2015. október 30., péntek

Trójai háború a nukleáris holokauszt kapujában - Dan Simmons: Ílion

Figyelmezz, ó, Múzsám, és kísérj el hosszú utamon, és ti,
Barátaim, moravecek, ódivatúak,
Figyeljetek rám.
Zengeni jöttem Roberteidész Dan Simmons dícséretét!

Ha már ilyen egyértelművé tettem, hogy nekem bizony tetszett az Ílion, talán illene megmagyaráznom, miért. Zengjen hát a Kar dala, bár biztos nem időmértékes verselésben, halljátok az eposzi hosszúságú sci-fi nagyszerűségét!

Csel hátán csel: végy három történetszálat, melyet a Párkák úgy szőnek össze-vissza, hogy idővel nem tudod szétválasztani őket, még ha látszólag nem is kapcsolódnak. A petyhüdt emberiség végnapjait éli a Földön, a kíváncsiság kiveszett belőlük és még annak sincsenek tudatában, hogy elfogynak. De bőszen nézik a trójai csata képeit a Marson, amit rég elhunyt hősök vívnak isteneknek tűnő, de a kvantumteleportálást felhasználó lények vigyázó szeme alatt. De ugyancsak vigyázó szemek tapadnak a Jupiter mellől is a vörös bolygóra; az itt élő, intelligens robotokat félelemmel tölti el a kvantumaktivitás, mely akár a Naprendszert is veszélybe sodorhatja, így expedíciót küldenek a kivizsgálás céljából. A végén minden kis alkotóelem összeáll az Olympus Mons lábának síkján, és már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tovább.

2015. október 23., péntek

Retro: Én, a sci-fi rajongó


Ez a 100. bejegyzés a blogomon. Sokáig gondolkodtam, mivel is ünnepeljek, rakjak-e ki okosságokat, bölcs gondolatokat esetleg, amit gondolok a blogolásról vagy általában a blogokról, egyfajta ars poeticaként. Aztán az jutott eszembe, nem vagyok én akkora arc, sem szaktekintély, így a tanácsok osztogatásától eltekintek.

Viszont, aki ismer, az tudja, hogy nem ez az első blogom. Annak idején még az Intergalaktikán kezdtem írogatni, ami azóta, egyik napról a másikra, bezárta kapuit. Szerencsére a legtöbb bejegyzésem Wordben írtam (sőt, volt amit még papíron), így azok a mai napig a winchesteremen lapulnak. Mi lenne, ha közzétenném újra a legelső bejegyzésem? Számomra mindenképpen tanulságos, mert megmutatja, honnan indultam, nektek, Kedves Olvasóim, pedig talán érdekes lesz. És lehet, idővel több régi bejegyzésem is megosztom itt újra.

Ez a szöveg 2008. május 1-jén jelent meg. Ne azt a szőrösszívű kritikust lássátok magatok előtt, akit most, hanem egy 22, majdnem 23 éves lányt az államvizsgája alatt, aki nagyon sok lelkesedéssel és nem kevés félsszel vágott bele az írásba...

Hol is kezdjem? Általános iskolás koromban (ami azért nagy fegyvertény, mert csak 4 évet jártam oda, utána a nyolcosztályos gimnázium gyönyöreit élveztem) elmentünk az osztályommal a gyerekkönyvtárba. Ott találkoztam először Lem Kiberiádájával és Asimov Én, a robotjával, amik megfogtak. Azután valahogy a kezembe került az Alapítvány; emlékszem, hogy elképzeltem a Trantor a mélybe nyúló alagútjaival, de hát akkor (sőt, még most is:) elég zöld voltam és nem igazán kötött le, ezért az első találkozónk a sci-fivel kudarcot vallott.

2015. október 19., hétfő

Gótikus horrorra pörögve – Bíborhegy

Úgy látszik, mostanában az átlagosnál és a kívánatosnál több horrort sikerült megnéznem. Valahol mélyen szeretem én az ijesztgetést, csak rosszul alszok tőle – szellemeket keresek a sarokban, jobban magamra húzom a takarót, nehogy valami kísértet megszabadítson tőle és társai. De most Tom Hiddleston miatt ismét találkoztam a félelmeimmel – igen, hölgyeim és uraim, sajnos a női énemet könnyebben rá lehet venni erre, mint a szigorú kritikust. Pedig Guillermo del Toro nem a szívem csücske, így voltak kétségeim, amelyek ráadásul a film megtekintése után sem tűntek el.

A Bíborhegy (Crimson Peak, 2015) egy nagyon is régimódi történet, amit nem csak a történelmi idő és a ruhák, de az egész sztorivezetés alátámaszt. Hiába jön velünk szembe az első szellem rögtön pár perc után, ezt követően jó ideig csak egy unalmasnak tűnő kosztümös romantikus filmet láthatunk, ami jó fél óra – negyvenöt per után kezd csak beindulni, a feszültség azonban folyamatosan jelen van. Ez jó alapozásnak bizonyul, megismerjük a szereplőket, akik elkezdenek bennünket érdekelni, de még inkább a rejtély, hogy mi is ennek a különös testvérpárnak a szándéka hamvas hősnőnkkel.

Hogy ez az izgalmasnak tűnő alaphelyzet miért is okoz csalódást, annak jórészt a forgatókönyv az oka. Egyrészt sikerült a legordasabb sablonokkal elegyíteni a felbukkanó eredeti megoldásokat; a csavarok kitalálása egy tapasztalt mozilátogatónak a legcsekélyebb megterhelést sem okoz. Egy rejtélyes ház magányosan, a hegy tetején, ahol mindig hideg van és zörögnek a csövek – A ház hideg szíve (The Haunting 1963, 1999) óta kétlem, hogy bárki meglepődik a szellemek megjelenésén. Így hiába hatásos a vörös agyag, ami a film végére már magából a falakból árad, mintegy jelképezve hőseink romlását, mégsem válik szimbólummá.

2015. október 2., péntek

Ornitológusnak született - Finy Petra: Madárasszony

Nem tudom, miért tartott ilyen sokáig, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Még tavaly elolvastam a regényt és gondolkodtam, hogyan is fogalmazzam meg magamnak. De nem találtam a szavakat. Igazából most sem találom őket. A Madárasszony nemes egyszerűséggel egy gyönyörű történet a családról, a titkokról és felnőtté válásról – kicsit hasonlóan Oksanen korábban tárgyalt regényéhez (úgy látszik, idén minden a Sztálin teheneihez fut ki). Finy Petra is anyák és lányok kapcsolatát vizsgálja, de nála az országok sorsa helyett a férfiak kerülnek fókuszba.

Linger Lea elveszítette édesanyját, aki sosem volt igazi anya. Ez a fájdalom végigkíséri egész életét, a férfiakkal való viszonyát. A regényben felkeresi még élő rokonait és megpróbálja megfejteni, ki is volt az a nő, akit anyjaként ismert és miért voltak olyan fontosak számára a madarak. Persze, ahogy ez lenni szokott, a keresésben családi titkokra lel, amelytől sok mindent érthetőbbé válik számára, és persze megtalálja saját magát is.

Ez a történet persze nem egyedi, talán a család az a legelemibb kötelék, amit már rengeteget elemeztek és írtak meg az irodalomban. Családban növünk fel, ami jó esetben óv bennünket, rosszabb esetben pedig egy csomó olyan görcsöt és bizonytalanságot táplál belénk, amelyet több év terápiával tudunk csak megoldani. Regényünk hősének pont ezen a hosszú úton kell elindulnia úgy, hogy közben megismerjük a rokonait, szülei és nagyszülei történetét. Finy Petra nem egy tipikus XX. századi családregényt írt, bár nála is szerepelnek a történelmi események, de inkább csak széljegyzetben, helyette egy nagyon különleges nőt mutat be, aki nem bírt a társadalom által felállított keretekben élni. Hogy ez mennyire kapcsolódik a történelemhez, azt inkább meghagyom az esztétáknak, számomra ez a történet inkább az ember természetbe ágyazottságát mutatja be és azt, hogyan lehet meggyógyulni, életben maradni általa.