2015. március 14., szombat

Az érző Szörny és az üres Doktor esete a piros neoncsövekkel - Színház: Frankenstein

Tudom, hogy nem jó dolog a Messiásvárás, de az ember mégse tudja mindig elkerülni. Rossz, mert olyan vélt erényekkel ruházol fel valamit, amiről persze előzetesen még nem lehet tudomásod. Most megint beleestem ebbe a csapdába, pedig próbáltam erős lenni. A soron következő bérletes előadás ugyanis szép reményekkel indult, ebben az évadban pedig nem láttam még igazán jót. A szereplőgárda olyan színészekből áll, akik általában nem szoktak főszerepeket kapni, így ki lehetnek éhezve; a rendező pedig az a fiatal srác, akinek a tavalyi remek Az öreg hölgy látogatását köszönhettük, az alapanyag pedig nagyszerű és számos értelmezési lehetőséget hordoz magában.

Nem is ez utóbbival volt gond, mert Hollós Gábor megvalósításából a koncepciót nem lehetett hiányolni. Más kérdés, hogy ez a nézőknek mennyire jött be. Már az első jelenetekben, mikor Viktor Frankenstein a munkájáról beszélt, érezni lehetett, hogy itt nem a hagyományoké lesz a főszerep. A rendezés Hans-Thies Lehmann posztdramatikus színház-koncepcióját követte, amely szerint a régi korok szövegeit az új kor embereinek újra ki kell találni – legalábbis ezt hámoztam ki a prospektus szövegéből. Viszont nem éreztem, hogy ezt sikerült volna megvalósítani.

Az előadásnak ugyanis nem volt igazi íve, sem cselekménye, inkább csak valami vázlat, amit a szereplők különböző monológjai, beszélgetései, okfejtései egészítettek ki. Ez a megoldás azonban teljesen elidegenített a műtől és az alakoktól egyaránt. Nem éreztem azt, hogy bármennyire is megismertem volna Frankenstein doktort, Elizabethet vagy bárki mást, a Teremtményt kivéve. A legjobb szó talán a szájbarágás lehetne a jelenségre; egyszerűen nem éreztem azt, hogy hagy gondolkodni a rendező, helyette meg akarta mondani, mit is kell látnom és éreznem az adott jelenetben. És pont ezt nem éreztem adekvátnak a posztmodern színházi kísérletben: ahogy utána olvastam, nem az a cél, hogy megoldásokat adjunk a néző kezébe, hanem inkább az, hogy elgondolkoztassuk – ezt pedig hiányoltam, mert zavarónak találtam, hogy készen kapjuk a megfejtést (ezzel szemben Hollós tavalyi rendezésében pont a sokszínűség volt az inspiráló).