2015. szeptember 9., szerda

Itt valójában mindenki őrült! - Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház: Az Őrült Nők Ketrece

Nem árulok zsákbamacskát: szomorúan konstatáltam magamban, hogy nekem nem tetszett ez az előadás. De attól sokkal szomorúbb lettem, hogy azt éreztem, nekem ezt titkolnom kell(ene). Manapság hazánkban valami kettős mérce van a társadalmilag jelentős, de valamilyen fokon vitatott témákkal kapcsolatban, mint az antiszemitizmus, rasszizmus/cigánykérdés, homoszexualitás, vagy újabban a menekültek ügye. Aki haladó szellemiségű (vagy annak gondolja magát), annak mintha kötelező lenne elfogadóbbnak lennie, míg a „másik” gárda ordítozva fröcsög. Mindenki jobbnak gondolja magát a másiknál, és ezt nem fél ki is nyilvánítani. De aztán rájöttem, hogy egy előadás nem az élet, annak megítélése, minősége független a valóságos körülményektől, és pont az ilyen előadások kapcsán lehetne jót beszélni arról, ki, mit is gondol a témáról. Úgyhogy most csak kicsit leszek politikus, de inkább őszintén megmondom a véleményem egy olyan darabról, ami fontos kérdéseket boncolgat, csak szerintem hibásan.

Jean Poiret azonos című darabja 1973-ban született – mondhatjuk, akkor még ennél is másabb volt a légkör. Az LMBTQ-közösség (akiket persze akkor még nem hívtak így) még egy talán ennél is zártabb világban élt, a legtöbbünknek egyáltalán nem volt képe erről a közegről. Ma már úgy gondolom, illetve remélem, ennél többet. Ebben számomra eljárt az idő a darab felett, nem lesz annyira polgárpukkasztó, nem lesz annyira őrült, mint ami lehetett 40 éve.

Ellenben a család problémája nagyon is valós: mi történik, ha egy meleg pár fia felnő és meg akar nősülni? Hogyan éli meg ezt a szülő, hogyan éli meg ezt a gyerek? Hogyan alakul a viszony egy olyan apóssal, aki egyáltalán nem tudja elfogadni ezt az értékrendet? Az ilyen és ehhez hasonló, valóban húsba vágó kérdések megválaszolásával azonban adós marad a darab, valószínűleg annak műfajából adódóan is. A musical színes és pörgős, de ritkán mélyül el igazán, ami jelen előadásra is igaz volt. Ugyan a dalszövegek között van pár okos darab, az átvezető részek didaktikussága éppen ezek mellett bántó.


Folyamatosan azt éreztem ugyanis, hogy az apró, emberi történetek helyett az előadás a „nagy igazságokat” sulykolja belém: add és vállald fel önmagad, mert csak így lehetsz szabad. Ami szép gondolat, de ekkora mennyiségben és töménységben már felesleges. Nem tudom, hogy az eredeti darab mennyire finoman közelíti meg ezt a kérdést, de a musical kilúgozott tanulsága számomra éppen az ellenkező hatást érte el. És mellette a körítés pont azokat fogja eltávolítani, akiknek látniuk kellene ezt a darabot, és ettől öncélúnak tűnik az Őrült Nők Ketrecének csilivili, flitteres valósága.

