból újrateremtődünk. Amikor már nem látjuk sem a boldogságot, sem annak a reményét.

Az áradó sorok, gondolatok ismerősek, gördülékenyen haladnak át rajtam, zenéjük van, melyet hol hamisan, hol egyetértően dúdolok magamban. A regény nagy erénye, hogy hiába van tele pesszimista, negatív merengéssel, mégis felszabadulsz tőle, mert megmutatja azokat a rejtett ellentmondásokat is, amik mentén fel lehet fejteni ezt a sok rosszat, és megtalálhatjuk a jót, a boldogság ígéretét.

A mélygarázs nem valós hely, hanem a bennünk élő mélység, amely visszanéz ránk. És ha nem vigyázunk, mi is ott ragadunk, mint a regény főhősei és akkor már sosem látjuk meg a napfényt, a jobb élet reményét. Nem revelációval, hanem csendes felismeréssel tehetjük le a könyvet és talán minden olvasó kicsit jobban fog igyekezni, hogy ne rejtse el tőle a világot ez az eldugott helyiség.


2013. május 5., vasárnap

Beköszönésképpen


Nem vagyok új blogger, csak maga a blog új. 2008-ban kezdtem írogatni az InterGalaktikán, inkább szórakozásból, semmint jól megfontolt célok érdekében. Ez egy darabig működött, aztán elhalt, magánéleti meg egyéb dolgok miatt.

Tavaly újrakezdtem, akkor már kicsit konkrétabb okokból. Szerettem volna kicsit hallatni a hangom, eljuttatni olyan helyekre, ahol eddig nem ismerték. Ez részben sikerült is, kaptam hideget, meleget, de a lelkesedésem megmaradt.

Tavaly csatlakoztam a Moly közösségéhez és hirtelen több virtuális ismerősöm lett, akiket sok minden érdekelt. Viszont rájöttem arra is, hogy az InterGalaktikán sok hangot nem hallok meg, egészen egyszerűen azért, mert regisztrációhoz kötött és erre - érthető módon - kevesen hajlandóak. Viszont kíváncsi vagyok a visszajelzésekre, véleményekre, ezért úgy döntöttem, részben váltok és viszem magammal a pereputtyot is.

De az IG-től sem szeretnék elszakadni, ezért a sci-fi/fantasy témájú cikkeim a jövőben is megjelennek ott is, itt pedig más dolgok is, amikről eddig nem írtam. Reményeim szerint lesz szépirodalom, lesznek fotók, lehet, kicsivel több énblog-jellegű írások is. És meglátjuk mi sül ki belőle.

És végül, egy kis önirónia a kedvenc sorozatomból:

"Az én véleményem szerint a reformerek az emberi történelem minden más erejénél több nyomorúságot okoztak. Mutassatok nekem valakit, aki azt mondja: "Tenni kell valamit!", és én mutatni fogok nektek egy fejet tele gonosz szándékokkal, melyeknek nincs más kivezető csatornájuk. Nekünk mindig arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk a természetes áramlatot, és azzal haladjunk.
Taraza Tisztelendő Anya, Társalgási Felvétel, BG Állomány GSXXMAT9"
 (Frank Herbert - A Dűne eretnekei)

2013. április 28., vasárnap

Suzanne Collins – Éhezők viadala-trilógia

Ajánlás: "Better love story than Twilight just boring"

Manapság igyekszem képben lenni. Azaz csak akkor szidni valamit, ha már olvastam. A Harry Potter óta ugyanis már nagyon óvatos vagyok: a Bölcsek kövét azért kezdtem el olvasni, mert ha már annyi embernek tetszett, akkor mégiscsak megnézem, miért lehet ez. J. K. Rowling könyvsorozata meg is nyert magának. Azóta azonban a túlhypeolt cuccokkal nincs szerencsém: az Alkonyatról jobb nem beszélni (A sötét árnyalat-trilógia sötét folt az önéletrajzomban), mással pedig inkább nem kezdtem ismerkedni. De az Éhezők viadala valahol érdekelt, meg szerettem volna nézni, mit lehet kihozni ebből az unalomig ismert disztópikus alaphelyzetből. Hát, nem sokat.

Először is, eredetiséget ne várjunk, mert ebben a sztoriban olyat nem sokat találunk. Már az alaphelyzet is untig ismert: van a fejlett központ, aki elnyomja az őt kiszolgáló többi körzetet. A körzetekben éhezés van, nincsenek meg az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások. Oké, pipa, ilyet már láttunk, történelmi, stb. példák vannak. A Kapitólium, hogy egy régen volt lázadásra emlékeztesse az embereket, minden évben megtartja az Éhezők viadalát, ahol a körzetekből kiválasztott gyerekek, összesen 14-en küzdenek majd az életükért, és csak egy maradhat. Hát ezt a helyzetet is sokan, sokféleképpen feldolgozták már, A legyek urától a Battle Royale-ig. Kiválasztják hősnőnket, aki „szokatlan” módon megnyeri a viadalt, majd egy lázadás reklámarca lesz, amely végül elsöpri a rémuralmat. Jaj, bocs, ez most spoiler volt, ha nem látta volna senki előre.

A bemutatott világ nem hordoz semmi egetverő érdekességet, már csak azért sem, mert itt a világteremtés egyáltalán nem fontos. Itt nem tudunk meg semmi előzményt, hogy mi történt az emberiséggel, hogyan kerültek ebbe a slamasztikába. Csak utalás történik arra, hogy egyszerűen nem voltak képesek megváltozni és tönkretették a bolygót, de ez egy gagyi öko-sci-fibe sem menne el alapozásnak. Magáról a jelenlegi helyzetről is csak annyit tudunk meg, hogy van a Kapitólium, ahol minden menő, csili-vili, van energia, mindenféle kaja, pia, drogok és tévé. A média a legfontosabb befolyásolási eszköz, hiszen onnan jön minden infó, egy csatorna van és ott annyi rendszerkritika sem fér el, mint most nálunk a királyi tévén. Vidéken meg tényleg mindenkinek nagyon-nagyon rossz, mert éhezés van, meg hideg. Hát igen, ilyet sem láttam még…

Mi lenne akkor ebben az új? Gondolom, az írónő a főhősünket, Katniss Everdeent szánta annak, akinek belső monológjaiból kibomlik az egész világ képe, ő az „önmagában folyamatosan kétkedő” fiatal lány prototípusa, aki akaratlanul is egy forradalom kiváltójává válik. Csak az a bökkenő, hogy a karakter egyszerűen nem elég erős erre a feladatra, illetve az írónő nem tudja úgy bemutatni, hogy érdekeljen, mi történik vele. Katniss ugyanis nem érdekes, csak egy teljesen átlagos 16 éves kiscsaj, aki még korlátolt és bizonyos tekintetben rettenetesen önző. Nem egy példakép. Ráadásul mindig is utáltam azokat a sztorikat, ahol a főhős nem igazi cselekvő alkat: Katniss inkább belekeveredik a lázadásba, semmint tudatos döntéssel választaná. Persze, az írónő megpróbálja megalapozni a lány személyiségét, bemutatni mennyire aggódik a szeretteiért, és ezért retteg, de ettől nem válik hitelessé. Továbbá a szép, hosszú belső monológok (bár inkább ez már az idióta agyalás kategóriája) elég rövid idő alatt rémesen unalmassá válnak, és inkább nyávogásnak tűnnek, mint egy érdekes személyiség vívódásának. Bevallom, valahogy hiteltelen az is, hogy éppen meg akarnak ölni, te pedig azon aggódsz, hogy a tévé előtt ülő barátod (nem a pasid) vajon mit szól ahhoz, hogy éppen egy másik sráccal smárolsz… Szóval itt van egy hősnő, aki nem is hős, ezt most nagyon menő.

Mellette a többi karaktert is igazából Katniss szemén keresztül látjuk és nem sok egyedi jellegzetességet kapnak. Persze legjobban a két srác van kidolgozva, de őket sem érzem, hogy igazán megismertem volna. Sőt, a kialakuló „szerelmi háromszög” elég gyenge, még az Alkonyatnál is gyengébb: minek erőltetni olyan valamit, ami nincs benne a regényben. Az oké, hogy Katniss kedveli mindkét fiút, de az egyikben nincs elég potenciál egy szerelmi szálhoz, a másikon meg túl sokat vacillál. Ebből a szempontból a harmadik kötet a mélypont, amikor annyira éreztem az izzadtságszagú igyekezetet, hogy nehogy sablonos legyen ez a rész, mindig legyen valami meghökkentő, hogy tudjunk izgulni. Csakhogy én inkább a fejemet vertem a padlóba.

Egy-két szereplőt még sikerült kettőnél több jellemvonással ellátni, főleg azokat, akik egynél több kötetben szerepelnek. De különösen fájó volt az, hogy pont Katniss családját, akikért tényleges harcolna, ennyire semmitmondóan ábrázolja a szerző. Róluk alig tudunk meg valamit, így persze, érti az ember, hogy a rokonokat szeretjük, de nem lesz átélhető a szenvedésük és így a főhősé sem. Az is hiányérzetet hagyott maga után, hogy az aréna többi szereplőjét, különösen a második kötetben, ahol már konkrétabb szerepük is van, alig jellemzi többel az író, mint hogy kék a szeme, arca meg csupa derű. A negatív karakterekről ne is beszéljünk, az meg abszolút arctalan tömeg, kivéve talán az elnököt, aki meg abszolút sátáni.

De most akkor kicsit bővebben a konkrét művekről.

Az első kötetnek az lenne a feladata, hogy megismertessen a szereplőkkel és az alaphelyzettel, ezt korrekten teljesíti is. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem izgultam néha olvasás közben, mert az írónő azért képes felkelteni a figyelmem, vannak benne erős pillanatok, főleg a viadal során. Csak az a baj, hogy a monológok, a visszaemlékezések nagyon lassítják a menetet, és hiába színesítik a világról kialakult képet, egyszerűen túlírtak. Nagyon ráérősen magyaráz és így nehéz fenntartani azt a fajta koncentrált figyelmet, amit egyébként az akciók indokolnának. A kevesebb több lett volna. Persze, elhiszem, hogy a célközönség (nem én) igényli ezt a fajta írásmódot, hogy hallgassák egy tinédzser lány gondolatait a pasikról, az életről, de ez kábé 20 éven felül nevetségesen kevés.

A második kötet, a Futótűz ágyazna meg a nagy lázadásnak, de be kell valljam, ez a trilógia mélypontja. Az eleje egy szirupos lányregény némi rettenettel, de valahogy nem képes elhitetni velem, hogy Katniss valóban ennyire aggódik mindenkiért. Nem elég állandóan azt leírni, hogy mennyire fél ahhoz, hogy tényleg elhiggyem, hogy ezt éli át. A gondolatok puszta közlése nem érzékelteti eléggé a feszült érzelmi állapotot. Onnantól pedig, hogy kiderül, a lánynak még egyszer részt kell vennie „szerelmével” a viadalon, az egész történet unalomba fullad. Collins egyszerűen nem rendelkezik olyan írói kvalitásokkal, amikkel képes lenne feszültséget felépíteni, pláne nem úgy, hogy a szöveg dagályos és bőbeszédű. Ismét azt éreztem, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”, nincs igazi mondanivaló az egyre hosszabb mondatok mögött.

A harmadik kötet, A kiválasztott hivatott lezárni a történetet, megnyugtató végbe vezetni hőseinket. Általában számomra a legkedvesebbek az olyan történetek, amik kicsit sötétebben, nincs igazi „boldog vég”, és A kiválasztott is ilyen. Lehet, hogy éppen emiatt, de ez tetszett a legjobban. Valahogy itt néha igazinak és helyénvalónak tűnt Katniss fájdalma és összeomlása, de igazából az epilógus előtti utolsó két oldal vesz meg. Itt az írónő rövid, tömör mondatokkal bemutatja, hogyan lehet a tragikus események után túlélni, új életet kezdeni és talán élvezni is. Az utolsó két mondatba pedig sikerül minden belesűríteni abból, hogyan lesz egy majdnem szerelemből szerelem. Ez a két oldal többet mond, mint az előző 600.

Szóval a lány, aki milliókat lángra lobbantott, engem inkább lehűtött. Pedig a kötetek kiadásával nincs bajom, a borító koncepciója az elszabaduló fecsegőposzátával kifejezetten tetszett, de mint tudjuk, ez eladhatja a regényt, de meg nem kedveltetheti. Pedig van lehetőség a történetben és a szereplőkben is, de nem ebben a formában. Nem éreztem azt, hogy az átlagos tinitörténeten túl az írónő bármit át akart volna adni nekem. Így pedig kár volt a gőzért, lehet ezt is élvezni, de nem az, amit őszinte örömmel látok bárki kezében.

2013. április 21., vasárnap

Könyvfesztivál 2013


Idén először jutottam ki a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a mostani utazásnak is az volt az aprópója, hogy Hannu Rajaniemi dedikált az Ad Astra kiadónál. Persze maga az esemény nagyon jó volt, nagyon élveztem, jól éreztem magam, sok ismerőssel és ismeretlennel találkoztam, így bőven megérte ez a hosszú, de kellemesen fárasztó hétvége.

„Még soha nem mondták nekem ennyire udvariasan, hogy vállalhatatlan az arcom.”

Péntek késő délelőtt indultunk el Szegedről a Magyar Államvasutak csodás szolgáltatásait igénybe véve. De most kivételesen nem késtünk… olyan sokat. Szépen elvillamosoztunk a Moszkvára és kis séta után el is jutottunk a Millenárisra. Nekem nagyon tetszett az egész park, jó a kialakítása, csak az volt a bibi, hogy mivel sose voltam még ott, kicsit bajosan lehetett megtalálni a megfelelő épületet, mivel nem igazán volt kiplakátolva semmi. De aztán megérkeztünk.

Rögtön az Ad Astra standját kerestük, de persze sikerült rossz irányba fordulni. Szerencsére a Könyvmolyképzőnél összefutottunk Varga Beával, aki eligazított bennünket.

Mikor odaértünk rendeltetési helyünkre rögtön nagy meglepetés ért: ott volt a meghívott író, Hannu Rajaniemi. A nagy örömre rögtön dedikáltattam vele a Kvantumtolvajt és a frissen megvásárolt Fraktálherceget és pár szót beszélgettünk is. Készült kép is, az egyik a tavalyi hagyományokat folytatva, a fiatalember hátával. Bevallom, nem gyengén elpirultam, mikor előadtam neki a kérésem ez iránt, de legalább van valami különleges emlékem is :)

Utána elkezdtünk Gáborral sétafikálni, megnéztünk standokat, találkozunk Hepp Ivánnal, váltottunk pár szót a közeledő IG-taliról (ahová ezúton is várom a jelentkezőket).

Persze vártam az újabb dedikálásokat is, többek között Cserna-Szabó Andrással, akinek nemrég olvastam a friss könyvét. Ekkor hangzott el a fentebb idézett mondat is, ami azt hiszem, majdnem szállóigének tekinthető és vetekszik a Halálcsillag-regény jó kis beköpéseivel.

Később megvettem Háy János Mélygarázsát is és jó érzés tudni, hogy a magyar irodalmi élet nagyságai szeretettel viccelődnek egymással.  

Causal Angel

A kiindulási pontunk persze egész nap az Ad Astra standja volt, hiszen itt pakoltuk le a cuccainkat, mivel én Kleinheincz Csillánál aludtam este. Itt jutottunk ahhoz a nagyszerű lehetőséghez, hogy este elmehettünk vacsorázni Hannuval. Este 7 körül indultunk útnak Sánta Kirával, Botonddal és Anitával egy közeli étterembe.

A vacsora nagyon jó hangulatban telt és remek kihívás volt az angolom gyakorlására. Az este folyamán elhangzott a harmadik regény címe, ami Causal Angel lesz (a fordító, Juhász Viktor már előre fogta a fejét),
de szóba került a finn és magyar mitológia és vámpíros és zombis romantikus műfaj mellé kitaláltuk a sárkányos-romantikusat is (bár a hét fej érdekes asszociációk táptalaja lehet).

Később Hannu beszélt a Fraktálhercegről, hogy hogyan használta fel benne az Ezeregyéjszaka meséit, valamint a külföldi sf-szcénáról is szó volt röviden. Különösen az tetszett, mikor China Miéville-ről, egyik kedvenc írómról beszélt, és megállapítottuk, hogy vele kapcsolatban minden első élmény (regény, fotó, találkozás… stb.) feltétlenül sokkoló.

Hannu egyébként nagyon kedves személyiségnek tűnt, hihetetlen lelkesedéssel és fáradhatatlanul tudott mesélni különböző témákról, valamint őszintén érdeklődött az asztalnál ülő írók készülő regényei iránt is.

Csillával aznap korán elindultunk, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk, így már kilenckor magukra hagytuk a társaságot, de az egész napi hajtástól, izgalmas élményektől alig bírtam elaludni.

„Hogyan is képzeljek el egy ötdimenziós teret, amiben van plusz két sík, amiről le lehet esni?!”

A következő napot annyira korán kezdtünk, hogy engem be sem engedtek a Fesztivál területére, mivel a hivatalos program csak 10-kor kezdődött. Így egy jó fél órára kicsüccsentem egy padra és élveztem a napsütést, meg beleolvastam a Fraktálhercegbe is, ha már dedikálni is mentünk.

Ismét az Ad Astra standjánál várakoztam, próbáltak kideríteni, hogy hol is lesz a beszélgetés, mikor felbukkant Huszár Andris, aki többek között az Endymiont és a Diaszpórát fordította. Vele megkerestük az eldugott kis termet és jó előre beültünk. Közben beszélgettünk a sci-fi fordításról és őszintén gratuláltam neki a Diaszpórához, nem kis teljesítmény lehetett…

Maga a program nagyon jó hangulatban telt, Stöckert Gábor igazi profi kérdező volt, annak pedig különösen örültem, hogy olyan sok kérdés hangzott el a tudományos témákról, mert Hannu érdekesen mesélt ezekről az eredményekről, én pedig amúgy is ritkán hallok ilyesmiről.

Utána beálltunk a jó hosszú, dedikálásra váló sorba Gáborral és Kígyós Tamás cimboránkkal, és már előre tervezgettük a délutáni Houllebecq-ácsorgást. Szinte hihetetlennek tűnt, mennyi ember jött aláíratni a könyveket, régen láttam ekkora tömeget sci-fi dedikáláskor. A sorba összefutottam több mollyal is, egyeztettük a jövő heti szegedi találkozást.

Az ácsorgást egy kis beszélgetéssel vezettük le, de utána már jött is egy másik barátom, Török Tamás, akivel elmentünk beszélgetni és ebédelni. Szomorú tapasztalat volt, hogy egy olyan étterem, ahol egy éve még élvezettel ettünk, mennyire meg tud változni színvonal tekintetében – és nem pozitív irányba.

„Odaállunk utolsónak Michel Houllebecq elé, majd lemondó sóhajjal inkább otthagyjuk.”

Ebéd után visszamentük a Millenárisra és beszélgettünk egy nagyot Varga Beával, akinek még segédkezet is nyújtottam a Calderon dedikálásához. Később kicsit élveztük a jó időt és napsütést, kiültünk cseverészni a fűre – már nagyon rám fért egy ilyesfajta lazulás.

Késő délután még visszaszivárogtunk a nagy csarnokba, ahol előbb Jevgenyij Popovval dedikáltattam a most megjelent könyvét. A bácsika úgy nézett ki, mint Oroszország atyácska és nagyon sajnáltam, hogy nem tudok még rendesen oroszul beszélni, mert így sajnos csak köszönésre futotta tőlem.

Majd csatlakoztam a fiúkhoz, akik addigra már kábé 20-25 perce álltak sorban a francia mesterre várva. A fő Kiábrándul Értelmiségi addigra már tényleg fásultnak tűnt, csak a csinos lányok társasága enyhítette rossz kedvét. Az aláírás mellé nem is jutott már ajánlás, de legalább fényképen meg lett örökítve.

Este még egy laza levezető vacsora és SFMag szerkesztőségi megbeszélés zárta a napot. Este megint annyira fel voltam pörögve, hogy hajnali kettőig az Éhezők viadalát olvastam.

Muszáj megismételnem, hogy mennyire jó élmény volt ez a hétvége. Egyet azért sajnálok, hogy kevés IG-s ismerőssel futottam össze, remélem, a Könyvhéten és az IG-talin többen fogunk találkozni.

2013. április 16., kedd

Két regény, egy írás - Andri Snær Magnason – Lovestar, John Scalzi – Szellemhadtest

Ma nagyon-nagyon lusta leszek, mert két egészen jó könyvet is olvastam mostanában, de most nincs kedvem külön-külön bejegyzést írni róluk. Pedig a maguk nemében mindkét alkotás megérdemelné, és túl sok közük nincs egymáshoz se stílusban, se mondanivalóban, azért én most egy kalap alá veszem őket.

Andri Snær Magnason – Lovestar

Ennél különlegesebb és némiképp különc regényt sem olvastam mostanában. Az izlandi szerző munkája egészen meseszerűen disztópikus, már ha ilyen fogalmat használhatok (végül is miért is ne?). Ebben az elképzelt jövőben a drót alapú kommunikáció idejét múlt, mivel sikerült az emberek közötti közvetlen kommunikációt különböző sugarakkal(?) megoldani, az állati tájékozódás mintájára.

Így az emberi élet minden aspektusa a munkától a személyes érdeklődésig könnyedén átlátható és mind egy ember, illetve egy vállalat kezében összpontosul, aki a szabadalmat birtokolja: ez pedig a LoveStar. A cég/ember különböző termékeket talál ki, melyekkel egyre jobban lefedik a mindennapokat, nélkülözhetetlenné és egyúttal enyhén diktatórikussá teszik a rendszert. Ha nem tetszik valami, addig bombáznak ajánlatokkal, reklámokkal, személyre szóló tévéműsorokkal és rejtett ügynökökkel, így meg nem győznek. Ám míg a gépezet mögött rejlő agytrösztöt az újabb és újabb ötletek érdekelnek, addig a tényleges működtetők már a fejére is nőnek.

A történetet két irányból közelíti meg a regény: LoveStar és egy szerelmespár meséjét ismerhetjük meg. Rajtuk keresztül bomlanak ki ennek a világnak a visszásságai, finoman, érzékletesen, ötletes újságkivágások, interjúk útján. A szereplők mind mást-mást keresnek, de az áhított boldogságot csak egyikük találhatja meg. Az író egészen egyértelműen teszi le a voksot az élet, a szabadság és a szerelem mellett úgy, hogy közben a történetet mitológiai mélységekbe juttatja el, örökérvényű, mindenki számára értelmezhető képek útján.

A regény nyelvezete is segíti a mesei értelmezést, nem egy beszélő nevet találunk a történetben (a kedvencem Ragnar Ö. Karrlson). A szavak, mondatok könnyen jönnek, érezhető ritmusuk van, könnyen elringatják az olvasót. Ugyanakkor oda is kell figyelni, ha a regény minden egyes rétegét le akarjuk hántani, ezért könnyen lehet visszatérő olvasmány bárki számára.

John Scalzi – Szellemhadtest
Hát ezt a líraiságot ne keressük a Vének háborúja-sorozat második kötetében. Itt inkább vannak harcok, bajtársiasság és belezés, de hát nem is biztos, hogy többet vár az ember egy jó kis militarista sci-fitől.

A korábban megismert univerzumban vesszük fel a fonalat, ahol is gyorsan fény derül egy emberiség elleni összeesküvésre, melyben három idegen faj és egy ember vesz részt. Az árulót klónozzák, így próbálva megszerezni emlékeit és motivációit. Kapnak azonban egy önálló embert, aki a Szellemhadtestben, ebben a titkos katonai egységben igyekszik boldogulni, ám az agyába visszatérő információk sok mindent megzavarnak.

Mind stílusban, mind minőségben ott folytatjuk a történetet, ahol az előző kötet abbahagyta. Abszolút pártoltam azt, hogy az utóbbi időben olvasott, bonyolult sci-fi regények után végre egy habkönnyű művet vehettem a kezembe. Élveztem a kiképzés, a harcok képeit, a gyorsan felskiccelt alakokat, akik azonban annyi egyediséggel bírnak, hogy meg tudjam különböztetni őket, a gördülékeny cselekményvezetést. Scalzi jó mesterember, ehhez kétség sem fér.

Egyedül az zavarta meg olykor a képet, hogy az író megpróbált némi mélységet csempészni a történetbe és ez inkább akadozott. Persze rengeteg érdekes témafelvetés rejlik a klónozásban, a tudat áttöltésében, illetve a személyiség elvesztésével kapcsolatban, de a regény ezeket nem igazán tudja kiaknázni. A gondolatok inkább konyhafilozófiára hajaznak, és bár nem nehezítik el feleslegesen a regényt, de néha zavaróan hatnak.

A fenti hevenyészett értékelésekből remélem, kiderült, hogy két jó könyvvel volt dolgom, amik bőven megérték az olvasást. Ha azonban azt kérdezi valaki, melyiket tartom maradandóbb alkotásnak, habozás nélkül a LoveStarra szavazok. A Szellemhadtest kiváló iparosmunka, de ha tematikus alkotásként nézem, semmi újat nem hoz, ellenben ügyesen variálja az ismert kliséket. Az izlandi mű azonban érzékeny alkotás, amely jól építi be az örökérvényű tanulságokat, így sokkal többet mond az emberről. De, mint mondtam, nem azonos súlycsoportokról van szó, így nem is értékelhetünk egyformán.