2016. december 29., csütörtök

Top 10 (+1) film 2016

Kicsit bajban voltam az idei felhozatallal, ugyanis kevés film váltotta be a hozzá fűzött reményeket (vagy éppen semmi elvárásom sem akadt, de még ezt sem tudta megugrani). Kezdem nagyon unni a szuperhősös szuperprodukciókat, amik körülbelül ugyanazt hozzák minden évben, meglepetések nélkül (bármennyire is szeretem Benedict Cumberbatch-et, azért a Doctor Strange sem egy nagy eresztés); az idei év nagy Oscar-eresztéseit pedig nem kifejezetten szerettem (Leo és a medve btw). Valószínűleg ezért sem írtam túl sok filmről, pedig azért akadtak jó alkotások idén is – régebbi alkotások pedig mindig meg tudnak lepni.

Spotlight

Meglepő eszköztelenséggel bemutatott kíméletlen sztori a katolikus egyház egyik legnagyobb botrányáról – mégsem válik egy pillanatra sem szenzációhajhásszá. A mozi remek arányérzékkel az újságírók munkájára helyezi a hangsúlyt, és bár nem tűnik elsőre különösebben izgalmasnak, ahogy a szereplők különböző nyilvántartásokat, iratokat böngésznek, mégis végig a székhez szögezett. Ennek oka a remek hangulatkeltésben rejlik, ahogy végig érezzük az egyház befolyását és nyomásást, amint el akarják tussolni az eseményeket, valamint a visszafogott színészi játékban. Számomra az ilyen filmek tovább erősítik, hogy a szabad sajtóra mennyire nagy szükség van, és az ilyen történetek hallatán gondolom azt, hogy az oknyomozó újságírás igenis nemes hivatás.
 

 

2016. december 28., szerda

Top 10 könyv 2016

Az idei év elég érdekesre sikerült könyvek terén – rengeteg sci-fi, sok csalódás és pár igazi gyöngyszem. Kicsit sajnálom, hogy kevés nem SFF könyvet sikerült olvasnom az idén, és ahogy most látom a jövő évi terveimet, ez a tendencia folytatódni is fog. De azért annyira nem bánkódok, kerültek elém igazán fantasztikus kötetek is, előre hát listázni!


Jack Campbell – Rendíthetetlen
Az évet rögtön egy kiemelkedően jó sci-fi regénnyel kezdtem, ami azért nem váltja meg a világot, de bennem régi húrokat pendített meg. Ugyan a blogon még nem értekeztem róla, de nagy kedvenceim a (főleg) napóleoni időszakban játszódó, tengeri csatákkal tarkított történetek a hajósokról, hajózásról. A Horatio Hornblower vagy éppen Jack Aubrey karaktereivel fémjelzett történetek a szívem csücskei, és pont ezt az ízt hozta John Geary kapitány is pár évszázaddal későbbről. A főhős hiteles bemutatása mellett a fizikaórát sem sunnyogta el a szerző, így már alig várom, hogy újra elmerülhessek ebben a világban a folytatásokban.


Mitch Cullins – Mr. Holmes

Nem az év legjobbja, de a hangulata valahogy a bőröm alá mászott. Tavaly olvastam két igazi Sherlock Holmes-történetet, amik megkapóak voltak, így kíváncsi lettem erre a regényre – ami persze nem azt adtam, mint egy hagyományos krimi. Sokkal inkább belebújt a karakter bőre óra és megkísérelte bemutatni, milyen lehetett a legendás nyomozó, úgy igazából. Rávilágított számomra az irodalom, az elbeszélő megbízhatatlanságára, de emellett ragyogó portré az öregkorról is. Megéri adni neki egy esélyt.


Tóth Csaba – A sci-fi politológiája

Az év egyik legörvendetesebb megjelenése volt, csak elsőre sajnos nem méltó gúnyában. A nagyközönség számára egyszerre befogadhatóvá tenni az SF-et és a politikát nehéz küldetés, ez a kötet azonban sikerrel vette az akadályt. Elsősorban közismert regényeket, filmeket, sőt, univerzumokat dolgozott fel úgy, hogy egy-egy mindenki számára ismerős politikai helyzetre világított rá. Így egyrészt könnyen megérthetővé tette a politika logikáját, másrészt segített abban, hogy a fantázia világait az ismert térben is értelmezni tudjuk. Engem végig lekötöttek az ábrázolt problémák és elméláztam az ismert történetek többletjelentésein. Ismerkedésnek ideális.


Naomi Novik – Rengeteg

Sodró lendületű regény, amit pillanatok alatt olvastam végig és ugyanilyen gyorsan kedvenccé is vált, hasonlóan a szerző Temeraire-történeteihez. Novik egy meseregény kulisszáinak felhasználásával mond el sokat a női szerepekről, önmagunk megismeréséről és definiálásáról. Emellett azonban egy bájos és izgalmas fantasy történet remek világgal, konfliktusokkal és szereplőkkel.

2016. december 14., szerda

Csodálatos, precíz felépítmények - Ted Chiang: Életed története és más novellák

Lenyűgözve ülök, állok, eszek, fekszem, miközben Ted Chiang novelláit olvasom. Ilyet már nagyon-nagyon régen éreztem novella, de bármilyen más sci-fi olvasása közben. Folyamatosan szuperlatívuszok járnak a fejemben, csak ilyesmivel tudom leírni ezeket a történeteket, mert nagyjából, így hirtelen semmihez sem tudom hasonlítani, amit valaha olvastam.

Először is talán azért, mert Chiang hihetetlenül jó ötletekkel dolgozik; más kortárs szerzőkkel ellentétben, akiknél szintén az ötleteket szoktam dicsérni (ld. Gaiman), itt egyáltalán nem érzem azt, hogy régi gondolatok újrafelhasználását látnám. Ez a nyolc novella mind frissítő szellőként hatott és teljesen meghökkentett egyedi világaival, megcsavart valóságaival. De úgy alkotta meg ezeket a történeteket, hogy mégis végig a tudományos (vagy hasonló jellegű) probléma maradt a középpontban.

Mert azt nem lehet tagadni, hogy az ábrázolt kérdések mind az adott világba ágyazottan működnek, akár van tényleges magyarázatuk, akár nincs. A természet- és a társadalomtudományi felvetések felváltva állnak középpontban, de előkerül az etika, a teológia és még sok-sok más, emberi mivoltunkat érintő kérdés. Mindezzel együtt le kell szögezni, hogy ezek a novellák sosem a szívemet, hanem az agyamat masszírozták.

Chiang alkotásait ugyanis leginkább egy hatalmas és pompázatos épülethez tudnám hasonlítani. Képzeld el, hogy ott állsz mondjuk egy felhőkarcoló előtt: csodálod eleganciáját, szépségét és ámulsz azon a hatalmas emberi tudáson és erőfeszítésen, ami megalkotta ezt a földtől már-már elrugaszkodó komplexumot. Pontosan ilyen érzés volt olvasni a kötetet és ez hatalmas élmény lehet bárkinek.

2016. december 7., szerda

Neil Gaiman - Kilátás az erkélyről

Mottó: “Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,”


Neil Gaiman kicsit olyan nekem, mint egy átlagos szomszéd. Mindig itt botorkál a környezetemben, néha megállít és és mesél nekem. Hol jobb, hol rosszabb történeteket hallok tőle, néha kicsit már fárasztó és önismétlő, de azért szeretem, mert már megszoktam. Viszont sosem ismertem meg igazán, mert hát csak mesél, de sosem kifejezetten magáról. Ezért is vártam a Kilátás az erkélyről című kötetet, ami ígérete szerint a kócos üstök álarca mögötti valódit mutatja be.
 
És ezt az ígéretet teljesíteni is tudja - bár mindig ott marad a kétség lazaca, hogy mennyire őszinte egy szerző, ha magáról ír, de mégis, az a benyomásom támadt, hogy valóban Neil Gaiman az ott a lapokon. Esszék, interjúk, előszók, publicisztikák sorjáznak, egymáshoz lazán kapcsolódva, és beszélnek azokról a témákról, amik érdeklik a szerzőt.

És mitől lesz az egész olyan otthonos? Gaiman néha bizony ismétli önmagát, ugyanazok a sztorik kerülnek elő más kontextusban, és ettől eszünkbe jut, hogy hát tényleg, mi is így szoktunk mesélni. Mindenki életében vannak olyan epizódok, amiket többször idéz, megvizsgál több szemszögből is, és ettől csak még jobban a részévé válik, segít rávilágítani arra, miért lettek ezek annyira a személyisége részei, meghatározói. Jó tudni, hogy a híres íróknál is hasonlóan van.

2016. november 26., szombat

Retro: A szavak ereje - Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

Az utóbbi hetekben a hazai fantasztikus közösségen belül szóba került, hogy milyen kevés, nem angolszász próza jelenik meg a tematikában. Ezért összefogtunk Gáborral/acélpatkánnyal, és összeszedtünk pár 1990 utáni külföldi SFF művet. A 10 mű között találhattok távol-keleti, német vagy éppen spanyol művet, regényt és képregényt vegyesen. És közben eszembe jutott az egyik legkedvesebb fantasy olvasmányom egy ukrán szerzőpárostól. Ez a cikk több mint öt éve jelent meg, még az InterGalaktika "Így írtok ti" blogjában - az egyik legelső recenziós bejegyzésemként.

Be kell valljam, az Alekszandra és a teremtés növendékei megjelenéskor nem keltette fel az érdeklődésem. Persze, szép, zöld borító, na és? Aztán a kezembe jutott egy példány azzal, hogy ez tetszeni fog nekem. Így már én is érdeklődve vettem kézbe; Harry Potter felnőtteknek, kezdjünk bele!

Alekszandra „Szaska” Szamohina 16 évesen, egy nyaraláson egy ismeretlen férfitól egy fenyegetéssel terhes, különös feladatot kap, mely később megismétlődik. 18 évesen, a pályaválasztás küszöbén ugyanezen férfi kényszerítő erejének hatására a lány a Speciális Technológiák Főiskoláján tanul tovább a távoli Torpában. Az iskolában szigorú fegyelemmel oktatják a diákokat érthetetlen feladatokra, szigorú büntetések kilátásba helyezésével. Szaska kiválóan tanul, bár maga sem tudja, mit, s közben kívül-belül átalakul…

2016. november 13., vasárnap

Apák és fiaik - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Amikor tavaly júniusban megírtam a nagy összefoglalómat a Harry Potterről, valóban azt gondoltam, ez volt a végszó. És ez így rendben is volt. Aztán kiderült, hogy J. K. Rowling – és itt rosszmájú leszek - nem tudja elengedni fejőstehenét, és készül újabb film, valamint egy színdarab is. Elgondolkodva a dolgokon, azért rájöttem, ez jól is elsülhet, hiszen rengeteg ötlet, történet van még ebben a „párhuzamos” világban. Göthe Salmander meséjét még nem mutatták be, de a színdarab szövegkönyve már magyarul is olvasható. És minden hibája ellenére ugyanaz a szív dobog benne.

Albus Perselus Potter, Harry Potter középső fia nem egy mintagyerek. Keserű és dacos, nehezen birkózik meg a neve örökségével. Ráadásul a legjobb barátja Scorpius Malfoy – itt is felbukkan az apák közös múltja és a név mágiája. A fiú nem találja a kapcsolatot a jelennel, ezért a múlthoz fordul, hátha meg nem történtté tudja tenni az ősök hibáit. A megtörtént, a megtörténhetett volna és a meg nem történt események összekavarodnak és szélvészként vágtatnak végig a varázsvilágon – és kérdés, rendet lehet-e ebben tenni egyáltalán.

2016. szeptember 26., hétfő

A Kelet, az Kelet - Izrael, második rész

 Az első napokról itt olvashattok.

Az elmúlt napokban az Óvárost eléggé végigjártuk, de egy rész nagyon kimaradt: a Templom-hegy. Mivel elég ellentmondó információkat hallottunk/olvastunk a feljutásról, úgy döntöttünk, csatlakozunk egy csoporthoz, hátha így könnyebben bejutunk. A túra végigvezetett az egész Óvároson: az örmény negyedben kezdtünk (ők voltak az első népcsoport, akik kollektíven felvették a kereszténységet – még akkor, amikor azt üldözték), aztán utolsó vacsora helyszínén folytattuk. Talán itt lehet legjobban megérteni, hogyan fonódnak össze Jeruzsálemben a tények és a legendák: nyilván nem lehet tudni, hol volt valóban az utolsó vacsora, illetve volt-e egyáltalán, azonban adott volt egy közel 2000 éves épület a város azon részén, ahol feltételezések szerint lehetett az esemény, és így rá tudták mondani, hogy ez az a pont. Talán nem is az a lényeg, hogy hol történt valójában, hanem csak az, hogy a hitnek lehessen egy helye. Még akkor is, ha a szobát később mecsetnek alakították át, és Mekka felé mutató imafülke is van benne. Ugyanez vonatkozik Dávid-sírjára is; de ott talán az a legérdekesebb, hogy az ortodox zsidók által üzemeltetett tenyérnyi kis helyet megosztották és a sír egyik felét a nők, a másik felét a férfiak látogathatják.
 
Ezt követően végigjártuk a zsidó negyedet, a régi római utat, a Cardót; vezetőnk, Amitay rengeteg érdekességet mesélt az ókori és az újkori Jeruzsálemről, kerülve a politikát. Végül ismét a Siratófalhoz jutottunk, és míg vártunk a Templom-hegyi bejutásra, ismét elsétáltunk a második templom maradványaihoz. Most úgy döntöttem, odamegyek a falhoz és megérintem: egészen különleges élmény volt, mintha a rengeteg ima, kívánság, remény ereje valóban ott lenne a kövekben, mert átjárt valami különleges érzés. Így még az sem zavart annyira, hogy a Siratófal női szakasza sokkal kisebb és zsúfoltabb, mint a férfi szakasz. 
Végül, kis várakozás, biztonsági és öltözetellenőrzés után (hosszú nadrág és legalább könyökig érő felsőruházat kell, különben megvetetik veletek!) feljutottunk a Templom-hegyre. Különleges státusza végig érződött: a muszlimok irányítják a hitéletet, tehát más nem imádkozhat odafent (a pár zsidót, aki mégis felmegy, végig katonák kísérik – míg fent voltunk, emiatt hallottunk is pár „Allah akbar!” kiáltást), viszont az izraeli hadsereg biztosítja a területet. Mégis nyugodtnak éreztem magam fent az óriási tuják és olajfák árnyékában: a muszlimok nyugodtan beszélgettek, a nők az árnyékban hűsöltek, a gyerekek pedig játszottak odafent. Mintha nem is három vallás egyik legszentebb helyén, hanem csak egy egyszerű téren járnánk. A Sziklatemplom pedig valóban csodás élőben, gyönyörű színek vibrálnak az amúgy üres, kővel borított téren. Csak azt sajnáltam, hogy nem lehet bejutni, pedig biztos belül is legalább ugyanolyan csodás lehet. Ezt igazán kár lett volna kihagyni.

2016. szeptember 25., vasárnap

A Kelet, az Kelet - Izrael, első rész

Valahogy nehezen megy most az írás. Talán azért, mert nem szerettem bele Izraelbe, nagyon más kultúra volt ez az én túlszabályozott európai lelkemnek. Több napomba telt, míg belerázódtam az ottani dolgokba, és talán most éreztem először azt, hogy ide nem akarok most rögtön visszajönni, inkább csak pár év múlva. De nagyon nagy élmény volt mindezzel együtt. Kicsit meg is szenvedtem érte.


Kezdődött ugyanis azzal az egész történet, hogy az a jó barátom, akivel utaztam volna, kénytelen volt lemondani az utat – három héttel az indulás előtt. Gyorsan végig kellett gondolnom a lehetőségeimet, mert ilyen gyorsan elég nehéz útitársat találni. Végül mázlim volt, mert a molyon sikerült vállalkozó kedvű emberkét találnom – ezúton is köszönöm neked, Móni! Aztán, ahogy közeledett az út, úgy lettem egyre idegesebb: most először utaztam Európán (és igazán az Unión) kívülre, ráadásul rengeteg rémtörténetet hallottam az izraeli reptéri hatóságok ellenőrzési módszereiről. Szóval nem kevés félsszel vágtam bele az útba.

A hajnali indulás végül elég eseménytelennek bizonyult – most jobban megérte WizzAirrel utazni, minden nehézsége ellenére is könnyen kijutottunk az országból. Végül bejutni is könnyen ment, csak egy pár kérdést kaptunk az útlevél-ellenőrzéskor, és már a kezünkbe is foghattuk a kis, kék tartózkodási engedélyt (itt ugyanis nem pecsételnek az okmányba, amit csak kicsit sajnáltam). Ezt követően már sherutba (ami gyakorlatilag egy kisbusz, de a ház előtt tesz le) is vágtuk magunkat és vágtattunk Jeruzsálem felé.
Az út során már mintha egy másik világba csöppentem volna: éreztem a sivatag leheletét. Mindenütt sziklák, csenevész bokrok, esetleg olajfák – szinte láttam, ahogy kétezer évvel ezelőtt sarus lábak tapodják a földet – akárcsak Jézus korát bemutató filmekben. És persze a meleg: tűzött a nap és a nap fénye is más volt, mintha minden színt kiszívott volna a világból. Jeruzsálem is teljesen különbözött azoktól a helyektől, amiket eddig láttam: minden homokszínű, legyen szó házakról vagy középületekről. A szállást viszonylag gyorsan megtaláltuk, ebben nagy segítségre volt, hogy az utcanévtáblákon minden három nyelven, arabul, héberül és az angolul van leírva. Rövid pihenő után elindultunk felfedezni a piacot és az Óvárost.

2016. augusztus 22., hétfő

Képeslapok a Dunakanyarból

Idénre két nyaralást terveztem be – egyelőre úgy tűnik, csak egy lesz belőle. Viszont az első, Visegrád, nem bizonyult csalódásnak: a Dunakanyar tényleg csodás, hajóval és vonattal is megérte arrafelé utazni. Még ha a kezdet nem is tűnt túl biztatónak.

Az ember lányának/fiának fel kell készülnie a MÁV-ra – ezt az igazságot nem lehet eléggé hangsúlyozni. Pedig először minden ideálisnak tűnt: időben indultunk, nem késtünk egészen Kőbánya-Kispestig, ahol bemondták, hogy 10 percet kell várnunk. És lám, csodák csodájára tényleg elindultunk az ígért időben – azért, hogy majd egy órát vesztegeljünk Zuglótól kb. 100 méterre, persze minden információ nélkül. Mindenki morgott, a kalauznő nem tudta megmondani, mikor indulunk tovább, a vonatok a Nyugatiig nyílt pályán vesztegeltek – mit tehet hát az egyszeri utas? Vagy vár, vagy mint egyesek, leszáll a vonatról és begyalogol a síneken. Ami nem is olyan egyszerű, mert a szemből érkező vonatok valamilyen oknál fogva közlekedtek. Végül furcsa élmény volt látni, ahogy az emberek nagy pakkokkal végigsétálnak a köveken a sínek között, ahonnan a peron is messzinek tűnik. Van benne valami kilátástalanság – vagy ez csak egyenlő a MÁV-életérzéssel? Mindenesetre nagy nehezen beértünk, de nem mentünk tovább a Nyugatiig, hanem Zuglótól busszal jutottunk el Gáborhoz. Elég volt ennyi kaland egy estére.

2016. július 17., vasárnap

Gondolatok egy esküvői fotózáshoz

Lassan eltelt egy hónap, itt az ideje, hogy összeszedjem a gondolataimat életem első és talán nem utolsó esküvői fotózásáról. Sok tekintetben meglepett a hétvége, nem gondoltam, hogy ennyi munkával fog járni a dolog. Önmagában az utazás is hosszú volt, és utána gyakorlatilag két napot végig talpon voltam. Bele sem merek gondolni, hogy ezt menyasszonyként hogyan viseltem volna. Itt köszönöm meg ismét a lehetőséget barátnőmnek, Évinek és férjének, Iginek, és azt, hogy egy nulla tapasztalattal rendelkező amatőr fotósban megbíztak annyira, hogy a kezében adták „életük legszebb napjának” fotografálását! De akkor a részletek: remélem, hogy a tapasztalataim talán kicsit érdekesek és tanulságosak lesznek másoknak is.

Először is mindenki kösse fel a gatyáját, aki amatőrként erre vállalkozik: baromi melós, fizikailag és mentálisan is strapás dologról van szó. Azt hiszem, nem is tudtam volna kellőképpen felkészülni, mert amíg nem csináltam, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen érzés ennyit fotózni. Önmagában nem csak a mászkálás volt sok, helyszínről helyszínre menni, ácsorogni, beállítani, hanem az, hogy fejben mindig legyen elég kreatív az ember, újabb és újabb dolgokat ki tudjon próbálni, ki tudjon találni. Volt, hogy éreztem is a fáradtságot, és hogy nem is tudtam mindig annyira a topon lenni.

2016. június 23., csütörtök

Retro: Fejvesztett rohanás, sárkányok, gyilkos öcsikék és egyéb katasztrófák - J. Goldenlane: Isteni balhé és Pokoli balhé

Tervbe volt véve, hogy az idei Könyvhéten dedikáltatom végre ezt a két kötetet, de sajnos, nem jött össze. Viszont ennek ellenére, már csak az újrakiadás kapcsán is, felhívnám a figyelmet erre a veszettül szórakoztató kétrészes sorozatra, ami minden hibája ellenére nagyon vicces és bájos. Remélem, aki most olvassa, legalább olyan szórakoztatónak találja, mint én 2007 táján... És bár sok minden változott azóta, a fantasy-val való kicsit ellentmondásos viszonyom azóta sem sikerült teljesen tisztáznom ;)

Ugyan már sokszor mondtam, hogy a fantasy-regények nem állnak közel a szívemhez, lassan revideálnom kell ezen álláspontomat. Egyre több fantasy-tematikájú regény válik ugyanis a kedvencemmé, legutóbb éppen a Lord Valentine kastélya, illetve az Abarat. Most azonban két olyan regényt vennék elő, amiket másodjára volt szerencsém olvasni: J. Goldenlane Isteni balhé és Pokoli balhé c. regényeit. Ugyan a frász kitör attól, hogy megint egy angol álnéven alkotó magyar szerző könyvét forgatom (azzal együtt, hogy e ténynek természetesen komoly piaci és pszichológiai okai vannak), ez nem akadályoz meg abban, hogy szeressem őket.

Röviden a cselekményről: az első kötetben megismerjük Thanit, egy fiatal utcakölyköt, aki történetesen lány, valamint egy rettenthetetlen lovagot, Q al Aquimot, akik véletlenül - vagy maga a sors és az istenek akarták így? - összefutnak. A férfi küldetésben jár: meg kell ölnie egy hatalmas sárkányt, és ehhez keresi társát, akit Thaniban vél megtalálni. A lány hajlamos mindig nagyobb kalamajkába keveredni, mint ami szükséges, de ez természetesen nem akadályozza meg őket abban, hogy végrehajtsák a küldetést és közben menthetetlenül egymásba ne szeressenek. A második kötetben már mint házasokkal találkozunk hőseinkkel, akik Q lovag öccsével harcolnak, hogy visszaszerezzék a férfi birtokát. Persze ez is több-kevesebb, előre nem látott nehézségekkel jár...

2016. június 14., kedd

Klasszirodalom – ez vajon mi?

A hétvégén a kezembe került egy érdekes kötet a Könyvhéten: a Könyvmolyképző Kiadó Klasszi körkép című kis "füzete". A hátlapon található szöveget elolvasva kicsit felháborodtam – majd elkezdtem gondolkodni rajta. Felmerült a tipikus kérdés – mi lehetett a szerző szándéka? Végül két fő csapásiránya lett gondolataimnak, és ezt megpróbálom írásba önteni, mert azt gondolom, érdemes foglalkozni a témával.

Zseniális reklám?

Nem az első, de a második gondolatom az volt, hogy ez biztos egy promó termék. Ahogy végiglapoztam, láttam, hogy alapvetően a kiadó magyar szerzőit mutatja be. Ez jogos, hiszen a sok angol név tengerében könnyű elveszni. Másrészt, a szerzők mellett, magukkal a művekkel is foglalkozik, hiszen mindenkinél bele lehet olvasni valamelyik alkotásban 4-5-6 oldalon, hogy így kapjunk valami képet az adott szerző stílusáról vagy éppen a könyvről. Ráadásul a bemutatások mellett kis képek igazítanak el, hogy az érintett szerző vagy mű mennyire sikeres, kapott-e valami díjat, vagy éppen kiváló értékelést a molyon.

Szóval összességében kiválóan illusztrálja a kiadó profilját, ráadásul a vevőközönségnek részletesen ismerteti, hogy mit érdemes megvenni. Azzal pedig, hogy bár vitatható fontossággal bíró, ámbár pozitív jelzőkkel látja el (díjnyertes, KultuszKör kiemelt stb.) a tárgyalt témákat, egyértelműen értékkel ruházza fel őket.

2016. június 12., vasárnap

Könyvhét 2016

A kevésbé ütősre sikerült Könyvfesztivál után elvárások nélkül, ellenben enyhe idegességgel indultam immár 6. alkalommal a Könyvhétre. Izgalmamat azonban nem a könyvek, vagy az interjúk (amit most nem vállaltam), hanem az okozta, hogy péntek este egy lánybúcsút vezettem le. Noha ez már harmadik, általam szervezett lánybúcsú volt, így valamennyi tapasztalatom van az ügyben, egyúttal próbának is szántam: az új fényképezőgépem és friss tudásom próbájául a következő heti lagzi előtt. Végül közel 300 képből akadt azért vállalható és a lányok tetszését elnyerte, úgyhogy az este, a szórakozás mellett, ebben is sikeresnek volt mondható. De térjünk is át az idei év második könyves mustrájára.

2016. június 11. szombat  

Mivel az előző este fáradalmait is ki kellett pihenni, nem indultunk korán. Már csak azért sem, mert idén nem volt semmi, amit igazán vártam volna. Nem rajongtam se könyvért, se szerzőért, se eseményért, ezért a legnagyobb nyugalomban vártam a hétvégét. 11 felé értünk be, ahol rögvest körbejártunk és felmértük a kínálatot. Mivel az eredeti tervem két kötet volt, azt gyorsan kiszúrtam, de még vacilláltam a friss Nádasdy-fordította Isteni színjátékon. Az időközben megérkező ponty segített a mérleget a vásárlás felé billenteni, így beszereztem ezt a (számomra) meglepően drága kötetet is, amit majd délután gyorsan dedikálni is akartam. De addig beszélgettünk, majd pattel kiegészülve ebédelni indultunk.

2016. május 16., hétfő

Cikkajánló 5.0

Az utóbbi hónapokban nagyon aktív voltam cikk-fronton, a bloggal szemben. Recenziós könyvek, színház, interjú... ezen túl már saját olvasásokra nem jutott idő. És ha még a fotózást is belevesszük, még kétségbeejtőbb a helyzet. Szerencsére, most először sikerült a két hobbimat összekapcsolnom, és a saját (nem a legjobban sikerült) fotóimmal illusztráltunk cikket - de erről már írtam korábban. Viszont nem számoltam be az utóbbi idők leginkább megrázó színházi előadásáról, valamint sok-sok könyvről. Viszont február óta tényleg felszaporodtak az írások, így két részt is meg tudnak tölteni.
 


"Rövid írásaiban két dolog fogott meg igazán: az elegancia és a közérthetőség. Nádasdy stílusa kifinomult, ami nem lehet véletlen, hiszen nyelvészről van szó; pontosan tisztában van a használt szavak súlyával, jelentésével és jelentőségével. Mindig megtalálja a legpontosabb kifejezést, amivel le tud írni egy helyzetet, és fel tudja kelteni az olvasó figyelmét. Igazi élvezet így a szemlélődés. Másodsorban azért is marad szórakoztató végig, mert nem egy messzi világban történnek, amik történnek, hanem itt, velünk. A szerző falusi mesélőként mindig egy-egy valódi eseményből indul ki, anekdotázik egyet, majd ebből bontja ki mondandóját. A szereplői ismerősek, ezáltal is közelebb hozza a témát hozzánk."

2016. április 26., kedd

Könyvfesztivál 2016

Volt már olyan könyves esemény az életemben, ami nem úgy alakult, mint vártam. Az idei Könyvfesztivállal is ez történt. Félre ne értsétek, nem picsogni akarok, de elég sok mindenen sikerült elgondolkodnom ezalatt a két nap alatt, ami talán hasznos lehet másnak is.

2016. április 23. szombat

Egy kis vers a nagyvárosban
Nem akarok olyan klubnak a tagja lenni, ami felvenne engem a tagjai közé – idézte Woody Allen Groucho Marx után szabadon. Ezt annyival egészíteném ki, hogy olyan klubnak sem jó a tagja lenni, ami igazából nem akarja, hogy benne legyél. Ez azután fordult meg a fejemben, hogy a szombat reggelemet egy kellemetlen e-maillel kezdtem. Már egy ideje szenvedek egy olyan „kapcsolatban” (és ezt most értelmezhetitek baromi tágan), ami túl sokat nem ad hozzá az életemhez, ellenben folyamatosan azzal szembesít, hogy bizonyos dolgokon nem tudok változtatni. Vox clamantis in deserto – mondta Darrow au Andromedus, és én is valami ilyesmivel szembesülök; ráadásnak még azzal is, hogy állandóan azon gondolkodok, hogy vajon hogyan javítsak a kommunikációmon, mert nem sikerül teljesen átadnom azt, amit gondolok és érzek. A csalódások után persze valószínű, előbb vagy utóbb szakítás lesz a dologból, csak még nem jutottam el odáig, hogy megtegyem a végső lépést (és még mindig van bennem valami megmagyarázhatatlan reményérzet, ami talán csak szimpla idealizmus).

2016. április 19., kedd

Retro: A hiábavalóság szövete - Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Régen olvastam a Hajszőnyegszövőket, de kevés nem angolszász regény tetszett annyira, mint Eschbach műve. Biztos vagyok benne, hogy mai fejjel bele tudnék kötni, mert lehet, nem annyira szépen van megírva, egyes fordulatok banálisak, de hangulatát és mondanivalóját mai eszemmel is hatásosnak és megindítónak látom. A szerző az emberi lélekről ír, megérti szereplőit, ezért lesz több ez a kötet, mint több, apró történet együttese.

Egy hatalmas birodalom távoli bolygójának lakói nemzedékről nemzedékre szövik feleségeik és lányaik hajából szőnyegeiket. Az elkészült műveket űrhajók szállítják el, hogy azok az uralkodó palotáját díszítsék – ahogyan azt a szőnyegek készítőik hiszik. Egy napon azonban lázadás tör ki és a császár elbukik. A szőnyegek helyéről azonban senki sem tud semmit az egész birodalomban…

Ez körülbelül Andreas Eschbach Hajszőnyegszövők c. könyvének története. Az írónak egy nem mindennapi ötlet köré sikerült egy nem mindennapi regényt kerekítenie, ami egy remek mesével ajándékoz meg bennünket.

2016. április 15., péntek

Mielőtt befejezi röptét a keselyű - Kondor Vilmos: Budapest noir

Bevallom, sekélyes vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy azért olvasok el egy könyvet, mert film készül belőle, nem is tagadom. De muszáj valamilyen alapon szelektálni, mert egyszerűen túl sok az olvasnivaló, és mivel hamarabb szerettem a filmeket, ezért gyakran még a mai napig hamarabb hallok egy készülő moziról, mint könyvről. A Budapest noirról szóló hírek ráadásul nagyon felcsigáztak, mert úgy tűnik, hozzáértő adaptáció készül. Ezért itt volt az ideje az alapanyag megismerésének.

Remek kiindulópontot választott a szerző, egy érzékeny pontot a zűrzavaros években. Gömbös Gyula meghalt, az ország egyre közelebb sodródik a náci Németországhoz és a háború árnyékához, Budapesten pedig egy rosszhírű negyed közepén megölnek egy fiatal zsidó lányt. Ez pedig kit is érdekelne Magyarországon 1936-ban? Talán senkit, de talán legalább egy valakit: Gordon Zsigmondot, az Est bűnügyi tudósítóját. A férfi elkezd kutatni, és ahogy nyomozása a felsőbb körök közelébe vezet, úgy kerül veszélybe az ő és szerettei élete.

Szóval a téma provokatív és izgalmas, és ezt a szerző sem hagyja veszni. A könyv rövid és sűrített, gyorsan pörögnek az események és a helyszínek, hőseink rengeteget utaznak és valóban gyűjtik az információkat, nem csak vicces detektív módjára csetlenek-botlanak és poénkodnak. Sőt: a regény valóban megidézi a keménykötésű amerikai magánnyomozók világát és vérbeli magyar noirrá válik. Kicsit néha túlságosan is azzá. Mert nem kell egy madámból feltétlenül végzet asszonyát gyártani és a verőember sem kell, hogy rögtön agyatlan legyen. De ezek igazából csak apróságok, amik az összképet nem rontják jelentősen. Inkább talán csak az volt az igazi gondom, hogy ha már noir, lehetne egy kicsit sejtelmesebb, nem kellett volna minden szálat annyira kereken lezárni, maradhatott volna valami nyitva, de hát ez a Gordon Zsigmond már csak ilyen profi.

2016. április 13., szerda

Álszentség és közelképek

Az utóbbi időszakban kicsit el vagyok veszve, mármint ami a blogot illeti. Nem mintha nem olvasnék, csak most a recenziós könyvek vannak soron, a maradék időmet pedig most a fotózás foglalja le. Az utóbbi hetekben házi feladatokkal küzdöttem, a múlt héten opera-főpróbán voltunk... Ezekről is szeretnék majd írni (majd ha kicsit jobban kitanulom a Photoshopot, mert ráébresztettek, alakítás minden képre ráfér), de most mégis a legfrissebb élményemet, a tegnap esti Tartuffe-főpróbát venném sorba.

És hogy miért is? Egyrészt sikerült a második sorba leülnöm (miután egy kedves profi fotó megjegyezte, hogy elé ugyan ne üljek - persze minden "kérlek" vagy napszaknak megfelelő köszönés nélkül), másrészt kiderült, hogy ez jó döntés, mert a díszlet kialakítása miatt a színpad előterében játszottak a szereplők. Ez pedig azt jelentette, megpróbálkozhattam a közelképekkel is, nem lettek vállalhatatlanul zajosak.

És aminek még örültem: a darab is szórakoztató volt. Régen olvastam/láttam a Tartuffe-öt, és valahogy egy kicsit vidámabbra emlékeztem; Hollós Gábor rendezése azonban valami mást emelt ki. Egy hatalmas haláltánc lett, ahol a Pataki Ferenc alakította címszereplő maga a Sátán. Hihetetlenül zseniálisan hozza a színész a figurát, ahol kell, gátlástalanul aljas, míg másutt tenyérbemászóan ájtatos, de bevállalja a gyenge ripacskodást is, ha ez kell a karakterhez. Így a darab igazából az ő "one man" showjává válik, a többiek nem nagyon tudnak kiemelkedni.

2016. március 24., csütörtök

Hívószavak: március 15., balett, fotózás

Mostanában a könyvek helyét kicsit átvette a fotózás, ugyanis a heti három óra és a házi feladatok elkészítése elég sok időmet elveszi. Ráadásul tényleg azt érzem, hogy tanulok is ezzel, mert kicsit könnyebben kezelem manuálisan a gépek, jobban odafigyelek a beállításokra és észreveszem, néha már kompozíciókban gondolkodom, nem csak elsütöm a gépet, hogy „csak lesz belőle valami”. Az elmúlt héten két alkalommal is kipróbálhattam magam, a másodikkal ráadásul egy régi álmom teljesült.

A múlt heti házi feladatunk az volt, hogy örökítsük meg március 15-e hangulatait. Ezzel csak annyi volt a bökkenő, hogy nem szoktam semmilyen ünnepségre járni, március 15-ére pedig különösen nem. De próbáltam kitalálni, hogy mit örökítenék meg, ami nem túl hivatalos, de mégis csak utal arra, hogy milyen ünnep is van. Végül próbáltam embereket fotózni, ami különösen nehéz nekem, mert mindig attól tartok, majd kérdőre vonnak, miért fotózgatom őket. Így hát a komfortzónámból is ki kellett lépnem jelentősen, ráadásul elmentem koszorúzásra, és más hivatalos rendezvényre is.

2016. március 20., vasárnap

Retro: Gyűlölettől el nem homályosult szemmel - A vadon hercegnője

Úgy látszik, mindig visszatérek a japán animációhoz... De ami a legjobb, hogy ugyanúgy elvarázsol, mint évekkel ezelőtt. Tegnap este újranéztük A vadon hercegnőjét, és most is ugyanúgy gondolom, mint ebben a 2009-es blogbejegyzésben: Miyazakinak sikerült úgy beszélnie a természet és ember kapcsolatáról, hogy tanulságos, de mégis költői maradjon.

Pár hete elhatároztam, hogy végignézem Miyazaki mester teljes életművét, és Acélpatkány hatására ezen a hétvégén el is jutottam A vadon hercegnőjéhez. Előzetesen is be kell vallanom, hogy ez egyik kedvencem, szóval lehet, hogy kicsit elfogult írást kaptok…

A messzi keleten felbukkan egy démon és mielőtt meghal, megátkozza egy kis nép hercegét, Ashitakát. A herceg útnak indul nyugatra a démon nyomait követve, hogy megkeresse az ellenszert, és belecsöppen az emberek és az erdő háborújába. Mindent megtesz, hogy a feleket kibékítse, de sietnie kell, mielőtt az átok elemészti testét és lelkét…

Igazából nem teljesen értem, hogy Hayao Miyazaki filmjei miért varázsolnak el újra és újra. Pedig hihetetlenül egyszerű képlettel dolgozik: mindig van két fiatal, egy fiú és egy lány, akik felveszik a harcot a rosszal szemben. Ezeket az egyszerű történeteket azonban mindig sikerül valami olyan plusszal feltöltenie, ami miatt mindig frissek, újszerűek és aktuálisak.

Most is egy remek témát talált: a természet és a civilizáció nagy harca egy kívülálló szemén keresztül. Amit sikerült elérnie A vadon hercegnőjében az az, hogy egyik felet sem mutatja be abszolút rosszként, még az embereket sem, hanem képes bemutatni a szembenálló feleket a maguk teljességében, minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.

2016. március 9., szerda

Tavasz - tükröződések - fotózás

Pár hete meséltem, hogy elkezdtem fotós tanfolyamra járni. Jelenleg még az elméleti szakasznál járunk, de hamarosan elkezdjük a gyakorlati órákat. Viszont már most is minden órára van egy házi feladatunk, amire kicsit nehéz mindig kihasítani az időt, de megpróbálom. Legutóbbi feladatunk az volt, hogy a tavaszt jelenítsük meg, de ne a megszokott "rügyeznek a fák"-gondolkodásmód mentén.

Próbálkoztam különböző ötletekkel, nem mindegyik jött be. A kirakatok fotózása egyelőre túl nagy falat nekem, túl sok volt a tükröződés, alig lehetett látni, mi van a kirakatban. A sok eső okán a másik ötletem viszont az volt, hogy fotózzak pocsolyákat - és a tükröződő épületeket. Telepi gyerekként (sic!) nem tudtam másban gondolkodni, mint panelokban és napfényben.

És a lényeg: a csoporttársaim az én sorozatomat választották a hét legjobbjának. Igaz, ugyan, hogy Dusha Béla megjegyezte, hogy kicsit túltoltam a témát ("fullba nyomtam a kretént"), de azért örültem :)

Meg is mutatok egy pár képet (összesen hetet mutattam be):


2016. február 28., vasárnap

Ich komme, mondja a geek - Ernest Cline: Armada

A bejegyzés fényében minden leírt szó szerecsenmosdatásnak fog tűnni, de már csak azért is vallok: szeretem a ’80-as évek amerikai popkultúráját és a videójátékokat is. Persze a filmekben inkább otthon vagyok, mint a játékokban (már csak PC-n kezdtem játszani, de még Win 3.1 alatt; viszont Commodore-om vagy konzolom sosem volt), de nagyjából vágom az utalásokat – Az utolsó csillagharcost nem láttam, de az Alienst, a Terminatort, a Vissza a jövőbe-filmeket … stb. azonban igen. Meg persze a klasszikus SF-könyvekkel is ismerem. Így talán nem lehet a megértés hiányával vádolni, ennek ellenére mégsem jött be nekem az Armada.

Pedig Cline csak azt követte, amit mostanában mindenki az álomgyárban: összelopta az izgalmas összetevőket innen-onnan, majd nyakon öntötte némi nosztalgiával, és tessék, itt az X-generáció esszenciája! Ismered a Disney-matériát vagy csak olvastad az Ezerarcú hőst, amiből a legtöbb modernkori sci-fi tündérmese merít? Nesze, egy árva főhős! Láttad a Star Warst? Akkor tudod, hogy a főszereplőnek egy született tehetségnek kell lennie! De ha otthon vagy a ’80-as évek tinifilmjeiben, akkor tudod, hogy a srác kicsi kitaszított is, hogy a tömegmédia fogyasztóinak gerincét alkotó geekek megtalálják kamaszkori önmagukat benne. Imádtad Az utolsó csillagharcost vagy a Végjátékot? Akkor feltétlenül ki kell derülnie, hogy a mindenki által imádott számítógépes játék nem az, aminek tűnik. És természetesen a kormány is ott áll minden mögött és összeesküdik, az X-akták FBI-ügynökei és A függetlenség napja kormányemberei itt leskelődnek a sarkon túl. De ez persze csak a felszíne annak a hatalmas utaláshalmaznak, ami az Armada valójában. És még nem is ez a legnagyobb gond vele.

2016. február 23., kedd

Top 10 ifjúkori olvasmány

Már megint egy lista; bloggerünk kifogyott az ötletekből? – gondolhatjátok. Szerencsére ez nem így van, de ahogy egyik este félálomban feküdtem az ágyon, eszembe jutott, hogy milyen régen is volt, hogy igazi lelkesedéssel olvastam könyveket. Manapság már sokkal kritikusabb szemmel nézek mindent, így ritkán ragadtak teljesen magukkal az olvasott regények (legutóbb talán az Ílion bizonyult pozitív példának). Bezzeg megboldogult ifjúkoromban..! Akkor a legtöbb könyv maga volt a csoda, egy új világ, új élmények… A felsorolt alkotásokat a mai napig szívesen veszem a kezembe újra és újra.

Molnár Ferenc – A Pál utcai fiúk

„… Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.”

Az első imádott kötelező olvasmány, az első könyves sírások egyike és talán az első pofon az igazi élettől. Könnyen követhető szövege és cselekménye, univerzális története és tanulsága miatt gyors olvasmány volt, de ugyanakkor szívbemarkoló is. Könnyű volt megérteni ezeket a fiúkat és éppen ezért együtt is érezni velük. És bár már nekem sem mond sokat az „einstand” szó, de ezek a kedves anakronizmusok semmit sem vonnak le a regény értékeiből. És ha nincs a Pál utca, akkor talán nem néznék rendszeresen Molnár-darabokat a színházban/tévében.

2016. február 17., szerda

Cthulhu Stepfordban – Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy látszik, a szörnyek megint menők. Az általam tavaly olvasott Madarak a dobozban azzal játszott el, hogy mi lenne, ha emberi ésszel felfoghatatlan rémségek özönlenék el a mi kényelmes kis dimenziónkat és megvalósítanának egy posztapokaliptikus víziót; a Horzsolások pedig az amerikai álom felszíne mögé tekintve talált oda nem illő csontvázak helyett csápokat. Mindkét könyv zseniális volt hangulatteremtésben, de míg az előző esetében a végkifejlet döcögött a felépített valóság fényében, addig az utóbbi esetében már az alapkoncepción érződnek némi oda nem illő sebek.

Mona Bright apja halála után szerez tudomást arról, hogy egy kicsi, új-mexikói városkában egy házat örökölt, ahol annak idején még anyja élte általa ismeretlen, de boldognak tűnő életét. Wink mindenben tökéletesnek tűnik: a gondosan nyírt pázsitok és frissen festett kerítések földje, ahol a keményített kötényes asszonyok finom pitéket sütnek. Persze hamar kiderül, hogy a tetszetős felszín csak álca és Monának minden zsaruösztönét be kell vetnie, hogy fényt derítsen a sötét erdők mélyén lappangó rejtélyre, mely során anyjához fűződő zűrzavaros kapcsolatát is rendbe kell szednie.

Ez lenne hát a sztori – a felszínen. Mert persze Bennett azért nagyratörőbb terveket dédelgetett magában, mint hogy egy egyszerű krimit írjon – melyhez amúgy sem lenne szükség 600 oldalra. A titkot itt is csak arra szolgálnak, hogy egy pszichológiai problémát ábrázoljon a szerző, mégpedig anyák és gyermekek bonyolult kapcsolatát. Ez ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet majdnem mindenki ismer (még aki nem ismerte az édesanyját, az is viszonyul hozzá valamilyen formában), és általában nem egyszerű: szülő és gyermek vágyai nem mindig egyeznek meg, és ezt, valamint a felek különböző személyiségét sokszor nehéz összeegyeztetni.

2016. február 15., hétfő

Fotózás és kritizálás

Nem szoktam reklámozni, de nagyon szeretek fotózni. Nyilván ezzel nem vagyok egyedül, hiszen a kutyaütő fotósok korát éljük, amikor bárki, bármilyen előképzettség nélkül onthatja magából a képeket mindenféle fórumon – ezt mellesleg én is megteszem néha, nem azért mondom. Nem tartom magam különösebb tehetségnek, abszolút élvezeti sportág számomra. Viszont kaptam egy nagyon komoly feladatot: barátnőm felkért, hogy fotózzak az esküvőjén. Ezt pedig mégsem olyan dolog, amit el szeretnék rontani, így végre, jópár év „jó lenne elmenni tanfolyamra, de minden fontosabb ennél”-típusú problémák után ez egy kemény lökést adott nekem.

Korrupció kicsiben
Jelentkeztem is Dusha Bélához, aki egy tényleg jó és ismert fotós (Szegeden mindenképpen, azt nem tudom, országosan mennyire) – többek között a Szegedi Kortárs Balett előadásait is fényképezi. Már az első megbeszélésen szimpatikus lett az egész hozzáállása, majd amikor megtudtam, hogy tudunk menni színházi előadásokat is fotózni, rögvest belelkesedtem. Akkor már azonban inkább megrettentem, hogy az első óránk rögtön egy főpróbán, Az elveszett levél jelmezes próbáján lesz – mielőtt bármit is megtudhattam volna a fotózás csínjáról-bínjáról.

Pedig nem ismeretlen számomra a színház – ezt tudhatjátok is rólam, hiszen rendszeresen írok is az előadásokról. Viszont ilyen közel kerülni a színészekhez, hogy gyakorlatilag meg is jeleníthetem őket, ez hatalmas dolognak tűnt számomra. Izgultam is, nehogy elrontsak valamit… de hát mint tudjuk, az élet nem habostorta, a fotók nem olyanok lettek, mint szerettem volna, de maga az élmény nagyszerű volt.

2016. február 7., vasárnap

Színház és csokoládé - cikkajánló

Az utóbbi hónapokban inkább a blogon voltam aktív, kevés cikk született más honlapokon. A tavalyi évet azonban sikerült két színházi előadással búcsúztatni, az idei évet pedig könyvekkel kezdeni. És még jön egy pár a következő hetekben...


Egyre több olyan gondolatom támad, hogy valami nincs rendben a Szegedi Nemzeti Színház repertoárjában, amiben gyanúsan sok szórakoztató, bármilyen komoly mondanivalót nélkülöző darabot állítanak színpadra vagy az erősebb előadásokat kilúgozzák. Szerencsére még tavaly akadtak pozitív példák: a Genet és Gogol műveinek felhasználásával készült színpadi változat elgondolkodtatónak, de egyúttal élvezetesnek bizonyult.

"Szerencsére Gogol és a kártyás fiúk kárpótoltak. A Játékosok bizarr „heist” világában sosem tudjuk, hogy éppen ki kit ver át – bár úgy tűnik, mintha létezne a betyárbecsület, de végül mégis kiderül, csak átverés az egész. A kacagtató főszálat mulatságosan egészítik ki az orosz világ bemutatásának apró fricskái, a kormányhivatalok szervezeti korrupciójának, a csalás és kártyázás mibenlétének elemzései. A szomorú tanulság persze az, hogy az átverés csak addig vicces, amíg nem rajtunk csattan az ostor…


Ezt a miliőt remekül érzékeltetik a romos falak, a fények és az elegáns jelmezek, amiken azért mindig találunk egy kis áruló jelet vagy csak egyszerűen nem illenek a szereplőkre, nagy vagy éppen kicsi rájuk az a kabát. A Játékosok több szereplőt is mozgat, mint a megelőző egyfelvonásos, a színészek pedig jól találják meg ezeket a figurákat. Szívós Lászlónál a rendezés a vélt németségre játszik rá, de ez illik is az alkatához, Kárász Zénó joviális úriember, Pataki Ferenc pedig egzaltáltságában hihető. Sorbán Csabának viszont kifejezetten jól áll, hogy rezonőrnek tűnő karaktere végül kap egy csavart, így legalább eltér attól a figurától, mint akit általában játszani szokott. De a legnagyobb sikert egyértelműen Ádám Tamás aratta a kótyagos földművesként – ezek a szerepek nem izzasztották meg a színészeket, de kellemes perceket okoztak a nézőknek."

2016. január 30., szombat

Szél alá, támadásra készülj! – Jack Campbell: Rendíthetetlen

A Rendíthetetlen fedélzete, 2……………

Kedvesem!

Már hónapok óta a Rendíthetetlenen szolgálok, így nem jutott időm, hogy keressem veled a kapcsolatot. Most is, idejétmúlt módon nem videóüzenetet küldök, hanem írok neked. De olyan események történtek velünk, amelyet muszáj megosztanom Veled, még úgy is, hogy tudom, sokára fog eljutni hozzád.

Biztos eljutott hozzád, de számottevő ellenállásba ütköztünk a Szindikátus anyavilágán. A flotta komoly veszteségeket szenvedett, és az admirális a megadás feltételeiről akart tárgyalni a vezetőkkel. Úgy gondolom, ez talán nem bizalmas információ, de feletteseinket kivégezték. Egy szerencsénk volt csak: halála előtt az admirális kinevezte John Geary-t, azt a „Black Jack” Geary-t, akit közel száz év hibernáció után szedtek össze az űrben, sorhajókapitánynak! A kapitány pedig elindított bennünket egy úton, amelyen talán hazajuthatunk, de ez közel sem tűnik egyszerűnek és még nem látom a végét…

El sem hiszed, milyen lelkesítő egy ilyen emberrel, egy élő háborús hőssel együtt szolgálni, még ha nem is igazán találkozol vele!

Ugyanakkor történt valami furcsaság is… a rendszer egyik eldugott sarkában találtam egy furcsa írást, ami olyan, mintha a mi történetünket írta volna meg, hogy mi történik a Rettenthetetlenen, ráadásul a kapitány szemszögéből (valami Jack Campbell szerepel íróként, de nem ismerek ilyen nevű embert a flottában - már persze azt sem értem, miért is tüntette fel egyáltalán a nevét, hiszen egy ilyen történet felér egy függelemsértéssel).

2016. január 24., vasárnap

Next stop: Budapest. Please, mind the gap!

Minden év elején egy-két napot Dorogon töltök, mert ott él a keresztlányom. Ez egy jó négy órás út Szegedről, az előző években ráadásul az vasút átépítése miatt elég megterhelő volt. Idén azonban összekötöttem egy budapesti látogatással is, ami köztudomásúan mindig izgalmas élményekkel teli önmagában is, nem hogy most, egy Imagine Dragons-koncerttel és egy NASA-kiállítással együtt. Aztán persze az benne a legérdekesebb, hogy nem az válik emlékezetessé, amit előzetesen hittél.

Szerda este munka után nyakunkba szedtük a MÁV-ot és a Nyugatiba indultunk Csabával. Az előjelek baljósak voltak: egy nappal az indulás előtt bizonytalanná vált a szállás, hirtelen szobát kellett találnunk, és ettől valami olyan anyagtalan rossz érzés kerített hatalmába, ami egész Középföldének díszére vált volna. Végül sikerült mindent megoldani, de meg voltam győződve róla, hogy valami nem lesz kóser. Hát, ez végül a koncertre lett igaz, mert az utazással, szállással semmi gond nem volt, minden flottul ment.

 Azonban ezek az imaginárius sárkányok… Nagyon időben értünk oda a Papp Lászlóba, talán ez is volt a probléma; túl sok időnk volt várakozni. Ráadásul az előzenekar, a The Biebers sem győzött meg, nem tudtam eldönteni, hogy a hangosítás ennyire rossz, vagy csak simán nem jön be az a feldolgozás-halmaz, amit hallottam. A főkoncert pedig jó volt, de ez kevésbé dicséret, inkább enyhe csalódottság: eljátszottak mindent a srácok, amit kellett, a látványtechnika ütött, nagyon bejöttek a kivetítések, profi volt az egész, de talán többet vártam. Nem éreztem azt, hogy igazán kommunikáltak volna a közönséggel; a gitár- és dobszóló ütős, de minek? Hozták a kötelezőt, de közben rájöttem, hogy ez a zene nekem otthon működik, ott, a nagy arénában kevésbé, nem találta meg az utat hozzám – ahogy ráadásul körbenéztem, a közönséggel sem találtam a kapcsolatot; a rengeteg tini, ahogy üvölti a szöveget, én meg nem éreztem semmit. Még a Radioactive alatt sem. Egyedül talán a terrortámadásokra való megemlékezés hatott rám és a Forever Young, meg a hozzá kapcsolódó fények, mert ettől valahogy kevésbé tűnt elvontnak, sokkal élőbb vált az együttérzés, ami bennem is megvan. De ennyi kevésnek tűnt az üdvösséghez, különösen annak fényében, hogy az Index koncertről írt, megkérdőjelezhető hangvételű, de alapvetően igaz cikkéhez milyen kommentek születtek – mégsem jött át az üzenet egymás elfogadásáról.

2016. január 18., hétfő

Keménykötésű ponyva - Dashiell Hammett: A máltai sólyom

Nem szoktam krimit olvasni. Úgy értem tiszta detektívtörténetet, mert számos olyan egyéb tematikájú művet olvasok, amiben persze vannak krimi-elemek – legutóbb éppen a Harry Potternél említettem ezt. De míg más jellegű történetekben értékelem a nyomozási elemeket, nem szeretem, ha tisztán csak ez van a középpontban. Azonban a frissen olvasott két Sherlock Holmes-sztori meghozta az étvágyamat, így mégis próbát tettem a hard-boiled krimik öregapjával, A máltai sólyommal.

Persze, nem ez volt az első találkozásunk, hiszen a Humphrey Bogart főszereplésével készített filmváltozatot már láttam és nagyon élveztem. A történet egyébként is a filmvászonért kiáltott szaggatott, rövid dialógusaival, filmszerű jeleneteivel. Olvasás közben a legkönnyebben fekete-fehérben tudtam elképzelni, hiszen hőseink erkölcsiségéhez is inkább a szürke szín illik. Hammett hősei immáron nem feddhetetlen zsaruk, hanem összetettebb figurák, akiknek hazugságok gyűrűjéből kell kivágni magukat, de ők sem kerülhetik el, hogy besározódjanak.

Sam Spade az igazi kemény detektív: nyúzott, cinikus és manipulatív, aki már nem hisz senkiben és semmiben, talán csak saját magában. A társadalom peremén él, ő a bukott zsaruk mintapéldája; nem tudjuk mikor és miért került ki a testületből, és kapcsolatait felhasználja, de már csak lenézéssel fordul feléjük. Eszes, de annak is kell lennie, hogy túlélje ott, ahol naponta változnak a viszonyok és semmi nem az, aminek látszik. Itt az ártatlan lányok a legveszélyesebbek és gyakran a nehézfiúknak van a nagyobb erkölcsi tartásuk.

2016. január 13., szerda

Game over, man, game over! - Alien-tetralógia

Még nem voltam 10 éves, ha jól emlékszem, amikor nagyapámnál nézegettem a könyveket. Volt ott egy olyan, amit a borító láttán és a fülszöveg olvastán kezembe sem akartam venni. Ez volt A bolygó neve: Halál. Ahogy teltek az évek, megtudtam, hogy film is készült belőle, amit aztán kölcsönkaptam videókazettán. Előtte csak annyit tudtam, hogy ez az a film, amin anyukám képtelen volt elaludni, pedig ő aztán bármin képes beszundítani. A nyolcadik utast végül tényleg nem mertem megnézni, de a második részt kétszer is, egymás után. Öcsémmel bekucorodtunk a fotelbe és egy takaró hathatós védelme alatt rettegtünk. Le voltam nyűgözve.

Sajnos, ez azzal járt, hogy utána évekig rémálmaim voltak, nyálkás lények üldöztek alvás közben, és néha a sötét sarkokban is őket láttam esténként. De ha nem én lettem volna az a lány, aki kiirtotta magából az arachnofóbiát, akkor talán feladtam volna. Ehelyett terápiás céllal leírtam az álmaimat, igyekeztem mindent elolvasni a témában, megnézni a filmeket, képregényeket olvasni. Persze, szép lenne azt mondani, hogy ma már nem tudnak megijeszteni (erről első kézből meggyőződtem, mikor egyszerűen képtelen voltam játszani az Alien: Isolation játékkal, annyira megbénított a félelem), de legalább tudok aludni éjszakánként. És ma, 2016 egy téli estéjén megszületik ez a bejegyzés is, újabb bizonyítékául annak, hogy az alienek csakugyan az emberi elme legsötétebb zugaiban tenyésznek, és onnan óvakodnak elő, hogy legmélyebb félelmeinket megtestesítsék.

De mit is jelentettek, rajtam túllépve, az Alien-filmek/könyvek az egyetemes kultúrának? 1979-ben, mikor az első film készült, éppen túl voltunk a sci-fi feltámadásán. A 2001: Űrodüsszeia, a Harmadik típusú találkozások és a Star Wars megágyazott a további filmeknek, ugyanakkor egy sokkal pozitívabb földönkívüli-képet honosított meg. A ’30-’40-es években készült szörnyfilmeknek mintha nem lett volna folytatása, a gumiszörnyek a speciális effektusok fejlődése miatt sem lehettek szalonképesek. Éppen megérett az idő az űrszörnyek új generációjának.

Facebook kérdések és Liebster blog award

Nem szoktam részt venni díjazásokban és hasonló közösségi dolgokban (alapvetően egy szőrösszívű mufurc vagyok), de most két fronton is sikerült: elsőként megajándékoztak egy Liebster-blog awarddal, amit még az első blogomon is megkaptam anno, másrészt a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők facebookos közösségében is kaptam néhány kérdést. Először ezekre válaszolok, utána pedig nézzük a díjat!

2016. január 8., péntek

Nyolckezes megalkuvásra - Herman Koch: A vacsora

Az aránytévesztés nem áll jól semminek, legyen az irodalmi, képző- vagy filmművészeti alkotás. Azt a látszatot kelti az olvasóban/nézőben, hogy a szerző bizonytalan, nem igazán tudja, mit is akart átadni, közvetíteni a szemlélő felé. Innentől fogva mi is bizonytalanok leszünk, de nem a jó indokból: nem az értékrendünkben, gondolatainkban kezdünk kételkedni, kezdjük azokat felülvizsgálni, hanem inkább arról, valami értékeset kaptunk-e. A vacsora sajnos kicsit irányt vesztettnek tűnik, de nem olyan mértékben, hogy teljesen értéktelenné váljon, csupán csak picit keserű szájízzel tesszük le a könyvet olvasás után.

Pedig egy igazán jó alapötletről van szó: két házaspár találkozik egy vacsora keretében, hogy beszéljenek gyerekeikről, akik valamit elkövettek – hogy mit, arra csak szépen lassan derül fény. A két férj ráadásul testvér is, így a beszélgetés az egymás iránti viszonyuk tartalmával is terhelt. Az eseményeket az öcs, Paul szemszögéből ismerjük meg, ő az elbeszélő és nézőpontkarakter, minden személy és történést az ő szűrőjén keresztül ismerünk meg, de később kiderül, elég megbízhatatlan karakternek tekinthető.

A szerző kezdetben remekül építi a feszültséget: a nem tudott, csak sejtetett események, a jó időpontban csepegtetett információk mind-mind felépítik az olvasóban az elkerülhetetlen tragédia érzetét. Vágyjuk és taszító érzetet is kelt ez bennünk, hiszen nem tudjuk, fel vagyunk-e készülve az információkra, akarjuk-e tudni, mi is történt. Később azonban rájövünk, nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem, hogy a szereplőink hogyan viszonyulnak hozzá. És ez A vacsora igazi ereje, hogy felépít egy nagyon is valós, morális és erkölcsi problémát, amit szereplőink eltérően próbálnak megoldani.

2016. január 4., hétfő

Az agresszió operája – Jodorowsky & Gimenez: A metabárók kasztja

A tavalyi évemet A metabárók kasztja foglalta keretbe: ezzel kezdtem a januárt, csak akkor nem fejeztem be, végül az év végén sikerült újra/elolvasni az egészet. De az biztos, hogy az egész évben megmozgatta a fantáziám, hiszen különben nem került volna be az évértékelőmbe. Egy fantáziadús, izgalmas és különleges space fantasy, aminek egyik kiindulópontja ráadásul a Dűne, régi nagy kedvenc sci-fi könyvem. A kapcsolódás oka, hogy Jodorowsky maga is fel kívánta dolgozni Herbert művét filmen, azonban a mozi végül sosem készült el – erről szól a Jodorowsky’s Dune című fantasztikus dokumentumfilm. De A metabárók kasztja nagyon-nagyon messze van az alapanyagul is szolgáló sivatagbolygós sagától.

A monstre képregény a Castaka klán történetét meséli el, akikből saját döntéseik és bizonyos történelmi szükségszerűségek folytán a világegyetem legnagyobb harcosai lesznek. A cselekmény öt generáció életét mutatja be, ahogyan egyre kegyetlenebbek, keményebbek lesznek az újabb és újabb generációk, és egyre inkább eltávolodnak az eredeti értékrendtől. A szereplők egy nagy világba ágyazódnak be, mellettük megismerjük az egész világegyetemet, annak hatalmi, gazdasági viszonyai, berendezkedését – egy nagyon is összetett univerzumot. Az egyes fejezetek főhősei nem is egyedüli személyek, hanem gyakran párok, központi elem szinte minden esetben a szerelem, vagy inkább a szenvedély. A nagy, magasztos eszméket és témákat pedig jól ellensúlyozza maga az elbeszélő és hallgatósága: két apró robot, akik válogatott sértéseket vágnak egymáshoz, így kerülnek a szereplők az eposzi magasságokból elérhető közelségbe.