Alföldi Róbert rendezésétől persze nem idegen ez az előadásmód; bár ez még csak a második, általam látott rendezése, de a Nemzeti Színház-éráját záró Hamletja sem volt mentes a hatásvadász epizódoktól. A rendező bátran nyúl a jelképekhez (legyen az éppen a kokárda), hogy kifigurázza vele mindennapjainkat, de a napi politikai áthallásoktól sem mentes az előadás; ezeknek az elemeknek van is helye, hiszen így könnyebb megszólítani, bevonni a közönséget is. Ugyanakkor ezek az epizódok is átcsúsznak túlzásba: a Mihályfi Balázs által játszott képviselő percekig mocskolódik a színpadon, szájából előtör minden olyan mondat és kifejezés, amelyet egy átlagos Pride-látogató megkap a széleken ácsorgó ultrától. A pillanatkép hatásos, mindenki érzi, hogy ez itt most gáz – ugyanakkor hiányzik belőle teljes mértékben a megértés. Az előadás sztereotíp „alakzatának” tűnik így a képviselő, nem egy hús-vér embernek, így nem hozza közelebb a szemben álló feleket. És ez igaz a darab legtöbb mellékszereplőjére is, csak azokat a külsőségeket, tollboákat és flitteres tangákat, látjuk amelyek valóban egy konzervatív lélek legőrültebb rémálmaiban bukkannak fel. Így a musical nem válik többé egy átlagos magyar kor- és kórképnél, holott a darab maga képes lenne arra, hogy szimpátiát ébresszen szereplői iránt és így jobban elgondolkodtassa a nézőket. Alföldi célja valóban csak az lett volna, hogy „konzervatívozzon” egyet és kimondja, hogy a „buzik jó fejek”?

Pedig az előadásban ennél jóval több lett volna, különösen az Albint/Zazát játszó Stohl András alakításában. Nem sok színészt láttam, aki ennyire uralta a nézőközönséget, hogy minden mondatát lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy úgy játsszon az érzelmeink húrjain mint egy profi muzsikus. Stohl teljesen átlényegül, szinte nővé válik, ugyanakkor képes megvillantani a figura méltóságát. Hangja, mozgása által élővé, hitelessé lesz a figura – és a legnagyobb dicséret talán az, hogy a darab megtekintése közben egyszer sem jutott eszembe a színházon kívüli énje, botrányai, teljesen képes volt elfeledtetni velem az egyéb gondolatait. Mellette Hevér Gábor elszürkült, helyette az inas/szobalányt Jacobot játszó Józan László villantott hatalmasat, könnyedén elnyerve szerepével a nézők szeretetét – ebben a jó szerep is sokat segített.

Kész csalódás azonban Jean-Michel, a fiú alakja és Fehér Balázs Benő alakítása is. Talán a legizgalmasabban általa lehetett volna bemutatni, hogy a két fajta világnézet hogyan konfrontálódik egy olyan személyben, aki ezt is és azt is jól ismeri, vagy meg akarja ismerni. Ehelyett egy végletesen karikírozott alakot kapunk, aki először, neveltetése ellenére vadul tiltakozik és bántja szüleit, míg később megtér – igazi hollywood-i sziruppal leöntött pálfordulás ez, és színészünk sem tudja hihetően bemutatni, inkább csak üvöltözik. Ebben azonban csak halvány árnyéka lehet Mihályfi Balázsnak, aki egysíkú szerepét képes volt némileg feltölteni, és legalább szánalommal figyeljük a családi értékeket hirdető, de csak karrierje miatt aggódó képviselő botladozását.

Az alakításokon túl persze beszélhetnék a látványról, a zenéről, a megvalósítás igazán profi volt Stohl sminkjétől a táncos fiúkák utolsó tollacskájáig. De hiába a külcsín, ha a belbecs egy-egy jeleneten túl nem tudott megérinteni (azok a pillanatok is főleg Stohl alakításához köthetőek), és úgy éreztem, hogy csak arra alkalmas, hogy még jobban megnyissa a szakadékot a darabban ábrázolt értékrendek között. Egyrészt, mert végletekig egyszerűsített, másrészt mert néhol bántóan egyoldalú. Mert beszél az elfogadásról, de maga is ugyanúgy kirekeszti a „másik oldalt”. És ettől már nem vicces görbe tükör. Hanem inkább szomorú. De leginkább az a szomorú, hogy ez a darab közel negyven év után is aktuális tud lenni. Főleg azok miatt, akiket el sem tud érni, és akikben csak erősíti a negatív képet. Mert úgy kér, hogy adni viszont nem akar cserébe semmit. Csak Stohl András valóban nagyszerű Zazáját, ami egy három órás előadástól mégiscsak kevés.

A képek forrása: Élményrandi.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése