2016. február 28., vasárnap

Ich komme, mondja a geek - Ernest Cline: Armada

A bejegyzés fényében minden leírt szó szerecsenmosdatásnak fog tűnni, de már csak azért is vallok: szeretem a ’80-as évek amerikai popkultúráját és a videójátékokat is. Persze a filmekben inkább otthon vagyok, mint a játékokban (már csak PC-n kezdtem játszani, de még Win 3.1 alatt; viszont Commodore-om vagy konzolom sosem volt), de nagyjából vágom az utalásokat – Az utolsó csillagharcost nem láttam, de az Alienst, a Terminatort, a Vissza a jövőbe-filmeket … stb. azonban igen. Meg persze a klasszikus SF-könyvekkel is ismerem. Így talán nem lehet a megértés hiányával vádolni, ennek ellenére mégsem jött be nekem az Armada.

Pedig Cline csak azt követte, amit mostanában mindenki az álomgyárban: összelopta az izgalmas összetevőket innen-onnan, majd nyakon öntötte némi nosztalgiával, és tessék, itt az X-generáció esszenciája! Ismered a Disney-matériát vagy csak olvastad az Ezerarcú hőst, amiből a legtöbb modernkori sci-fi tündérmese merít? Nesze, egy árva főhős! Láttad a Star Warst? Akkor tudod, hogy a főszereplőnek egy született tehetségnek kell lennie! De ha otthon vagy a ’80-as évek tinifilmjeiben, akkor tudod, hogy a srác kicsi kitaszított is, hogy a tömegmédia fogyasztóinak gerincét alkotó geekek megtalálják kamaszkori önmagukat benne. Imádtad Az utolsó csillagharcost vagy a Végjátékot? Akkor feltétlenül ki kell derülnie, hogy a mindenki által imádott számítógépes játék nem az, aminek tűnik. És természetesen a kormány is ott áll minden mögött és összeesküdik, az X-akták FBI-ügynökei és A függetlenség napja kormányemberei itt leskelődnek a sarkon túl. De ez persze csak a felszíne annak a hatalmas utaláshalmaznak, ami az Armada valójában. És még nem is ez a legnagyobb gond vele.

2016. február 23., kedd

Top 10 ifjúkori olvasmány

Már megint egy lista; bloggerünk kifogyott az ötletekből? – gondolhatjátok. Szerencsére ez nem így van, de ahogy egyik este félálomban feküdtem az ágyon, eszembe jutott, hogy milyen régen is volt, hogy igazi lelkesedéssel olvastam könyveket. Manapság már sokkal kritikusabb szemmel nézek mindent, így ritkán ragadtak teljesen magukkal az olvasott regények (legutóbb talán az Ílion bizonyult pozitív példának). Bezzeg megboldogult ifjúkoromban..! Akkor a legtöbb könyv maga volt a csoda, egy új világ, új élmények… A felsorolt alkotásokat a mai napig szívesen veszem a kezembe újra és újra.

Molnár Ferenc – A Pál utcai fiúk

„… Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.”

Az első imádott kötelező olvasmány, az első könyves sírások egyike és talán az első pofon az igazi élettől. Könnyen követhető szövege és cselekménye, univerzális története és tanulsága miatt gyors olvasmány volt, de ugyanakkor szívbemarkoló is. Könnyű volt megérteni ezeket a fiúkat és éppen ezért együtt is érezni velük. És bár már nekem sem mond sokat az „einstand” szó, de ezek a kedves anakronizmusok semmit sem vonnak le a regény értékeiből. És ha nincs a Pál utca, akkor talán nem néznék rendszeresen Molnár-darabokat a színházban/tévében.

2016. február 17., szerda

Cthulhu Stepfordban – Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy látszik, a szörnyek megint menők. Az általam tavaly olvasott Madarak a dobozban azzal játszott el, hogy mi lenne, ha emberi ésszel felfoghatatlan rémségek özönlenék el a mi kényelmes kis dimenziónkat és megvalósítanának egy posztapokaliptikus víziót; a Horzsolások pedig az amerikai álom felszíne mögé tekintve talált oda nem illő csontvázak helyett csápokat. Mindkét könyv zseniális volt hangulatteremtésben, de míg az előző esetében a végkifejlet döcögött a felépített valóság fényében, addig az utóbbi esetében már az alapkoncepción érződnek némi oda nem illő sebek.

Mona Bright apja halála után szerez tudomást arról, hogy egy kicsi, új-mexikói városkában egy házat örökölt, ahol annak idején még anyja élte általa ismeretlen, de boldognak tűnő életét. Wink mindenben tökéletesnek tűnik: a gondosan nyírt pázsitok és frissen festett kerítések földje, ahol a keményített kötényes asszonyok finom pitéket sütnek. Persze hamar kiderül, hogy a tetszetős felszín csak álca és Monának minden zsaruösztönét be kell vetnie, hogy fényt derítsen a sötét erdők mélyén lappangó rejtélyre, mely során anyjához fűződő zűrzavaros kapcsolatát is rendbe kell szednie.

Ez lenne hát a sztori – a felszínen. Mert persze Bennett azért nagyratörőbb terveket dédelgetett magában, mint hogy egy egyszerű krimit írjon – melyhez amúgy sem lenne szükség 600 oldalra. A titkot itt is csak arra szolgálnak, hogy egy pszichológiai problémát ábrázoljon a szerző, mégpedig anyák és gyermekek bonyolult kapcsolatát. Ez ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet majdnem mindenki ismer (még aki nem ismerte az édesanyját, az is viszonyul hozzá valamilyen formában), és általában nem egyszerű: szülő és gyermek vágyai nem mindig egyeznek meg, és ezt, valamint a felek különböző személyiségét sokszor nehéz összeegyeztetni.

2016. február 15., hétfő

Fotózás és kritizálás

Nem szoktam reklámozni, de nagyon szeretek fotózni. Nyilván ezzel nem vagyok egyedül, hiszen a kutyaütő fotósok korát éljük, amikor bárki, bármilyen előképzettség nélkül onthatja magából a képeket mindenféle fórumon – ezt mellesleg én is megteszem néha, nem azért mondom. Nem tartom magam különösebb tehetségnek, abszolút élvezeti sportág számomra. Viszont kaptam egy nagyon komoly feladatot: barátnőm felkért, hogy fotózzak az esküvőjén. Ezt pedig mégsem olyan dolog, amit el szeretnék rontani, így végre, jópár év „jó lenne elmenni tanfolyamra, de minden fontosabb ennél”-típusú problémák után ez egy kemény lökést adott nekem.

Korrupció kicsiben
Jelentkeztem is Dusha Bélához, aki egy tényleg jó és ismert fotós (Szegeden mindenképpen, azt nem tudom, országosan mennyire) – többek között a Szegedi Kortárs Balett előadásait is fényképezi. Már az első megbeszélésen szimpatikus lett az egész hozzáállása, majd amikor megtudtam, hogy tudunk menni színházi előadásokat is fotózni, rögvest belelkesedtem. Akkor már azonban inkább megrettentem, hogy az első óránk rögtön egy főpróbán, Az elveszett levél jelmezes próbáján lesz – mielőtt bármit is megtudhattam volna a fotózás csínjáról-bínjáról.

Pedig nem ismeretlen számomra a színház – ezt tudhatjátok is rólam, hiszen rendszeresen írok is az előadásokról. Viszont ilyen közel kerülni a színészekhez, hogy gyakorlatilag meg is jeleníthetem őket, ez hatalmas dolognak tűnt számomra. Izgultam is, nehogy elrontsak valamit… de hát mint tudjuk, az élet nem habostorta, a fotók nem olyanok lettek, mint szerettem volna, de maga az élmény nagyszerű volt.

2016. február 7., vasárnap

Színház és csokoládé - cikkajánló

Az utóbbi hónapokban inkább a blogon voltam aktív, kevés cikk született más honlapokon. A tavalyi évet azonban sikerült két színházi előadással búcsúztatni, az idei évet pedig könyvekkel kezdeni. És még jön egy pár a következő hetekben...


Egyre több olyan gondolatom támad, hogy valami nincs rendben a Szegedi Nemzeti Színház repertoárjában, amiben gyanúsan sok szórakoztató, bármilyen komoly mondanivalót nélkülöző darabot állítanak színpadra vagy az erősebb előadásokat kilúgozzák. Szerencsére még tavaly akadtak pozitív példák: a Genet és Gogol műveinek felhasználásával készült színpadi változat elgondolkodtatónak, de egyúttal élvezetesnek bizonyult.

"Szerencsére Gogol és a kártyás fiúk kárpótoltak. A Játékosok bizarr „heist” világában sosem tudjuk, hogy éppen ki kit ver át – bár úgy tűnik, mintha létezne a betyárbecsület, de végül mégis kiderül, csak átverés az egész. A kacagtató főszálat mulatságosan egészítik ki az orosz világ bemutatásának apró fricskái, a kormányhivatalok szervezeti korrupciójának, a csalás és kártyázás mibenlétének elemzései. A szomorú tanulság persze az, hogy az átverés csak addig vicces, amíg nem rajtunk csattan az ostor…


Ezt a miliőt remekül érzékeltetik a romos falak, a fények és az elegáns jelmezek, amiken azért mindig találunk egy kis áruló jelet vagy csak egyszerűen nem illenek a szereplőkre, nagy vagy éppen kicsi rájuk az a kabát. A Játékosok több szereplőt is mozgat, mint a megelőző egyfelvonásos, a színészek pedig jól találják meg ezeket a figurákat. Szívós Lászlónál a rendezés a vélt németségre játszik rá, de ez illik is az alkatához, Kárász Zénó joviális úriember, Pataki Ferenc pedig egzaltáltságában hihető. Sorbán Csabának viszont kifejezetten jól áll, hogy rezonőrnek tűnő karaktere végül kap egy csavart, így legalább eltér attól a figurától, mint akit általában játszani szokott. De a legnagyobb sikert egyértelműen Ádám Tamás aratta a kótyagos földművesként – ezek a szerepek nem izzasztották meg a színészeket, de kellemes perceket okoztak a nézőknek."