2015. december 30., szerda

2015

Egyszerűnek nem mondanám ezt az évemet, sok dolog történt velem, zömében azért pozitívumok. Viszont nagyon elfáradtam… Egy ismerősöm azzal vigasztalt, nem is fáradhatok el, hiszen nincs gyerekem – ezzel az állítással vitatkoztam volna, ha nem arról a személyről lett volna szó, így inkább csak annyit mondok, hogy de, el lehet fáradni üvöltöző porontyok nélkül is, csak ez kétségkívül másfajta fáradtság. Kicsit a lelkem fáradt el.

2015. december 28., hétfő

Top 10 film 2015

Nagy gondban voltam, mikor összeszedtem ezt a listát – szigorúan véve ugyanis az első tervezet nagyon szűk keresztmetszetet adott. Végignézve az idei filmélményeimet, több olyat is találtam, ami nagyon-nagyon jó alkotás volt, jelen állás szerint azonban mégsem hagyott bennem mély benyomást, nem tudtam visszaidézni, lelkesedni érte. Az origo egyik cikkéhez fűzött kommentek azonban elgondolkodtattak. Úgyhogy ismét sem csak 10 filmet fogok ajánlani, hanem 10+3-at, az utolsók esetében némi plusz gondolattal.
 
Whiplash
Egyszerűen megfogalmazva kiképzős film a zenészek világában, kicsit kibontva azonban az ambíció, arrogancia és küzdés kíméletlen mozija. A dobos Andrew a legjobb akar lenni, és ehhez elfogadja a brutális Fletcher szabályait – párharcuk az idei év egyik legizgalmasabb „akciója” volt. Vajon megéri-e mindent feláldozni azért, hogy a legjobbak legyünk valamiben? Feladjuk-e a méltóságunk és sokszor a szabadságunk is ezért a célért? A saját önbecsülésünk hajt vagy inkább megfelelni akarunk? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel ez a nagyszerű mozi szuggesztív képi világával, remek zenéjével és fantasztikus alakításaival.
 

 

2015. december 26., szombat

Top 10 zene 2015

Ha már a könyves cikk megszületett, tényleg nem adom alább, és megírom a többit is. Talán a zenéket összeszedni volt a legnehezebb, mert ugyan elég sok zenei rendezvényen jártam magamhoz képest, mégsem hallgattam sok muzsikát idén – ez köszönhető egyrészt az új munkahelynek és a saját iroda hiányának, másrészt inkább annak, hogy jobban értékeltem a csendet és csak akkor tömtem a fejem dallamokkal, ha nagyon megkívántam. A 11 órás State of Trance buli Hollandiában, az egész hetes SZIN, Nils Frahm koncertje hónapokra elláttak munícióval, a köztes időt pedig inkább filmzenével, semmint slágerekkel töltöttem ki. De itt vannak, amik mégis megbizsergettek.
  
Swans – Lunacy
 
Justin Kurzel Macbethje sokkal többet ígért, mint amennyit végül adott – engem legalábbis nem sikerült lenyűgöznie. A trailerben hallható muzsikának azonban igen. A Swans The Seer c. albumát végighallgatni emberpróbáló feladat volt számomra, mert zeneileg elég távol áll tőlem, de ez a szám kiválóan illusztrálta a csatákkal terhes Skóciát, és vészjóslóan fülbemászó.
 

 

2015. december 25., péntek

Top 10 (+1) könyv 2015

A korábbi években nem csináltam külön toplistát az olvasmányaimnak és filmélményeimnek, de épp itt az ideje egy kis újításnak. Az elkövetkező pár napban megismertetlek benneteket 2015 számomra legjobb élményeivel a filmek, a könyvek és a zene terén. Nem csak idei megjelenésekről lesz szó, hanem olyan alkotásokról, amiket most ismertem meg.
 
 
Kicsit csalós ez a tétel, mert nem sikerült elolvasnom az egész sorozatot, csak az első pár kötetet, de bevallom, régen találkoztam ennyire elborult történettel és hozzá illeszkedő képi világgal. A Metabárók története nem vitásan rengeteget merít a Dűnéből, melynek oka Jodorowsky munkássága, de erről majd többet a filmeknél, viszont ezt nagyon forradalmian teszi. Van itt bosszú, vérfertőzés, halott anyák szülnek gyermeket, míg másokból robotok lesznek – sajátos mitológia sci-fi külsőben.
 
 
Menő dolog úgy beszélni a mai Magyarországról, hogy közben a történet pár száz évvel korábban játszódik. Péterfy a nyelvújítás legnagyobb alakját, Kazinczy Ferencet beszélteti feleségén, Török Sophie-n keresztül, bemutatja a korabeli viszonyokat és alakokat, hogy milyen volt barbár magyarnak lenni a Nyugat, és milyen művelt magyarnak lenni a többi hazánkfia szemében. Kirekesztettség, másság és meg nem értettség, amely kiöl végül minden jobbító szándékot és csupán a kiábrándultság marad. Péterfy művét komoly kutatómunka előzte meg és ez érződik minden soron. Néha kicsit bőbeszédű, de végig izgalmas történet, amit igazán csak az érthet, aki Ákos, a vak komondorok és a stadionok Magyarországában él.

2015. december 23., szerda

Ajánlók ajánlója és Star Wars minden mennyiségben

Így év vége felé a legtöbb oldalon különféle ajánlókat, összefoglalókat lehet olvasni, amiben vásárlási/olvasási/ ajándék stb. tippeket olvashattok. Persze a decembert idén mégsem a karácsony, hanem a Star Wars uralta, ezért nem csak karácsonyi ajánlatokat írtam, hanem régi emlékeket gyűjtöttem, vagy éppen rövid vélemény-összefoglalót írtam. Itt van három cikk, amiben részt vettem, de ezúttal más emlékeit, írásait, gondolatait fogom ajánlani.
 
A szerkesztőségi levelezőlistán gyűltek az emlékek - persze a blogon én is megírtam a magamét, de mindig vissza tudok térni ebben az univerzumba. De most inkább Botond emlékét választottam ki.
 
MARKOVICS BOTOND (Hackett)
 
Első emlékem a Star Warsról, hogy édesapám A birodalom visszavág regényváltozatát olvassa fel nekem 6 évesen. Ekkor még nem láttam egyik filmet sem, és a regénynek is csak az elejéig jutottunk, de pár hónappal később, 1982 februárjában (magyar bemutató: 1982 január 28!) hét évesen már ott remegtem a ráckevei moziban, és bámultam a gigantikus lépegetőket, ahogy rommá lövik a lázadók bázisát. Merthogy nekem A birodalom visszavág volt az első Star Wars-élményem, az Új reményt csak hónapokkal utána láttam moziban. Egy biztos: a Star Wars egy életre megfertőzött a sci-fi és a fantasztikum iránti szeretettel és rajongással.

2015. december 18., péntek

Star Wars - Az ébredő Erő

Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban…

Itt ülök, hajnali 3:40-kor, és nehezen megy az írás. Ez persze nem csak a korai időpontnak köszönhető, nem csak emiatt forognak nehezen az agyam kerekei. Próbálom magamnak is megfogalmazni, hogy mit is érzek. J. J. Abrams egy nagyon nehéz dolgot vállalt magára: rengeteg elvárásnak kellett egyszerre megfelelnie. És egyértelműen megugrotta a lécet. Mégis csalódott vagyok azért, mert nem vagyok csalódott.

30 évvel járunk az endori csata után, a Köztársaság már megvetette a lábát, és az Ellenállással karöltve próbálja megteremteni a békét a galaxisban. De időközben egy új sötét erő telepedett meg ismét, az Új  Rend, akik vissza akarják szerezni a Császárság hatalmát. Ebbe az új felállásba és egy szupertitkos küldetésbe csöppen két hősünk, Rey és Finn, akiknek menekülniük kell a démoni sötétség új megtestesítőjétől, Kylo Rentől, és közben összefutnak a galaxis leggyorsabb ócskavasával és laza régi-új tulajdonosával…

Mivel spoilermentes kritikát szeretnék, ettől többet vétek lenne elárulni a történetből, ami ugyanakkor csalódásom legfőbb oka. Az alkotók ugyanis vették a régi, ismert cselekményvázat, belerakták az új szereplőket, és kicsit összekeverték. Ebből eredően semmi új fordulat nincs, mindennek megágyaznak az írók (és tették ezt felettébb szájbarágósan bizonyos pontokon), nem volt olyan, ahol igazán meglepődtem volna. Igazából, ha most megkérdeztek, nagy pontossággal meg merném jósolni a folytatások fő cselekményvonalait (lehet, le is írom magamnak, aztán meglátom, mi lesz pár év múlva), ami felettébb elszomorító. Abrams biztonsági, sőt mi több, nosztalgia-játékot játszott, nem húzott igazán új lapot a történetvezetésben. Megkaptunk mindent, amit szerettünk: légi csatát, mentőakciót, nagy összeborulást, kantinjelenetet, nagy kiterjedésű égitestek robbanását, mindent. Az persze más kérdés, hogy én nem egy régi-régi történetet szerettem volna új köntösben, még akkor sem, ha több tényezőn igenis sikerült javítania.

2015. december 15., kedd

Star Wars and me

Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban… amikor George Lucas még nem volt elborult, magát tévedhetetlen rendezőzseninek hívő filmes; mikor a számítógépes grafika még jobbára gyerekcipőben járt, viszont helyre kis makettekkel és festményekkel keltettek illúziót; mikor még nem hallottam Az ezerarcú hős és Luke Skywalker korrelációjáról; mikor még Han Solo volt a legjobb pasi a világegyetemben – nos, akkor élt egy 11 éves lány, aki elkezdett hinni a mesékben. Ez most kicsit róla és rólam szól, no meg arról a hatásról, amit ez a trilógia (szigorúan csak a régi filmek!) tett az életemre – és egy kicsit a régi könyvváltozatokról.

Ahogy már korábban is írtam, 1996-ban láttam életemben először A Birodalom visszavágot, majd később az egész régi trilógiát. Ez az élmény meghatározónak bizonyult az egész életemre. Képzeljetek egy egészen fiatal lányt, aki találkozik a csodával – mert ezt jelentette nekem az egész. Valamit, ami iránt rajonghatok, aminek van jelentősége, ami számít. Lehet fejtegetni, hogy miért volt ilyen ez a hatás, elemezhetném a filmeket, a tökéletes megvalósításukat, a káprázatos látványt és zenét – ez így együtt mind okozhatta. De én inkább annak tulajdonítom, hogy nyiladozó világom számára ez egy látószöget jelentett, olyan dolgokról mesélt, amiben úgy tűnt, érdemes hinnem. A romantika, a szerelem, a tudás, az önfeláldozás, a bölcsesség, a bátorság, de ugyanúgy itt szerepelt a cinizmus és vidámság is. Eszmék, gondolatok a szabadságról, a hősiességről, mind-mind olyan dolog, amelynek fényében a valóság szánalmasan unalmasnak tűnt – és hát nem ezt érzi minden kamasz?! Izgalom és dráma, jó értelemben vett mese, amely hat a szívre és a lélekre, és nem tudod kivonni magad a hatása alól.

2015. november 24., kedd

Retro: „Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek” - Terry Pratchett: Hölgyek és urak

Idén hunyt el Terry Pratchett, akiről meg is emlékeztem pár sorban. Nem volt a kedvenc szerzőm, de szerettem az írásait. Egy kihívásra még újra is olvastam tőle a kedvenc regényemet a Kisisteneket, írni azonban mégsem tudtam róla, pedig zseniális könyv. Így most előkerestem ezt a régi kis bejegyzést, amit 2010 környékén írtam a másik kedvenc Korongvilág-könyvemről, a Hölgyek és urakról. Ebben minden benne van, miért szerettem a történeteit...

Pár éve gondolom úgy, hogy nem azok az igazi bölcsek, akik komoly arccal komoly mondanivalóval rendelkező komoly könyveket írnak, hanem akik a humor álcája mögé bújva beszélnek világunk abszurditásáról. Szomorú bohócok ők, akik a kacagás mögé sokszor könnyeket rejtenek. A XX. század az ő koruk volt, elég ha csak Karinthy-ra, Shaw-ra vagy Douglas Adamsre gondolunk.

Nálam közéjük tartozik Terry Pratchett is. Az ő elképzelt birodalma Korongvilág, egy korong alakú föld, melyet a hatalmas világteknőc, A’Tuin hátán álló négy elefánt tart. Ezen a világon találnak otthonra tökkelütött varázslók, fogatlan harcosok, Kan Apó, itt találjuk a mesés Ankh Morpork városát, a Láthatatlan Egyetemet, a világ végén pedig lezúdulhatunk a Peremcsobalyon, a Korongvilágot körbevevő nagy óceánon, és talán egy repülőgépen köthetünk ki. A Korongvilág-történetek a fantasy-paródia álarca mögött beszélnek a hitről és a vallásról (Kisistenek), a régi szokásokról (Hogfather), a bajtársiasságról (Őrség! Őrség!) és még ezernyi más dologról. Egyik legsokrétűbb története számomra a Hölgyek és Urak.

2015. november 15., vasárnap

Cikkajánló: újratöltve

Ismét cikkajánlásra adom a fejem, októberben és november elején sikerült újra pár cikket írnom és eleget tettem a kötelezettségeimnek - bár még így is el vagyok maradva... Ennek főleg az volt az oka, hogy befejeztem a 2015. évi Könyvmolypárbajt és nem is eredménytelenül: a zsűri díjazásra érdemesnek tartotta a bejegyzéseimet és ráadásul még a szerencse is mellém állt. Ez nagy lökés volt arra, hogy tovább folytassam a blogolást, igyekszem minél többször leülni és írni, ahogy a munka engedi. De most egy színházi előadást és két könyvet bemutató írásaimat ajánlom nektek.

2015. november 10., kedd

Látszatélet helyett jobb az igazi - Onagy Zoltán, Gulisio Tímea: Peremvilág

Az interjúkötet nehéz műfajnak tűnik: tegyünk fel egy könyvnyi releváns és érdekes kérdést, ami vagy az alanyt vagy az adott témát mutatja be, úgy, hogy ne váljunk önismétlővé. Érezze úgy az olvasó a végén, hogy kapott valamit, többet tudott meg, mint amennyit egy átlagos újságcikkből megtudhatott. Emellett még az is fontos, hogy abban az esetben is, ha nem egy konkrét személyről szól a kötet, hogy az interjúalany kellően érdekes legyen, mert manapság már inkább ez a módi. A Peremvilág ezeket az elvárásokat nagyrészt teljesíti, mindvégig leköti a figyelmünket és bevezet egy sajátosan zárt világba.

Ez pedig a homoszexuálisok „közege”. Manapság különösen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent tudunk a „buzikról”, hiszen Magyarországon manapság sokan azt érzik, hogy a csapból is ők folynak, mindenkinek hozzájuk kell alkalmazkodnia, különösen a közbeszéd szereti ezt a kérdést tematizálni. Ma igenis téma az, hogy ki meleg és ki nem, a homoszexuális jelző ma már sértés, bírságot kell érte fizetni, holott az átlagember azt sem tudja sokszor, miről is van szó pontosan. Nem ismerjük, milyen érzés egy magát homoszexuálisnak valló ember bőrében élni, milyen eltitkolni az identitásunkat azért, hogy békében tudjunk élni. És a legtöbben nem is akarják/akarjuk megtudni, mert akkor a saját kényelmes értékrendünket kellene felülírni.

Pedig ebben az évben egy másik kötet is megjelent a témában, mégpedig A vastagbőrű mimóza Nádasdy Ádámtól. Az író, műfordító a jólfésült, „polgári melegséget” mutatja be, ami elég merész képzettársítás, különösen ha a ma uralkodó konzervatív-keresztény értékrend felől nézi a kérdést. Ugyanakkor a Peremvilág mégis még merészebb, központi alakja egy sokkal megosztóbb figura. Gulisio Tímea egy vállaltan leszbikus költő, aki ráadásul ízlésében is szélsőségesebb (a maga bevallása szerint is). A vele való beszélgetés valóban toleranciát igényel az olvasótól, nekem nem sikerült az íráson keresztül megkedvelnem.

2015. november 7., szombat

Kannibálnak lenni csudijó! - T. S. Thomas: Londinium hercege

Vannak a rossz regények, amik simán csak unalmasak, klisések vagy bármilyen más hiányosságban szenvednek. Sokszor tudják is magukról, hogy azok, de nem erőlködnek hanem helyette röhögnek saját silányságukon – akár jobbfajta ponyvákat is kaphatunk így. De vannak azok a rossz könyvek, akik ezt nem tudják magukról, sőt, még el is akarják hitetni velünk: dehogy silány a minőségük, helyette mélységük van. Ezen utóbbiak sokkal veszélyesebbek, mert könnyebben megvezetnek bennünket, olvasókat. Lehetünk bármilyen felkészültek, bármikor lecsaphatnak.

Nem tartom magam könnyen megvezethetőnek (az ügyvédnél az már nagyon komoly hátrány lenne), a Londinum hercegének mégis sikerült. Ott lehetett a bibi, hogy csak a fülszöveget olvastam el, de az író T. S. Thomas személyének nem néztem utána. Így csak lestem, mikor kiderült, hogy magyar szerző áll a név mögött. Ekkor már kezdhettem volna gyanakodni, de inkább bizakodtam, hiszem az utóbbi időben azért nem egy jó magyar fantasztikus regény került a kezembe. A bizakodó félmosoly azonban szépen lassan leolvadt az arcomról, és rájöttem, hogy a Londinium hercege sajnos a fent ismertetett második csoportba tartozik.

Pedig szegénykém annyira ígéretesnek tűnt: egy nukleáris világháború után kannibál civilizáció alakul ki London romjain, ahová önként mennek a peremvidéki fiatalok, hogy a húsukért kapott pénzzel segíthessék a családjukat. Ide indul az ifjú Demetrius Wannamaker is, miután már túl sokszor verték meg a buksiját. Persze Londiniumban nem csak a szerelmet (vagy valami hasonlót) találja meg, hanem a fennálló rendszer elleni összeesküvésbe is belekeveredik…

2015. november 4., szerda

Räche an den Mormonen! – Arthur Conan Doyle: Tanulmány vérvörösben

Nem vagyok nagy krimirajongó, mert hiába szeretem a rejtélyeket, valahogy mégsem nyűgöztek le soha ezek a történetek. Egy-egy könyvet elolvasok és élvezem, de hosszú távon untat az egyforma dramaturgia, az, hogy végül a nyomozó leleplezi a tettest és mindenki örül. Persze, ezek inkább a klasszikusokra igaz csak, a modern bűnügyi regények ennél jóval összetettebbek, sőt, még az sem biztos, hogy megtudjuk, ki követte el az ominózus esetet. Sherlock Holmes azonban mindig egy klasszikus detektívként élt a fejemben, aki páratlan intelligenciájával megfejt mindent titkot, minden rejtélyt leleplez. Ezért sosem érdekelt – egy történetét, A sátán kutyáját olvastam csak, de az sem kényszerített rá, hogy megváltoztassam álláspontom.

Viszont két éve megnéztem a BBC új Sherlock-sorozatát és menthetetlenül elvesztem. Nyilván ennek leginkább a főszerepet alakító Benedict Cumberbatch-nek köszönhető, aki fantasztikusan formálta meg a magának való detektívet. Alakításában a Baker street lakója egy végtelenül antipatikus, öntelt, sokszor érzéketlen figura, aki mégis sokszor okoz meglepetést. Briliáns, egyúttal végtelenül magányos ember, akinek nagyon is szüksége van Dr. Watson jó értelemben vett földhözragadtságára. Cumberbatch és Martin Freeman között nagyszerűen működött a kémia, én inkább ezért néztem a történeteiket, mivel az eredeti regényekhez nem volt kötődésem. Mikor azonban a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent az első Holmes-történet, úgy gondoltam, itt az ideje megismerkednem vele.

A Tanulmány vérvörösben arról ismert hát, hogy itt találkozott először a két főhős és berendezkedtek a Baker street 221B szám alatt. És itt történik meg az is, hogy közösen vágnak bele egy bűnügy felderítésébe, bár dr. Watson erősen csak végszavaz. Megismerjük detektívünk „szuperképességét”, a dedukciót vagy következtetőképességét, mellyel felderíti a rejtélyes brixtoni esetet.

2015. október 30., péntek

Trójai háború a nukleáris holokauszt kapujában - Dan Simmons: Ílion

Figyelmezz, ó, Múzsám, és kísérj el hosszú utamon, és ti,
Barátaim, moravecek, ódivatúak,
Figyeljetek rám.
Zengeni jöttem Roberteidész Dan Simmons dícséretét!

Ha már ilyen egyértelművé tettem, hogy nekem bizony tetszett az Ílion, talán illene megmagyaráznom, miért. Zengjen hát a Kar dala, bár biztos nem időmértékes verselésben, halljátok az eposzi hosszúságú sci-fi nagyszerűségét!

Csel hátán csel: végy három történetszálat, melyet a Párkák úgy szőnek össze-vissza, hogy idővel nem tudod szétválasztani őket, még ha látszólag nem is kapcsolódnak. A petyhüdt emberiség végnapjait éli a Földön, a kíváncsiság kiveszett belőlük és még annak sincsenek tudatában, hogy elfogynak. De bőszen nézik a trójai csata képeit a Marson, amit rég elhunyt hősök vívnak isteneknek tűnő, de a kvantumteleportálást felhasználó lények vigyázó szeme alatt. De ugyancsak vigyázó szemek tapadnak a Jupiter mellől is a vörös bolygóra; az itt élő, intelligens robotokat félelemmel tölti el a kvantumaktivitás, mely akár a Naprendszert is veszélybe sodorhatja, így expedíciót küldenek a kivizsgálás céljából. A végén minden kis alkotóelem összeáll az Olympus Mons lábának síkján, és már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tovább.

2015. október 23., péntek

Retro: Én, a sci-fi rajongó


Ez a 100. bejegyzés a blogomon. Sokáig gondolkodtam, mivel is ünnepeljek, rakjak-e ki okosságokat, bölcs gondolatokat esetleg, amit gondolok a blogolásról vagy általában a blogokról, egyfajta ars poeticaként. Aztán az jutott eszembe, nem vagyok én akkora arc, sem szaktekintély, így a tanácsok osztogatásától eltekintek.

Viszont, aki ismer, az tudja, hogy nem ez az első blogom. Annak idején még az Intergalaktikán kezdtem írogatni, ami azóta, egyik napról a másikra, bezárta kapuit. Szerencsére a legtöbb bejegyzésem Wordben írtam (sőt, volt amit még papíron), így azok a mai napig a winchesteremen lapulnak. Mi lenne, ha közzétenném újra a legelső bejegyzésem? Számomra mindenképpen tanulságos, mert megmutatja, honnan indultam, nektek, Kedves Olvasóim, pedig talán érdekes lesz. És lehet, idővel több régi bejegyzésem is megosztom itt újra.

Ez a szöveg 2008. május 1-jén jelent meg. Ne azt a szőrösszívű kritikust lássátok magatok előtt, akit most, hanem egy 22, majdnem 23 éves lányt az államvizsgája alatt, aki nagyon sok lelkesedéssel és nem kevés félsszel vágott bele az írásba...

Hol is kezdjem? Általános iskolás koromban (ami azért nagy fegyvertény, mert csak 4 évet jártam oda, utána a nyolcosztályos gimnázium gyönyöreit élveztem) elmentünk az osztályommal a gyerekkönyvtárba. Ott találkoztam először Lem Kiberiádájával és Asimov Én, a robotjával, amik megfogtak. Azután valahogy a kezembe került az Alapítvány; emlékszem, hogy elképzeltem a Trantor a mélybe nyúló alagútjaival, de hát akkor (sőt, még most is:) elég zöld voltam és nem igazán kötött le, ezért az első találkozónk a sci-fivel kudarcot vallott.

2015. október 19., hétfő

Gótikus horrorra pörögve – Bíborhegy

Úgy látszik, mostanában az átlagosnál és a kívánatosnál több horrort sikerült megnéznem. Valahol mélyen szeretem én az ijesztgetést, csak rosszul alszok tőle – szellemeket keresek a sarokban, jobban magamra húzom a takarót, nehogy valami kísértet megszabadítson tőle és társai. De most Tom Hiddleston miatt ismét találkoztam a félelmeimmel – igen, hölgyeim és uraim, sajnos a női énemet könnyebben rá lehet venni erre, mint a szigorú kritikust. Pedig Guillermo del Toro nem a szívem csücske, így voltak kétségeim, amelyek ráadásul a film megtekintése után sem tűntek el.

A Bíborhegy (Crimson Peak, 2015) egy nagyon is régimódi történet, amit nem csak a történelmi idő és a ruhák, de az egész sztorivezetés alátámaszt. Hiába jön velünk szembe az első szellem rögtön pár perc után, ezt követően jó ideig csak egy unalmasnak tűnő kosztümös romantikus filmet láthatunk, ami jó fél óra – negyvenöt per után kezd csak beindulni, a feszültség azonban folyamatosan jelen van. Ez jó alapozásnak bizonyul, megismerjük a szereplőket, akik elkezdenek bennünket érdekelni, de még inkább a rejtély, hogy mi is ennek a különös testvérpárnak a szándéka hamvas hősnőnkkel.

Hogy ez az izgalmasnak tűnő alaphelyzet miért is okoz csalódást, annak jórészt a forgatókönyv az oka. Egyrészt sikerült a legordasabb sablonokkal elegyíteni a felbukkanó eredeti megoldásokat; a csavarok kitalálása egy tapasztalt mozilátogatónak a legcsekélyebb megterhelést sem okoz. Egy rejtélyes ház magányosan, a hegy tetején, ahol mindig hideg van és zörögnek a csövek – A ház hideg szíve (The Haunting 1963, 1999) óta kétlem, hogy bárki meglepődik a szellemek megjelenésén. Így hiába hatásos a vörös agyag, ami a film végére már magából a falakból árad, mintegy jelképezve hőseink romlását, mégsem válik szimbólummá.

2015. október 2., péntek

Ornitológusnak született - Finy Petra: Madárasszony

Nem tudom, miért tartott ilyen sokáig, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Még tavaly elolvastam a regényt és gondolkodtam, hogyan is fogalmazzam meg magamnak. De nem találtam a szavakat. Igazából most sem találom őket. A Madárasszony nemes egyszerűséggel egy gyönyörű történet a családról, a titkokról és felnőtté válásról – kicsit hasonlóan Oksanen korábban tárgyalt regényéhez (úgy látszik, idén minden a Sztálin teheneihez fut ki). Finy Petra is anyák és lányok kapcsolatát vizsgálja, de nála az országok sorsa helyett a férfiak kerülnek fókuszba.

Linger Lea elveszítette édesanyját, aki sosem volt igazi anya. Ez a fájdalom végigkíséri egész életét, a férfiakkal való viszonyát. A regényben felkeresi még élő rokonait és megpróbálja megfejteni, ki is volt az a nő, akit anyjaként ismert és miért voltak olyan fontosak számára a madarak. Persze, ahogy ez lenni szokott, a keresésben családi titkokra lel, amelytől sok mindent érthetőbbé válik számára, és persze megtalálja saját magát is.

Ez a történet persze nem egyedi, talán a család az a legelemibb kötelék, amit már rengeteget elemeztek és írtak meg az irodalomban. Családban növünk fel, ami jó esetben óv bennünket, rosszabb esetben pedig egy csomó olyan görcsöt és bizonytalanságot táplál belénk, amelyet több év terápiával tudunk csak megoldani. Regényünk hősének pont ezen a hosszú úton kell elindulnia úgy, hogy közben megismerjük a rokonait, szülei és nagyszülei történetét. Finy Petra nem egy tipikus XX. századi családregényt írt, bár nála is szerepelnek a történelmi események, de inkább csak széljegyzetben, helyette egy nagyon különleges nőt mutat be, aki nem bírt a társadalom által felállított keretekben élni. Hogy ez mennyire kapcsolódik a történelemhez, azt inkább meghagyom az esztétáknak, számomra ez a történet inkább az ember természetbe ágyazottságát mutatja be és azt, hogyan lehet meggyógyulni, életben maradni általa.

2015. szeptember 24., csütörtök

Kereszt, karó és kacagás - Hétköznapi vámpírok

Rövid időn belül újra jelentkezek egy filmmel, de ezt muszáj megosztanom veletek. Meggyőződtem róla, hogy valaminek kell lennie az új-zélandi vízben vagy levegőben, ami miatt onnan mindig kicsit furcsa, de rettentően szeretnivaló filmek érkeznek. A Gyűrűk Urás Peter Jackson egyik első rendezése, a Hullajó! (Braindead) ugyan bájosnak kevéssé mondható, helyette igazi bűnös élvezet, de ugyanez mondható el A bárányok harapnak (Black sheep) c. fantasztikus fekete komédiáról. Mindkét film bátran nyúlt a sablonokhoz és nem kímélt se embert, se istent. A tavaly bemutatott Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) szintén kifordítja a kliséket, de polgárpukkasztás helyett egy fergetegesen vicces, meglepően aranyos, szórakoztató és néhol szomorú történetet kapunk.

Egy tipikus áldokumentumfilmet látunk, amely a Wellingtonban élő vámpírközösséget mutatja be az egy házban élő négy, később öt vámpír életén keresztül. A kezdő képsorokon egyszerűen muszáj röhögni: ahogy a volt brit dandy, Viago élesztgeti társait, majd egy hagyományos közgyűlésen megbeszélik azt, kinek kell elmosogatni a csomó véres poharat, elmesélhetetlen. A film a hagyományos vámpír-ábrázolásból indul ki: hőseinknek nincs tükörképe, nem bírják a keresztény szimbolikát, denevérré vagy más állattá tudnak alakulni és szolgáik vannak, Petyr, az ősöreg vérszívó pedig maga az életre kelt Nosferatu. De nem állnak meg itt, nagyot csavarnak ezen a megszokott képen: egyikük erotikus táncot lejt és mellette kötöget, másikuk Petyr fogát mossa, harmadikuk pedig vérfagyasztó ügyetlenséggel használja a nyílvesszőket. Ahogy a srácok bemutatják magukat és ahogy a többiekről beszélnek, színtiszta komédia, nem tehettem mást, rögtön a szívembe zártam őket.

2015. szeptember 22., kedd

Keretbe foglalt magyar valóság - Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem

Írogatunk, írogatunk, írókám, basszájkám, mert azt szabad nekünk? Mert nekünk jogunk van hozzá? Jog az van, de a kötelességgel ki foglalkozik? Az olyan zsenánt, írókám, az nem kényelmes. Meg amúgy is fikció az egész, macisajt, meg rigófing. Ez is nagyon kényelmes, főleg az olvasónak. De mi van, ha ez az egész mégsem az álom partjáról szakadt Majmók Dianna, meg a Mi történt avagy sem mégis megtörtént, ez a mi tyúkszaros kis hazánk Csüllőke-lejtővel és Tömpemizsérrel együtt itt van a sarkon túl?!

Abban például biztos vagyok, hogy futni szoktam. Többnyire esténként. És icegtem el Nyunyók mellett is. Mint ahogy konkretice ismerem Herr Kulesch-t is, meg Ricibelitisz Hubertnét a váróból, sőt a metróellenőröket is. Hogyne, hiszen minden nap mennek lefelé az aluljáróba, meg utaznak a villamoson vagy a HÉV-en, de a géntelepen is láttam már egyet-kettőt közülük. Ha persze becsületes akarnék lenni, megmondanám, hogy nem egészen így hívják őket, de nagyon hasonlóan. Például a szalontüdőt is ugyanúgy eszik.

Ja, hogy ez csak egy görbe tükör, írókám? Hát, onnan, lehet, hogy az, innen nagyon is egyenes a bürgözdi tyúkokkal egyetemben. Hogy jobb volna, ha csak éppen félálomban lennénk, mintha fejzsírba dermedt pályaudvarként működne az agyunk, nem olyan igaziból. Csak ülnénk az ágy szélén, beszélnénk a tókivókiba, mintha hallaná bárki is, és várnánk, hogy a Hősök teréről fellőjenek ezer darab fehér óvodást? Azt lehet? Hogy ez csak egy tragikus félreértés?

2015. szeptember 20., vasárnap

Fehér ruha a homályban - Valami követ

Ritkán járok úgy, hogy egy film annyira bekúszik a bőröm alá, hogy egyszerűen nem tudok szabadulni tőle, állandóan a képei járnak az eszemben. Horroroknál azonban gyakran előfordul - már, amikor egyáltalán nézek ilyen filmeket, mert eléggé ijedős vagyok. Tegnap este majdnem törvényszerűen így jártam tehát, amikor barátokkal megnéztük a Valami követ és A tébolyultak c. filmeket. A második sokkal konvencionálisabb, a zombihorrort egyesítette az „állami összeesküvés”-kliséjével, hagyományosabb ijesztgetéseket használt, kevésbé tett rám mély benyomást. Az It follows eredeti címen futó mozi azonban már az alapötletével megvett, amit szerencsére nem sikerült elrontani a megvalósítás során sem.

A tárgyalt alkotás ugyanis a slasher és jellemzően a tinihorrorok egy jellemző kliséjét forgatja ki: csak akkor éled túl a gyilkos támadását (és így jó esetben a filmet is), ha szűz vagy. A Valami követ ehelyett egy olyan,  szukkubusznak vagy inkubusznak tekinthető lénnyel operál, amit szexuális úton lehet „elkapni”. Azaz hősünk lefekszik a barátjával, aki "átragasztja rá" ezt a démont, akit csak ő lát, és akkor tudja „tovább adni”, ha ő is szexel valakivel. Azonban ez sem jelent biztosítékot, ugyanis ha a lény megöli a következő áldozatát, az előző felé fordul, végig az egész láncon. Tehát nincs más megoldás: make love for your life!

A film elkerüli a meredek alaphelyzetből eredő csapdákat és egyáltalán nem válik szoft pornóvá. Éppen ellenkezőleg, a lehető legkevesebb testiséget mutatja, helyette sokkal inkább a főhősére koncentrál, illetve arra, hogy a lány, Jay, hogyan éli meg ezt a helyzetet, hogyan próbál menekülni, milyen megoldásokat próbál ki. A forgatókönyv éppen ezért baromira intelligens, rengeteg sosem látott ötletet használ egy démon kicselezésére, és ezzel együtt sokkal földhözragadtabb is, egyáltalán nem téved spirituális régiókba. A szörny itt pont az, ami, és hőseink sem keresnek egyházi vagy bármi más támpontot, fizikailag próbálják elpusztítani a lényt. Sőt, a film egyik hangsúlyos pontja, ahogy Sanyi haverom megjegyezte, hogy a felnőttek pártfogását sem keresik.

2015. szeptember 17., csütörtök

Egy hobbit a Dominikai Köztársaságban – Junot Diaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Kevés olyan könyv van, ami képes egy-két oldal után tényleg bevonni a világába. Oscar Waonak ez sikerült – rögtön megszólította a benne élő geeket, akit igyekszek elnyomni; mert hiába egyre elfogadottabb ilyen értelemben „furcsának” lenni, a munkahelyen és a hétköznapokban általában nem nyerő. Így viszont rögvest otthonosan éreztem magam és kíváncsi lettem ennek a fiúnak a történetére, amely végül is sokkal több lett, mint egy élet egyszerű leírása.

Junot Diaz első regényében ugyanis az Így veszíted el-hez hasonlóan bemutatja az Amerikába települt dominikaiak életét, de figyelmet szentel az anyaföldre is, hogy milyen okok vezetettek addig, míg sokan elhagyták a szigetet, hogy az ígéret földjén keressék boldogulásukat. Gyorstalpalót kapunk a Dominikai Köztársaság XX. századi történelméből, különös tekintettel a Trujillo-érára, mégpedig egy család három generációjának szemszögéből. Láthatjuk az elnyomás és terror képeit éppúgy, mint a viszonylagos amerikai szabadságot és azt, ahogy szereplőink az életükben botladoznak. A fő alak azonban mégis a szívtiprónak induló, aztán mégis pocakos „gyíkká” vedlő Oscar, akinek alakja, írásai és nőknél való kétségbeesett próbálkozásai hatással vannak a többi szereplőre.

Ebből az alapanyagból egy több kötetes családregényt is ki lehetne hozni, Diaz azonban jól fókuszál és érdekes epizódokat jelenít meg rengeteg összefonódó szereplő helyett. Minden karakterről pont annyit tudunk meg, amennyi lényeges, nincsenek sallangok és felesleges szálak. A szerző remekül vezeti a különböző történeteket, mindegyik izgalmas a maga módján, legyen szó az opportunista nagyapa csalódásáról, a zárkózott anya férfijairól vagy Oscar és nővére, Lola két világ közti életéről. A nagy összekötő kapocs az országon túl a fukú, az átok, amely mindig megtalálja a családot.

2015. szeptember 11., péntek

Mi milyen történetet kapunk a szüleinktől? – Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Mi milyen történetet kapunk a szüleinktől? - éppen csak elkezdtem olvasni a boszorkányos kinézetű írónő kötetét, amikor rögvest ez a kérdés merült fel bennem. Hány olyan története lehet szüleinknek, nagyszüleinknek, amelyet nem ismerünk, mégis hatással van az életünkre? Ráadásul Oksanen könyve azért is vág a húsomba, mert az én őseim is a szovjetek fennhatósága alatt élték életüket, mindennapjaikat. Az üres polcok és korrupció mellett a besúgás és a gyomrot szorító félelem ugyanúgy része volt életüknek, mint a könyv szereplőinek.

Miért nem beszélhetek arról, hogy észt vagyok? – tehette fel a kérdést a Finnországban nevelkedett Anna. A kislányt anyja úgy neveli, hogy új hazájában egyáltalán nem beszélhet ősei otthonáról, még csak nem is utalhat rá, hogy bármilyen köze van a keleti tömbhöz. Mert a szovjet lányok „olyanok”, és Annára még csak véletlenül sem lehet ez igaz. De mégis rendszeresen átjár édesanyjával a vasfüggönyön túlra, saját benyomásai összekeverednek a tiltásokkal, és nem tudja igazából, hogyan is éljen. Felnőve pedig hiába próbál kiigazodni életén, vannak olyan titkok, amivel sosem lesz tisztában.

Egyáltalán tudjuk, mi az örökségünk? – gondolkozhat el az olvasó, miközben három generáció nőinek életével ismerkedik. Nagyanya, anya és lánya történeteiben más-más traumák jelennek meg, amelyek pontosan jellemzik az adott kort. A sztálinizmus évtizedeiben a teljes elnyomás és elhallgatás, amely tovább él a Finnországba költöző anyában, aki észt származásáról, és lányában, aki bulimiájáról/anorexiájáról hallgat. És ebből a spirálból kijönni egyáltalán nem könnyű, ha egyáltalán lehetséges.

2015. szeptember 9., szerda

Itt valójában mindenki őrült! - Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház: Az Őrült Nők Ketrece

Nem árulok zsákbamacskát: szomorúan konstatáltam magamban, hogy nekem nem tetszett ez az előadás. De attól sokkal szomorúbb lettem, hogy azt éreztem, nekem ezt titkolnom kell(ene). Manapság hazánkban valami kettős mérce van a társadalmilag jelentős, de valamilyen fokon vitatott témákkal kapcsolatban, mint az antiszemitizmus, rasszizmus/cigánykérdés, homoszexualitás, vagy újabban a menekültek ügye. Aki haladó szellemiségű (vagy annak gondolja magát), annak mintha kötelező lenne elfogadóbbnak lennie, míg a „másik” gárda ordítozva fröcsög. Mindenki jobbnak gondolja magát a másiknál, és ezt nem fél ki is nyilvánítani. De aztán rájöttem, hogy egy előadás nem az élet, annak megítélése, minősége független a valóságos körülményektől, és pont az ilyen előadások kapcsán lehetne jót beszélni arról, ki, mit is gondol a témáról. Úgyhogy most csak kicsit leszek politikus, de inkább őszintén megmondom a véleményem egy olyan darabról, ami fontos kérdéseket boncolgat, csak szerintem hibásan.

Jean Poiret azonos című darabja 1973-ban született – mondhatjuk, akkor még ennél is másabb volt a légkör. Az LMBTQ-közösség (akiket persze akkor még nem hívtak így) még egy talán ennél is zártabb világban élt, a legtöbbünknek egyáltalán nem volt képe erről a közegről. Ma már úgy gondolom, illetve remélem, ennél többet. Ebben számomra eljárt az idő a darab felett, nem lesz annyira polgárpukkasztó, nem lesz annyira őrült, mint ami lehetett 40 éve.

Ellenben a család problémája nagyon is valós: mi történik, ha egy meleg pár fia felnő és meg akar nősülni? Hogyan éli meg ezt a szülő, hogyan éli meg ezt a gyerek? Hogyan alakul a viszony egy olyan apóssal, aki egyáltalán nem tudja elfogadni ezt az értékrendet? Az ilyen és ehhez hasonló, valóban húsba vágó kérdések megválaszolásával azonban adós marad a darab, valószínűleg annak műfajából adódóan is. A musical színes és pörgős, de ritkán mélyül el igazán, ami jelen előadásra is igaz volt. Ugyan a dalszövegek között van pár okos darab, az átvezető részek didaktikussága éppen ezek mellett bántó.

2015. szeptember 7., hétfő

Gördüljenek azok a kövek! - Lőrinczy Judit: Ingókövek

Tudják/tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket sokan szeretnek és méltatnak, de mégsem tetszenek. Mert számotokra unalmasak, egysíkúak, nem mondanak semmit. Valahogy így voltam én Lőrinczy Judit könyvével is – a szerzőnőnek már a novellái sem jöttek be, se a hangja (mert az azért van neki), de annyian szerették első megjelent regényét, hogy úgy éreztem, már csak az egyedi téma miatt is, hogy el kell olvasnom. De nem árulok zsákbamacskát: nem jött be, holott érdemeivel pontosan tisztában vagyok.

A háború és a mágia valahogy nem fér össze a fejemben, hiszen számomra kevés földhözragadtabb téma van, mint az elhúzódó fegyveres konfliktusok. A második világháború egyik legvéresebb ütközete, ami megfordította a harcok menetét, pedig még kevésbé tűnt misztikummal telítettnek: utcai harcok, fagy, reménytelenség. Lőrinczy azonban a kétségtelenül valós alaphelyzetre egy másik „csatát” is ráhúzott: a város és a halál ütközetét. Mert vajon mi történik, ha egy település több, mint egymás mellé dobált házak összessége, mi van, ha lelke van és fél a pusztulástól? Mit nem tenne meg az életben maradásért? Inkább azt kérdezhetnénk, mit nem, hiszen a szerző olvasatában a város ugyanolyan sarokba szorított vad, mint az őt ostromló emberek – semmi sem drága a fennmaradásért. Ebben a misztikus küzdelemben az emberek ugyanolyan feláldozhatóak, mint a katonák a világháború tábornokai kezében.

2015. augusztus 12., szerda

Etűdök gépzongorára – Mad Max: Fury Road

Mikor előzetesen megnéztem a trilógiát, akkor már tudtam, hogy rengeteg embernek tetszik ez a film. De később is egyre-másra jöttek a magasztaló kritikák, majd a barátaim zöme is szépen lassan megnézte és ajnározta. Ezek után érezhető elvárásokkal és lelkesedéssel ültem be a moziba, és remélem, igazi élményt kapok. Úgy nagyjából a 15. perc táján nyugodtam meg.

A Mad Max: Fury Road egy kompromisszumoktól mentes, kicsit hullámzó tempójú, de lebilincselő alkotás. Régen láttam már olyat, hogy nem tettek engedményt a filmesek azért, hogy minél szélesebb nézőközönséget nyerjenek meg, de szerencsére George Miller haladt előre a lenini úton és folytatta azt a látomását, amelyet 1979-ben megalapozott. Végre egy film, ami mer kegyetlen és kemény, de nem öncélú lenni. Itt az akciónak valóban súlya van, szinte érezzük, ahogy törnek a csontok és zúzódnak a koponyák, de a benzingőz és a füst szaga is belengi a mozitermet. Nem rajongok az autós akciókért, de itt olyan ütközésorgiát láttam, amitől nem tudtam levegőt venni. És ez nem csak a remekül koreografált jeleneteknek köszönhető, hanem a történetnek, de elsősorban a karaktereknek.

Azt ugyanis el kell ismerni, hogy a forgatókönyvíró jól dolgozott. A főszereplőink mind kidolgozott motivációkkal és múlttal rendelkeznek, ahogy haladunk előre azon kaptam magam, mind jobban szurkolok nekik. A pálmát nálam a Nicolas Hoult játszotta Nux vitte, az ő pálfordulása végig hiteles és érthető, hiszen fanatizmusa nem szűnik meg, csak átalakul. Charlize Theron pedig az kőkemény hősnő, akire már nagyon szüksége volt a mai filmgyártásnak, elvégre Sigourney Weaver lassan kiöregszik. Imperator Furiosa potens és megérthető figura, néhány képpel és mondattal könnyen megérthetővé vált személyisége, ami ismét csak a forgatókönyv nagy erénye. Érdekes módon Max az, aki megint csak kicsit téblábol az események közepette, holott ennek ellenére odateszi magát – hiába, ezt már megszokhattuk, hogy kicsit nehezen dönti el, mit is tegyen. Az ő esetében nekem nem jött be a látomások alkalmazása, és az ehhez fűződő spirituális „mentőakció” sem tűnt megfelelő konfliktusfeloldásnak, de hát nem lehet minden tökéletes.

2015. augusztus 7., péntek

Top zenék az életemből – ráadás

Ajánlás: Littlewoodnak, mert nélküle nem születik meg ez a bejegyzés. Remélem, nem bánja...

Miután megcsináltam a négy részre bővült válogatásomat, azért rájöttem, hogy jó pár kedvencem kimaradt a szórásból, amelyik vagy így, vagy úgy, de meghatározó volt az életemben. Ezúttal úgy alakult, hogy fele haza, fele külföldi számok adtak egymásnak találkozót.

hevia – tierra de nadie

Ez az album volt életem első saját CD-je. A mai napig emlékszem, hogy egy három napos túráról értem haza, mikor megkaptam születésnapomra. Még azon is gondolkodtam éppen csak tizenévesként, hogy én bizony elmegyek a PECSÁban tartott koncertjükre. Oda végül nem jutottam el, de a Drakuláról a mai napig ezek a zenék jutnak eszembe, mert mikor olvastam, rongyosra hallgattam az albumot.



2015. augusztus 1., szombat

Más honlapok, más cikkek

Júliusban csak egy bejegyzés került ki a blogra, és ennek fő oka az volt, hogy olyan recenziós könyveket olvastam, amelyekről más oldalakra írtam cikkeket - ez a hátránya annak, ha nem a saját homokozódnak kérsz könyveket. Erről eddig is tájékozódhattatok itt a blogon, a Cikkek, interjúk fül alatt, de tanult kollégám ötletét átvéve kicsit közvetlenebbül is ajánlom azt a három írást, ami megjelent tőlem ebben a hónapban.

Helene Wecker - A gólem és a dzsinn (SFmag)
 
Ezen a platformon jelennek meg legrégebben cikkeim, de maga az oldal is már közel 5 éves múltra tekint vissza. Ha a spekulatív fikcióról keresel valamit, szinte biztosan belebotlasz, mert rengeteg könyvről-filmről adtunk már hír, főleg a kortárs művek közül, de sok régi alkotást is feldolgozva. Az  oldal jelenleg kicsit köhögős egészségű, a cikkek száma lecsökkent, a napi frissülés sem biztos, de igyekszünk továbbra is minél több dologról tájékoztatni az olvasókat.
 
A gólem és a dzsinn egy fantáziadús történet, ami két mondabeli lény életét követi az 1900-as évek  elejének New Yorkjában. Zseniális korrajz, hiteles szereplők, intelligens és izgalmas történet, majdnem tökéletes könyv.
 
"A gólem és a dzsinn több szálon mozgó története közelebb hozza számunkra mind a századforduló hangulatát, mind a gyorsan változó és sosem alvó amerikai metropoliszt, holott a történet nem is itt veszi kezdetét. Először megismerkedünk gyorsan a gólemmel és dzsinnel, előbbi esetében teremtését, míg utóbbinál ébredését figyelhetjük meg. A két koron és időn kívüli lény egy nyüzsgő és emberi környezetben találja magát, amely mindkettőjüknek szokatlan és izgalmas. A gólem, Chává esetében a nehézség abból fakad, hogy érzi a körülötte élők lelkiállapotát, gondolatai, míg a dzsinn, Ahmad esetében a szabadság hiánya okoz nehéz perceket. Ahogy megismerkednek a körülöttük élőkkel, mindkettőjüknek változniuk kell, el kell fogadni, hogy nem élhetnek egyedül."

2015. július 5., vasárnap

Agymanók

Már nem vagyunk jó barátok a Pixarral. Emlékszem, régebben imádtam a filmjeiket, de utolsó kedvencem tőlük, amivel tényleg el tudtak varázsolni, A hihetetlen család volt. Annak pedig már több mint 10 éve. Azóta sok filmjük tetszett – első megnézésre, de másodjára egyszerűen már nem élveztem annyira. Hogy én változtam-e annyit, vagy a stúdió olyan irányba, amikor is a nyers és zabolátlan tehetség, ami a korábbi filmjeiken látszott, átadta helyét a hideg üzletnek, nem tudom. Egyszerűen giccsesnek és hatásvadásznak éreztem az alkotásaikat, és ez ötlött eszembe, amikor már a moziban a Láva c. kisfilmjüket néztem. Szép, szép, de túlságosan könnyfacsaró akart lenni, ezért félni kezdtem.

Az Agymanók első képkockáival gyorsan megismertette velünk az alaphelyzetet: Riley fejében az évek múlásával különböző érzelmek születtek: Derű, majd Bánat, Düh, Majré és Undor. Ők alakítják azt, ahogyan a kislány reagál a környezetére. 11 évig egyértelműen Derű az uralkodó, azonban a család költözésével Bánat és a többiek egyre inkább követelik a helyük. A viháncoló öröm-lány persze ezt nem nézi jó szemmel, mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy Riley boldogtalan legyen. Ez persze nem várt kalamajkákat okoz.

Gyorsan lépjünk túl azon, hogy mennyire eredeti az egész történet: a fejünkben lévő hangok alapján más lesz a táj, ami előttünk fekszik. Furcsa belegondolni, hogy mi is irányítja a mindennapi életünket és ebben hogy vesznek részt az érzelmeink. A Pixar által felépített agy-világ színes, izgalmas és gyönyörű. Egyszerűen szédítő, ahogy az agykérget alkotó, emlékeket tartalmazó polcrendszert megalkották és modellezték az emlékezet működését. Fantáziaország, az absztrakt gondolatok tára, a gondolatvonat, az Álomgyár (vigyázz, Hollywood!) mind-mind színpompás megfelelői valós funkcióinknak, és jó elveszni benne. Hihetetlenül vicces, ahogy kis munkásemberekként ábrázolt idegpályák vagy éppen idegi átvitelek meghatározzák, mire emlékszünk és mire nem; ahogy pedig az a buggyant reklám felötlött Riley fejében arra emlékeztetett, hogy nem tudom elfelejteni a Postabank régi reklámját. Hiszen egyre megy honnan nézed, a négy… no de inkább hagyjuk.

2015. június 24., szerda

Egy ifjú ember kalandjai – J. K. Rowling Harry Potter-sorozata

Több helyen láttam már, hogy azt írja egy blogger vagy egy olvasó, hogy nincs már mit írni a Harry Potterről. Ebben lehet valami, ugyanis kevés olyan könyvsorozat van, amivel ennyit foglalkoztak volna a médiában, ennyit elemezték, értelmezték volna, ennyi cikk, magyarázat született volna hozzá, mint J. K. Rowling műveihez. Nem is hiszem, hogy feltalálom a spanyolviaszt, de még sohasem foglaltam össze magamnak sem, mit is jelent számomra ez a sorozat, miért különleges, mit is adott nekem – erre most nagyon jó apropót szolgáltatott, hogy újraolvastam az egészet.

Pedig annak idején nehezen vettem kezembe, hiszen akkora hype (akkor még nem is ismertem ezt a szót sem) volt körülötte, hogy meg voltam győződve róla, hogy bizonyára borzalmas. Mikor kölcsönkaptam az első kötetet, beleszerettem, egy este alatt elolvastam. Mint utána a második, harmadik és negyedik kötetet. Tudni akartam mindent, amit meg lehet a könyvekből tudni és alig vártam az ötödiket. Öcsémmel találgattuk, hogyan folytatódhat a sorozat, mi fog történni Voldemort  újjászületése után (és persze azt is, hogy mi volt Piton küldetése – körmönfont női logikával ráéreztem az elrejtett szerelemre, de ezt utólag már nagyon könnyű beismerni). Az ötödik kötet törvényszerűen csalódást okozott ekkora várakozás után, de a hatodik és a hetedik pótolt mindenért.

Most, hogy összességében, folyamatában láttam az eseményeket, az lepett meg, mennyire jól építette fel Rowling. Az első kötetben még mindenből csak egy kicsit kaptál: egy kis mágiát, néhány emléket és a rosszfiúból is csak pillanatokat. Minden illeszkedett ahhoz, hogy a főhős is még csak 11 éves, nem lát, nem ért mindent a világból, így a magyarázatok is hozzá igazodnak. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek az ismeretek összetettebbek és mélyebbek, ahogy ezek az ifjú emberek is felfedezik a világot, annak minden árnyoldalával. Nem csak Voldemortra gondolok itt, hogy egyre többet látnak a világ gonoszságából, hanem a közvetlen környezetükre. Harry rájön, hogy nem mindenki gáncstalan hős, hogy rajongva szeretett apja és keresztapja is bizony gyarló ember, de a nagy mágus, Dumbledore múltjában is vannak rosszabb pillanatok. Harry szépen végigjárta a felnőtté válás lépcsőin, megtanulta a maguk valójában látni az embereket és képes volt így is szeretni őket, de megalkotta saját magát – mi ez, ha nem a felnőtté válás gyönyörű bemutatása?

2015. június 18., csütörtök

Taxidermia Hungarica – Péterfy Gergely: Kitömött barbár

„Ausztria angolkertje, műromokkal a zegzugos sétány végén, ez Magyarország.”

Ezzel az idézettel tudom legjobban szemléltetni mit is jelentett nekem, miről is szólt számomra Péterfy Gergely AEGON-díjas regénye, a Kitömött barbár. Nem tökéletes mű, nem felejthetetlen és nem is titokzatosan idegen, hanem éppen hogy ismerős terep, hiszen Magyarországról, ezt a csodás, mégis képmutatással és ostobasággal terhelt kicsit földdarabról szól leginkább, és egy kicsit három emberről, akiket összekapcsol a barbárság tudata és meg nem értettség, amivel találkoztak a 18-19. század fordulóján.

A regény erénye, hogy három ember néha párhuzamos, néha egymást keresztező életének bemutatása által ismertet meg bennünket a tágabb földrajzi és társadalmi közeggel. Az abszolút elbeszélő Török Sophie, Kazinczy felesége, bár néha Kazinczy és néha Angelo Soliman is megszólal, de mindenki igazából valakinek a szűrőjén keresztül, hiszen a feleség közvetíti a férj szavait, a férj pedig a néger barbár mondatait, így igazából csak a nő szavait fogadhatjuk el valósnak.

Ezek a szavak ugyanakkor teli vannak keserűséggel, reménytelenséggel és sokszor önváddal, amelyet a regény egyes pontjain valamennyi szereplő érez. A pontosan jellemzett hősök és az általuk bemutatott alakok mind részletesen kidolgozott karakterek, még a legutolsó apró figuráról is tudjuk kicsoda, mik a vágyai és céljai ebben a formálódó új világban. Nem szemérmes a regény, mert ennek érdekében valóban megmutat mindent a test, a hús örömein és gyötrelmein keresztül a lélek kárhozatáig. A szereplők részletgazdagsága teszi lehetővé, hogy igazán részei legyünk Magyarország múltjának, ugyanakkor éppen ez adja egy gyengéjét is, hiszen ha ez nem köt le bennünket, nem érdekelnek az alakok, akkor csak bosszantóan bőbeszédűnek fogjuk találni a regényt.

2015. június 10., szerda

Saul fia

Nagyon erős meghatottságot éreztem, ahogy a vetítés előtt a Belvárosi Mozi nagytermében ücsörögtem. Egyrészt mert hatalmas fegyvertény, hogy egy magyar film díjat kapott a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, másrészt örültem, hogy ennyi embert érdekel egy magyar alkotás. A vetítés végén azonban nekem is azon járt a fejem, amit végül a mögöttem ülő lány mondott ki: ebben a filmben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtál rajta sírni.

Nem mintha nem lett volna szívszorító az egész alkotás, mégis egyszerre éreztem magam bent és kint. Bent azért, mert egyszerűen nem tudtam nem együtt érezni azokkal az emberekkel, akik a filmhez hasonlót éltek át, másrészt Nemes Jeles László és kamerája szenvtelenül mutatja be azt a poklot, amiben a Sonderkommando tagjai éltek. A látásmód szűk, végig szinte csak a főhőst, Sault követjük ember próbáló útján, ami nemcsak szokatlan, de nagyszerű filmes eszköznek bizonyul. Szinte úgy éreztem, én is ott vagyok Auschwitzban, amit egyszerűen nem lehetett máshogy túlélni, csak ha korlátozottan vesszük észre a körülöttünk lévő valóságot. Ami nem tartozik a szigorú értelemben vett feladatunkhoz, az homályos, így a meztelen élő és holttestek, a vér, a tömegsírok, és csak a túléléshez szükséges információk elérhetőek a szemünkkel. Ezzel szemben valóságos hangorgia a világ a szegényes látvánnyal szemben, hiszen azokat nem lehet teljesen kizárni: bábeli hangzavar különböző nyelveken, kutyaugatás, pisztolylövések és sikolyok árnyalják bennünk a haláltáborok unásig ismert képét. Ezeken túl a ruhák, a kellékek, a dialógusok és a díszlet együttesen teremtik meg a hitelesség azon fokát, amelyből nehéz kívül maradni.

Az űr egy baromi veszélyes hely, gyerekek, de az ember mindig győz! - Andy Weir: A marsi

Az utóbbi hónapban jó dolgom volt, mert minden könyv, amit a kezembe vettem, nagyszerűnek bizonyult. Persze, a Harry Potterrel könnyű, hiszen már olvastam párszor, a Hogonyhely és A marsi esetében azonban kis kockázatot vállaltam. Előbbi esetében hosszabb a befogadás, de Andy Weir könyve ennél jóval könnyedebb és könnyebben is elemezhető, mint a magyar szerző regénye. Így hát nézzük, milyen kalandokat élhetünk át Naprendszerünk negyedik bolygóján!

Pedig elsőre nem kalandosnak, hanem drámainak tűnik a helyzet, hiszen hősünk, Mark Watney egy hamisítatlan vörös porviharban elszakad evakuálni készülő társaitól és mindenki azt hiszi, meghalt. Szerencsére a NASA-nak nem véletlenül vannak csillió dollárt érő műholdjai, észreveszik, hogy hősünk nem a fenekén ücsörög, hanem túlélését készíti elő. Így hát mindenki nekiáll, hogy megmentse a bátor kis asztronautát, de mint Murphy mondja, ami elromolhat, az el is romlik. Víz-, oxigén- és kajahiány, robbanás, borulás és szétszakadó ponyvák kísérik hősünk útját a végtelenbe és tovább. Ideális filmes alapanyag, nem véletlen, hogy Ridley Scott már készíti is az adaptációt!

Nyegle hangvételem szándékos, ugyanis ez a könyv nem a sci-fi megújítója számomra, hanem nem más, mint egy abszolút régimódi kalandregény, amely részben Verne, részben Crichton nyomdokain halad. A francia mesterre a cselekményszövés gördülékenysége, míg a nem is oly rég elhunyt dínós csávóra a rideg tudományos megalapozottság emlékeztet. Itt az ember tényleg valami kicsit természetfeletti lény, aki kitartó és nemes, minden akadályt legyőz és erkölcsileg is rendíthetetlen, csakúgy mint Verne legtöbb hőse. Mark Watney egy burok, amibe az emberiségről alkotott összes jóságunkat beletölthetjük: nem adja fel, küzd a végsőkig, emellett vicces és megértő, mindenkihez van egy jó szava, egyszóval szuperember anélkül, hogy igazi karaktere lenne. Mellette mindenki másodlagos, még kevesebb jellegzetességgel bír, csak arra szolgál, hogy az emberiség erőfeszítéseit még látványosabbá tegye. Ők jelentik az ellenpontot, akiknél megjelennek összetettebb szempontok, mint a kockázatértékelés, az emberi életért való felelősség felvállalása, de ezek nincsenek igazán kibontva – nehéz színészi meló lesz ezeket a papírmasékat kitölteni (bár egy jó csepűrágónak ez igazi kihívás).

2015. június 8., hétfő

Könyvhét 2015

Hatodik alkalommal vettem részt a Könyvhéten, és idén fordul először elő, hogy nem voltam biztos, kell-e nekem beszámolót írnom. Végül a szombat este eseményei győztek meg arról, hogy lehet létjogosultsága egy beszámolónak. Kicsit szomorú vagyok, már csak azért is, mert erre megint a „magyar SF” szitokszava/égisze alatt került sor, de tényleg elgondolkodtam.

Péntek este érkeztem meg Budapestre, és nem sokat pihentem, 7 órára már házigazdámmal, Gáborral a Deák téren voltunk egy laza sci-fis – molyos sörözésen. Örültem, hogy találkozhattam, beszélhettem egy csomó emberrel; az pedig különösen jó volt, hogy mindenkit a sci-fi és a könyvek szeretete hozott össze; az utóbbi időben ez kicsit hiányzott az életemből (bár a keddi szegedi molyrajzás már sokat javított az állapotomon) - a geek társalgások, egymás cikizése, könyves élmények megosztása. Vártam, hogy megosszam Anitával a Horgonyhely kapcsán felmerült gondolataimat, és csak egyszerűen jó volt együtt. Mégsem maradtam sokáig, hiszen Tamás barátommal úgyszintén ritkán tudok találkozni, így 9 felé elindultam. Később mégis visszatértünk az Erzsébet téri forgatagba, a fröccsök, a vászon tornacipők, maxiruhák és kigyúrt karizmok világába, hogy végre jól átbeszéljük az életünket. Az estet sétával zártuk, ahol megdöbbenve láttam a Szabadság téren a II. világháború áldozatainak emelt hamis vagy éppen zavarba ejtő emlékművet és az civilek által közzétett élő emlékeket, majd a Kossuth tér kövekből épített pusztaságát. Végül a 2-es villamoson a budai oldal látképe rángatott ki enyhe melankóliámból.

2015. május 26., kedd

Szex, mágia, festészet - Sümegi Attila: Vadhajtás

Régen olvastam már valamit, ami ennyire kiszámíthatatlanul tervezett lett volna. A Vadhajtás regény, valakinek az alkotása, tehát nyilván „rideg számítás” hozta létre, mégis kaotikusnak, őrültnek és vadnak tűnik. Sümegi Attila második könyvesként, befutott novellistaként ezúttal belecsapott a lecsóba és nem engedi lankadni az olvasót egy percre sem.

Pedig a regény nem indul pörgősen. Oldalakon keresztül ismerkedünk a négy főhősünkkel, de a közöttük húzódó szálak még ennél is lassabban fedik fel magukat, még az utolsó oldalakra is jut egy kis információ. Eszter egy bizonytalan lány, Botond a nagymenőnek látszódó fiú, közöttük pedig két mágikus lény, Nasira, a huri és Aziz, az ifrit, az Ezeregyéjszaka világából kiszakadt két szellem/démon alakítják az eseményeket. Mindannyian pontosan jellemzett alakok, megismerjük részletesen a motivációikat, álmaikat, vágyaikat és részben múltukat is ahhoz, hogy ismerősként üdvözölhessük őket. De, hogy csatlakozzak a mostanában tetőző szerethető főhős vitához, egyikük sem olyan szereplő, akikkel szeretnék találkozni a való életben. Hitelesek, érthetőek, de cseppet sem szimpatikusak, viszont ez semmit sem von le a könyv élvezeti értékéből.

Van tehát négy karakterünk, akik általuk sem teljesen ismert mágia nyomába erednek, megpróbálják megfejteni, felhasználni. A központ pedig Eszter, ő a szokatlan tudás forrása, akit/amit mindenki meg akar kaparintani magának, csak ő nem tud ezzel mit kezdeni. A lány egy formálódó lélek, egy bizonytalan, szeretetéhes teremtés egy olyan világban, ami elfeledte már a tisztaságot és az őszinteséget. A mozgatórugók ugyanis csak a pőre érdekek, legyen szó hatalomról, tudásról, vágyakról, szexről – ezért bolyong ő is esetlenül, majd bosszúszomjasan. Hősnőnket kihasználják, aki fellázad ez ellen, ezzel kapcsolódik Nasira alakjához is - a nők kihasználják előnyös képességeiket, nőiességüket, de végül teljesen más eredményre jutnak. Mellettük a férfiak éppen olyanok, mint amilyeneknek szokás őket ábrázolni, megbízhatatlanok, felelőtlenek, erőszakos érdekemberek, ugyanakkor a megváltás egy része mégis náluk van. Sajátos olvasatok ezek az ezredvégi vagy éppen az új ezredév nemi szerepeinek.

2015. május 24., vasárnap

Balaton Method

A cikk eredetileg az Ekultura.hu oldalon jelent meg, de szerettem volna hozzáfűzni egy kicsit, úgyhogy olvassátok itt is :)

Ha Magyarország emblematikus helyeit keressük, akkor sok hely az eszünkbe juthat az Alföldtől kezdve Budapestig, de abban biztos vagyok, hogy a Balaton előkelő helyen szerepelne. Nem nagyon van olyan magyar, akinek nincs valami emléke Közép-Európa legnagyobb taváról – kinek gyerekkorából, kinek tinédzserkorából, és akkor még a családi nyaralásokról nem is beszéltünk. Mindenkinek van valami meghatározó élménye, ami rögtön az eszébe jut a Balatonról: hogy ez az éjszakai fürdőzés, a német turisták, a végtelen balatoni kocsiutak, a sajtos lángos, naplemente a Badacsonnyal vagy éppen a csúszdák, szinte mindegy is – Szimler Bálint és Rév Marcell erre a  kollektív emlékezetre játszott rá, ezt töltötte fel új tartalommal, ráadásul mindezt úgy, hogy közben egy pillanatig sem vált sablonossá.

És hogy mindez hogyan sikerülhetett neki? A közösségi finanszírozással létrejött Balaton Method egy bitang erős ötletre épült: készítsünk rendhagyó klipeket magyar könnyűzenei együtteseknek úgy, hogy mindezt egy tematika, a Balaton köré építjük fel. Persze nem elég egy jó koncepció, ha a megvalósítás minőségben elmarad tőle – szerencsére itt erről szó sincs.

Rév Marcell operatőri munkájáról csak ódákat lehet zengeni, egyenesen csodákat művel a kamerával. A legtöbb klip gyakorlatilag vágás nélkül mutat be egy-egy számot, miközben a kamera mozgása tökéletesen illeszkedik a dallamokhoz: ahol kell, ott nyugodt és lassú, ahol kell, ott inkább zaklatott és gyors. Remekül játszik a fénnyel és az árnyékkal, van, ahol egy etapon belül hihetetlenül ötletesen variálja a nappalt és az éjszakát. A Balaton Method esetében nem kétséges, hogy az operatőr valódi alkotótárs, hiszen a történeteket nem lehetett volna átadni támogatása nélkül.

2015. május 3., vasárnap

Rendhagyó áruházlátogatás - Grady Hendrix: Horrorstör

Üdvözöljük kedves Vásárlóinkat a Horrorstör áruházban! Kérjük, helyezzék el táskáikat a kijelölt szekrényekben! Ma én leszek kísérőjük, szólítsanak Mariannának! Kezdjük is meg vásárlókörutunk!

Először is fogják kézbe katalógusunk! „A rémület bútoráruháza” – ígéri a címlap, ragyogó külcsínnel. Apró geggel indít már a borító is, belül pedig hatásos képek keltik a feszültséget, amelyek az olvasás előrehaladtával megidézik a Fűrész-filmek szellemiségét. Groteszk, gonosz poénok, melyek szembesítenek a modern marketinggépezettel. De haladjunk is tovább!

A bejárattól jobbra találják alapítónk, Grady Hendrix képmását. Mr. Hendrix találta ki azt a koncepciót, ahogyan ma áruházunk működik. Mintául az Ikea szolgált, valamint a fogyasztói kultúra  egyéb szegmensei, amelyeket finom iróniával, bár némileg szájbarágósan épített bele kitalált világába. A legfontosabb, és erre kérjük figyeljenek, hogy itt minden az Önök kényelmét szolgálja, a legfontosabb, hogy Önök jól érezzék magukat! Ezért nem is megyünk bele mélységében a dolgokba, nehogy túl nehéznek találják a napi adagot. Mindenből csak egy kicsit, maradjunk csak szórakoztatóak!

Balra áruházunk Legfontosabb Célkitűzéseinek Listáját láthatják. A cél nem volt más, mint hogy egy szokatlan térben játszódó horrortörténetet adjunk Önöknek! Elvégre mi lehet kevésbé megszokott, mint egy bútoráruház?! Horrorok inkább játszódnak sötét erdő mélyén, nyirkos kastélyokban, vagy éppen mostanság már a szomszéd szobában vagy a saját lakásunkban, de valahogy eddig mintha a Tescót, BauMaxxot vagy az Ikeát senki nem pécézte volna ki magának. Ez utóbbi pedig különösen alkalmas az ijesztgetésre, hiszen a kiejthetetlen nevű bútorok között még a legbátrabb szívűek is megrettennek. Éjjel pedig minden átalakul, szokatlan árnyékok, kemény élek, berendezett szobák. És ez persze a fogyasztói társadalom egyik szentélye is, hiszen vannak, amik a svéd húsgolyókért képesek vásárolni – második otthonunk! Lehet annál ijesztőbb, mint hogy minden az Önök kényelmét és a minél nagyobb profitot szavatolja?!

2015. április 28., kedd

Könyvfesztivál 2015

Harmadik alkalommal vettem részt a Könyvfesztiválon, de idén nem éreztem azt a nagy lelkesedést, mint a korábbi években. Egyrészt, csak hétvégére tudtam felmenni, amit nagyon sajnáltam, mert az előző években pont pénteken sikerült jó dolgokat kifognom, mivel ilyenkor nincs tömeg. Másrészt ezúttal nem voltak olyan nagy címek, amikre nagyon kíváncsi lettem volna – gyakorlatilag csak egy könyvet akartam mindenképpen megvenni. De így sem bántam meg végül a pesti utat, csak ezúttal kevésbé a könyvek miatt.

2015.04.24. péntek

Az első napomon csak munka után tudtam felutazni (bár így is csináltam a munkaidő-nyilvántartásomban egy kis mínuszt), ahol Gábor várt az állomáson, mivel nála hédereltem idén. A rövid lepakolás után irány az Il Treno, ami a Trombitással együtt a hazai sci-fi élet megkerülhetetlen bástyája – senki sem mondhatja magát igazi SF-esnek, ha nem járt még ezen műintézmények bármelyikében. (Komolyan, pestiek, nincs másik értelmes hely?! Pláne, hogy most még a Moszkva is fel van túrva.)

A már hagyományosnak tekinthető SFmag sörözésnek volt ez a helyszíne, amin már elég régen vettem részt. Örültem, hogy sikerült találkozni a szerkesztőséggel és néhányukkal még beszélgettem is. És beszereztem rögtön az első könyvemet is, ráadásul ingyen, a kötet egyik fordítójától. Így tudom majd elolvasni Sherlock Holmes fantasztikus kalandjait, remélhetőleg hamarosan. Váltottunk pár szót Kemese Fannival, Juhász Viktor mesélt a számítógépes játékok piacáról és a steamről, végül pedig a legfrissebb szerkesztőségi taggal, Sárpátki Ádámmal (alias @sepa) is megismerkedtem, akivel kellemesen elcsevegtünk a vidékiség és kívülállóság kérdéseiről. Tényleg, rájöttem, én vagyok az egyetlen vidéki levelező tag kis csapatunkban, ami azért nem egy kéjhömpöly – vidékinek lenni is egy nézőpont, amit nem feltétlen lenne rossz behozni.

2015. április 24., péntek

Egy dráma és négy adaptációja - William Shakespeare: V. Henrik

„Ó, bocsánat,
Kedveseim, hogy néhány törpe szellem 
E méltatlan deszkákra mer behozni
Ekkora tárgyat…”

William Shakespeare, a Mester, az avoni hattyú és még ki tudja, hány néven emlegetik a világ talán legismertebb drámaíróját. Műveit lassan négy évszázada olvassák, feldolgozzák, filmre vagy színpadra viszik, megzenésítik, nem múló lelkesedéssel próbálják megfejteni titkait, rájönni hatásának rejtélyére. Pár bloggerrel arra vállalkoztunk, hogy mi is bemutatjuk műveit és így mi is elkezdjük kutatni titkait. Íme az én írásom az V. Henrikről.


„Nem ezt ígérte ifjúsága.
Apja testét a lélegzet alighogy
Elhagyta, a fiú vadsága, mintegy
Beléje fojtva, meghalt vele együtt;”

Kapcsolatom Shakespeare művével valamikor a ’90-es évekre nyúlik vissza, ekkor láttam ugyanis Kenneth Branagh remek adaptációját nagyszerű színészekkel (köztük Christian Bale-lel, aki akkoriban plátói szerelmem volt). Elég régi tehát a kapcsolatom a művel, akkor lenyűgözött, de mivel sosem voltam a szerző legnagyobb rajongója, így nem foglalkoztam vele többet. Mióta a Globe on Screen sorozatát nézem, felhorgadt érdeklődésem, így esett választásom erre a hazánkban mindenképpen keveset játszott darabra.

De ki is volt hősünk, V. Henrik, Anglia királya? Történelemből szerintem csak az azincourt-i csatáról tanultunk, mint a százéves háború angolok uralta időszakáról, de arról, hogy milyen is volt az uralkodó, keveset. Az alig 9 évig regnáló királyt a feudális erények megtestesítőjének tartották, hiszen mind belpolitikai, mind külpolitikai téren sikeres, keresztény fő volt, aki megerősítette országát. Ráadásul a Tudor-ház is tőle kívánta eredeztetni hatalmát (ami mégiscsak erősebb érv, mint hogy megnyertek pár csatát), így története ideális alapanyagul szolgált egy I. Erzsébet-kori darabnak. Szerencsére nem lett annyira patyolat tiszta, mint a VIII. Henrik (ott majdnem én is megkönnyeztem, mikor a király örvendezik lánya, a későbbi uralkodó születésének – csak mint tudjuk, ez nem egészen így játszódott), köszönhetően a IV. Henrik c. darabnak is, de még így is egy majdnem makulátlan főhőst ismerhetünk meg a történetből.

2015. március 14., szombat

Az érző Szörny és az üres Doktor esete a piros neoncsövekkel - Színház: Frankenstein

Tudom, hogy nem jó dolog a Messiásvárás, de az ember mégse tudja mindig elkerülni. Rossz, mert olyan vélt erényekkel ruházol fel valamit, amiről persze előzetesen még nem lehet tudomásod. Most megint beleestem ebbe a csapdába, pedig próbáltam erős lenni. A soron következő bérletes előadás ugyanis szép reményekkel indult, ebben az évadban pedig nem láttam még igazán jót. A szereplőgárda olyan színészekből áll, akik általában nem szoktak főszerepeket kapni, így ki lehetnek éhezve; a rendező pedig az a fiatal srác, akinek a tavalyi remek Az öreg hölgy látogatását köszönhettük, az alapanyag pedig nagyszerű és számos értelmezési lehetőséget hordoz magában.

Nem is ez utóbbival volt gond, mert Hollós Gábor megvalósításából a koncepciót nem lehetett hiányolni. Más kérdés, hogy ez a nézőknek mennyire jött be. Már az első jelenetekben, mikor Viktor Frankenstein a munkájáról beszélt, érezni lehetett, hogy itt nem a hagyományoké lesz a főszerep. A rendezés Hans-Thies Lehmann posztdramatikus színház-koncepcióját követte, amely szerint a régi korok szövegeit az új kor embereinek újra ki kell találni – legalábbis ezt hámoztam ki a prospektus szövegéből. Viszont nem éreztem, hogy ezt sikerült volna megvalósítani.

Az előadásnak ugyanis nem volt igazi íve, sem cselekménye, inkább csak valami vázlat, amit a szereplők különböző monológjai, beszélgetései, okfejtései egészítettek ki. Ez a megoldás azonban teljesen elidegenített a műtől és az alakoktól egyaránt. Nem éreztem azt, hogy bármennyire is megismertem volna Frankenstein doktort, Elizabethet vagy bárki mást, a Teremtményt kivéve. A legjobb szó talán a szájbarágás lehetne a jelenségre; egyszerűen nem éreztem azt, hogy hagy gondolkodni a rendező, helyette meg akarta mondani, mit is kell látnom és éreznem az adott jelenetben. És pont ezt nem éreztem adekvátnak a posztmodern színházi kísérletben: ahogy utána olvastam, nem az a cél, hogy megoldásokat adjunk a néző kezébe, hanem inkább az, hogy elgondolkoztassuk – ezt pedig hiányoltam, mert zavarónak találtam, hogy készen kapjuk a megfejtést (ezzel szemben Hollós tavalyi rendezésében pont a sokszínűség volt az inspiráló).

2015. január 5., hétfő

Top zenék az életemből - utolsó másfél év

Nem tudom, mennyire van helye egy ilyen rövid felosztásnak, de azért kábé másfél éve úgy érzem, egy teljesen új időszak kezdődött az életemben. Bizonyos szempontból jobb, néha nehezebb, mint korábban, de zeneileg mindenképpen sok újat megismertem. Az pedig évek múlva derül ki, mennyire bizonyultak maradandónak…

The Who – Baba O’Riley 
Szerény véleményem szerint a világegyetem legjobb száma. Egyszerűen imádom, ahogy hullámzik, ahogy változik a zene stílusa, ritmusa, mindig mást mutat meg.



2015. január 4., vasárnap

Top zenék az életemből - munkakezdés

Zenei szempontból talán a legkevésbé karakteres időszakom volt ez, valószínűleg azért, mert nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Ekkoriban kezdtem blogolni, cikkeket írogatni és persze dolgozni, minden kicsit átalakult – magánéleti fronton is. Igazából, ha végigtekintek ezeken a zenéken, inkább egyetem alatt szerettem meg őket, de utána hallgattam nagyon sokat.

Beatstakes – I Don’t Care as Long as You Sing
Egy véletlen találkozás az MTV klipjei között. Azóta sem hallottam mást a bandától (illetve amit igen, az nem tetszett), és csak évekkel később jutottam oda, hogy megszerezzem a zenét. Számomra hamisítatlan jókedv-muzsika, amit még az sem ront el, hogy a csengőhangom volt évekig.