2016. január 13., szerda

Game over, man, game over! - Alien-tetralógia

Még nem voltam 10 éves, ha jól emlékszem, amikor nagyapámnál nézegettem a könyveket. Volt ott egy olyan, amit a borító láttán és a fülszöveg olvastán kezembe sem akartam venni. Ez volt A bolygó neve: Halál. Ahogy teltek az évek, megtudtam, hogy film is készült belőle, amit aztán kölcsönkaptam videókazettán. Előtte csak annyit tudtam, hogy ez az a film, amin anyukám képtelen volt elaludni, pedig ő aztán bármin képes beszundítani. A nyolcadik utast végül tényleg nem mertem megnézni, de a második részt kétszer is, egymás után. Öcsémmel bekucorodtunk a fotelbe és egy takaró hathatós védelme alatt rettegtünk. Le voltam nyűgözve.

Sajnos, ez azzal járt, hogy utána évekig rémálmaim voltak, nyálkás lények üldöztek alvás közben, és néha a sötét sarkokban is őket láttam esténként. De ha nem én lettem volna az a lány, aki kiirtotta magából az arachnofóbiát, akkor talán feladtam volna. Ehelyett terápiás céllal leírtam az álmaimat, igyekeztem mindent elolvasni a témában, megnézni a filmeket, képregényeket olvasni. Persze, szép lenne azt mondani, hogy ma már nem tudnak megijeszteni (erről első kézből meggyőződtem, mikor egyszerűen képtelen voltam játszani az Alien: Isolation játékkal, annyira megbénított a félelem), de legalább tudok aludni éjszakánként. És ma, 2016 egy téli estéjén megszületik ez a bejegyzés is, újabb bizonyítékául annak, hogy az alienek csakugyan az emberi elme legsötétebb zugaiban tenyésznek, és onnan óvakodnak elő, hogy legmélyebb félelmeinket megtestesítsék.

De mit is jelentettek, rajtam túllépve, az Alien-filmek/könyvek az egyetemes kultúrának? 1979-ben, mikor az első film készült, éppen túl voltunk a sci-fi feltámadásán. A 2001: Űrodüsszeia, a Harmadik típusú találkozások és a Star Wars megágyazott a további filmeknek, ugyanakkor egy sokkal pozitívabb földönkívüli-képet honosított meg. A ’30-’40-es években készült szörnyfilmeknek mintha nem lett volna folytatása, a gumiszörnyek a speciális effektusok fejlődése miatt sem lehettek szalonképesek. Éppen megérett az idő az űrszörnyek új generációjának.


Az Alien az első volt ebben a sorban, de a sci-fi egyik megismételhetetlen teljesítményévé vált és ennek oka nem csak a profi kivitelezésben rejlett, bár az sem volt elhanyagolható. Ridley Scott komolyan vette az alaphelyzetet és a horrort áthelyezte a világűr klausztrofób csendjébe. Ebben nagy segítségére volt H. R. Giger, akit Jodorowsky soha el nem készült Dűne-verziója rakott térképre Hollywoodban: a svájci festő olyan lényt alkotott meg, aki az emberek leghideglelősebb félelmeit testesítette meg. Könyörtelen, nincs ellenfele a természetben, és majdhogynem elpusztíthatatlan. Ők a tökéletes organizmusok, ahogy el is hangzik a filmben. Alakjukban megjelenik a félelem az ismeretlentől, az űr sötétjétől és talán attól is, hogy a domesztikált embernek, akit az evolúció csúcsragadozóvá tett, ismét meg kell küzdenie a vezető pozícióért – és talán most veszít. Ezen kívül Ripley az emberi faj saját magával szemben érzett undorának is megtestesítője lett azáltal, hogy a kizárólag a profitot, a saját érdekeit előtérbe helyező arctalan Társaság, és az ezeket megtestesítő személyek ellen küzd.

A második epizód, az Aliens, már emelte a tétet: egy idegen helyett itt már csordában járnak a szörnyek, horror helyett pedig katonás akciófilmet kapunk – ami véleményem szerint a legjobb az egész sorozatban. Sikerült olyan irányban továbbfejleszteni a történetet, ami újdonság erejével hatott, ugyanakkor Ripley személyiségét is részletesebben kidolgozták, új motivációval és mélységgel látták el. Az Alien3 és az Alien: Resurrection közel sem ilyen jól sikerült darabok, bár kétségtelenül két, egyedi vízióval rendelkező fiatal rendező emlékezetes alkotásai. A harmadik rész számomra egyedi kamerakezelésével, izgalmas alaphelyzetével és azzal emelkedett ki, hogy egy sikeres franchise egyértelmű főszereplőjét ki merte iktatni; a negyedik részben pedig az egyedi látványvilág és szörny-dizájn, valamint az akkoriban divatos témának számító klónozás ötletes felhasználását szerettem.

Az egész sorozatnak végül lett még egy nagyon nagy hozadéka: bevezette a mozik világába a kompetens és erős női hősnőt, aki már nem csak dekoratív díszlet a férfi mellett, hanem felelősségvállalásra képes, tökös, de nőies figura. Ezért persze James Cameron tett különösen sokat, aki az Aliensben sokkal "javította" Ripley jellemét, anyaként, nőként és vezetőként is bemutatva. Persze Camerontól nem állnak távol a központi női karakterek, elég ha Sarah Connorra gondolunk, de az idegenekkel harcoló főszereplő előképe lett a későbbi izgalmas hősnőknek.

A regényverziók persze hátrányosabb helyzetből indultak, hiszen legtöbbször nem volt más feladatuk, mint hogy felidézzék a filmeket a többnyire zseniális látványvilág és szörnymaszkok nélkül. Persze nem rosszak ezek a könyvek, de csak bizonyos korlátok között érvényesülhetnek. Érdekes, hogy a leggyengébb film kapta a legérdekesebb koncepciójú regényváltozatot.

Alan Dean Foster – A nyolcadik utas: a Halál

Hét álmodó és egy macska – ők ébrednek egy biomechanikus rémálomra, amelyet a Társaság szabadít rájuk; talán ilyen egyszerűen összefoglalhatjuk a szüzsét. A regény nem is tesz hozzá sokat a filmhez, egy plusz jelenettel leszünk csak gazdagabbak, amit ismét Ash számlájára írhatunk. A másik plusz az, hogy Jones cica mintegy külső szemlélőként jelen lesz, kap pár gondolatot, érzést, és így egy üde ellenpontjává válik a hajón zajló félelmetes eseményeknek. Foster jól bemutatja a cselekményt, minden a helyén van, kellőképpen fojtogató az atmoszféra, de semmi olyat extrát nem tesz bele, amitől több lenne egy tisztes novellizációtól. A regény legújabb kiadásában ráadásul számtalan olyan apró hiba, elütés van, ami zavarja az olvasásélményt.

Alan Dean Foster – A bolygó neve: Halál

A sorozat számomra legjobb része regényben hasonlít az elsőre: kevés újdonság, lekövetett filmcselekmény. Mégis ez a legemlékezetesebb könyvváltozat számomra, hiszen ezt olvastam legelőször és talán legtöbbször. Foster nem okoz meglepetést, leírásai filmszerűek, pontosan annyi gondolatot, megjegyzést fűz az elhangzottakhoz, amennyi feltétlenül szükséges. Viszont néha meglep ihletett hasonlataival és a kultúra nagyjainak, mint Dante vagy Poe, említésével. Ha semmi mást nem is tesz, de legalább ugyanolyan izgalmasan építi fel a könyvet, mint amilyen maga a film. És ez se kis teljesítmény.

Alan Dean Foster – A végső megoldás: Halál

Talán ez a regényverzió a legszikárabb az összes közül, itt nincs semmi bővítés, semmi plusz jelenet, sőt, még többletgondolatokat sem igazán kapunk. Azonban sikerült értékeltetnie a film zaklatottságát, iránynélküliségét, különösen az üldözési jelenetekben. Megidézi a mozit, pörgős, izgalmas, de ez még nem teszi egyedivé. Ripley és a főbb karakterek azonban így működnek.

A. C. Crispin és Kathleen O’Malley – Feltámad a Halál

Ahogy előre jeleztem, ebben a könyvváltozatban olvasható a legtöbb érdekesség: a szerzők ugyanis megengedik, hogy közvetlenül Ripley és az idegenek fejébe lássunk, és így jobban megérthessük azt az összetett kapcsolatot, ami a két faj között kialakult a klónozás hatására. Láthatóvá válik, hogy változtak a genetikai kapocs hatására, mit vettek át az idegenek, amelyektől még könyörtelenebbül racionálisakká váltak (ld. a szabadulásnál a legkisebb társ elpusztítása), vagy Ripley esetében az érzések átélése, különösen a terhességnél. Egyszerre rémisztő és érdekes a gondolatok ilyentén egyesülése, mely közelebb is hozza egymáshoz a feleket, de ugyanakkor el is távolítja őket. A vágóhídi malacoknak szánt zsoldosok kapcsolata és a kis Call motivációja is világosabbá válik, így talán közelebb érezzük magunkat hozzájuk. Ugyanakkor az új kiadás hatalmas problémájának látom, hogy az eddigi terminológiát megváltoztatva a „boly” szó az új fordításban „keltetővé” változott; ezzel az egyértelmű rovar-párhuzam szükségtelenül átalakult és nem illeszkedik az eddig kialakult fogalmakhoz (btw nekem erről mindig a nagymamám jut eszembe, aki téeszben dolgozott keltetőben, és ott bizony nem idegeneket gondoztak, hanem kacsákat).

De mit is adtak nekünk ezek a rómaiak, a rémálmokon kívül? Egy rettentően izgalmas idegen fajt, ami önmagában is érdekes kérdéseket vet fel, különösen ha elfeledkezünk a macska-egér játékról, és tudományos, szexuálpszichológiai valamint kicsit szociológiai szempontból vizsgáljuk a felvetett kérdéseket. Egy izgalmas és erős nő főhőst a hozzá kapcsolódó gender-kérdésekkel, valamint az emberi társadalom összetartására vonatkozó felvetésekkel. H. R. Gigert, akivel ezt követően kezdtem el ismerkedni, és aki azóta aktív alakítója tudatalattimnak. És egy elsőrangú filmsorozatot további lehetőségekkel, amiket valószínűleg maga a sorozat atyja fog szétverni új filmjével. De azért várom az Alien: Paradise Lost... izé, Conenant-ot… not!
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése