2016. január 4., hétfő

Az agresszió operája – Jodorowsky & Gimenez: A metabárók kasztja

A tavalyi évemet A metabárók kasztja foglalta keretbe: ezzel kezdtem a januárt, csak akkor nem fejeztem be, végül az év végén sikerült újra/elolvasni az egészet. De az biztos, hogy az egész évben megmozgatta a fantáziám, hiszen különben nem került volna be az évértékelőmbe. Egy fantáziadús, izgalmas és különleges space fantasy, aminek egyik kiindulópontja ráadásul a Dűne, régi nagy kedvenc sci-fi könyvem. A kapcsolódás oka, hogy Jodorowsky maga is fel kívánta dolgozni Herbert művét filmen, azonban a mozi végül sosem készült el – erről szól a Jodorowsky’s Dune című fantasztikus dokumentumfilm. De A metabárók kasztja nagyon-nagyon messze van az alapanyagul is szolgáló sivatagbolygós sagától.

A monstre képregény a Castaka klán történetét meséli el, akikből saját döntéseik és bizonyos történelmi szükségszerűségek folytán a világegyetem legnagyobb harcosai lesznek. A cselekmény öt generáció életét mutatja be, ahogyan egyre kegyetlenebbek, keményebbek lesznek az újabb és újabb generációk, és egyre inkább eltávolodnak az eredeti értékrendtől. A szereplők egy nagy világba ágyazódnak be, mellettük megismerjük az egész világegyetemet, annak hatalmi, gazdasági viszonyai, berendezkedését – egy nagyon is összetett univerzumot. Az egyes fejezetek főhősei nem is egyedüli személyek, hanem gyakran párok, központi elem szinte minden esetben a szerelem, vagy inkább a szenvedély. A nagy, magasztos eszméket és témákat pedig jól ellensúlyozza maga az elbeszélő és hallgatósága: két apró robot, akik válogatott sértéseket vágnak egymáshoz, így kerülnek a szereplők az eposzi magasságokból elérhető közelségbe. 

Azt írtam, hogy a Dűnét idézi meg Jodorowsky világa, de ez inkább csak az első két fejezetre, az első két ősre igaz. A kiinduló világban valóban megjelenik egy létfontosságú erőforrás, azonban a fűszerhez hasonló monopólium hamar eltűnik. Helyette a szereplők válnak hasonlatossá, különösen Leto Atreides és szeretője, Lady Jessica, valamint a Bene Gesseritek jelennek meg Othon és Honorata, valamint a Shabda’Oudok alakjában. A történet azonban hamar elkanyarodik az ismert ösvényről és soha nem látott fordulatokat vesz.

Mert azt el kell ismerni, hogy Jodorowsky nem ijed meg a legváratlanabb és legeszementebb ötletektől sem. Így lesz a Metabárók családjában kasztráltnak gyermeke, nem riad vissza a vérfertőzéstől, egyik szereplője gyerekként elveszíti a fejét és azt fémmel pótolják, másikuk saját magát termékenyíti meg, de láthatunk öncsonkítást, önfeláldozást, apagyilkosságot – a szerző az újabb és újabb lapokon mindig emeli a tétet, nem lehet unatkozni.

Azonban Jodorowsky ezt nem öncélúan teszi, az események csak alátámasztásul szolgálnak egy nagy spirituális utazáshoz. Hőseink nagy utat tesznek meg: kezdetben nem más a céljuk, mint hogy megóvják családjukat és a birodalmat, később azonban, ahogy egyre inkább a legnagyobb harcossá válás eszméje árasztja el őket, a nagy közösségi tudat, az emberi összetartozás leredukálódik a közvetlen családra, feleségre és gyermekre, később már a család is eltűnik, és csak önmagukban maradnak. Ezzel párhuzamosan válnak szamurájból egyre inkább roninná, úr nélküli harcossá, majd egyszerű zsoldossá, kiknek valóban nincs más céljuk, hogy a legnagyobb harcosokká váljanak, bármilyen áron. Ennek az utazásnak azonban nem vagyok biztos a céljában. A szerző hajszolja hőseit egyre vadabb és vadabb kalandokba azért, hogy a végén a megoldást pár oldalban elénk lökje. Túl kevés az, hogy az emberből géppé váló hősök végül egy huszárvágással egyszerűen ismét emberré váljanak, legyen az bármilyen más minőség, mint kezdetben.


A képregény legizgalmasabb kérdésének azonban az ember mibenlétével kapcsolatos gondolatokat találtam. A metabárók mind-mind egyfajta kiborgok, elektronikus ilyen-olyan végtagokkal élnek, amelynél a csúcsot Steelhead „acélfeje” jelenti. Az ő esetében válik igazán problémává, hogy vajon mi teszi az embert emberré. Valóban az érzelmek és az érezni tudás a legfontosabb princípiumok? A nagyapa története ezen túl a hűség és a szerelem mibenlétét is részletesen taglalja, így ez a hullámvasút messze a történetfolyam legizgalmasabb epizódja.

Mindez persze közel sem lenne ennyire szórakoztató a remek, mi több, bombasztikus rajzok nélkül, amik pontosan lekövetik a szereplők érzelmeit – mert bármily meglepő, ebben a történetben inkább az érzelmek dominálnak. A düh, a harag, a szenvedély pillanatai, amelyek valamilyen szinten pont ellentétesek szereplőink hideg céltudatosságával, de ez a két tényező együtt valami fantasztikus elegyet alkot. A figurák persze némileg eltúlzottan tökéletesek, mindenütt tökéletes izmok és tökéletes dekoltázsok, amit annak idején Enki Bilalnál is bíráltam. De remekül beleillenek abba a színpompás világegyetembe, amelyet Juan Gimenez alkotott, részben Moebius rajzai alapján. Mind a bolygók, mind az űrhajó, mind az élőlények, de csak a Metabunker és lakói is lenyűgözik az egyszerű olvasót.

Az apró egyenetlenségekkel együtt is nagyszerű és élvezetes, és nem mellesleg, többször olvasható a Castaka klán története. Mind több és több jelentésréteget lehet lehántani a további ismerkedésekkel; érdemes lehet megvizsgálni az univerzum egyes építőköveit, a különböző fajokat és filozófiákat, további érdekes kérdésekhez jutunk. Jodorowsky és Gimenez párosa egy szokatlan, de emlékezetes képregényt alkotott, amelyet újra és újra látni kell, hogy megfejthessük titkait.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése