2016. január 30., szombat

Szél alá, támadásra készülj! – Jack Campbell: Rendíthetetlen

A Rendíthetetlen fedélzete, 2……………

Kedvesem!

Már hónapok óta a Rendíthetetlenen szolgálok, így nem jutott időm, hogy keressem veled a kapcsolatot. Most is, idejétmúlt módon nem videóüzenetet küldök, hanem írok neked. De olyan események történtek velünk, amelyet muszáj megosztanom Veled, még úgy is, hogy tudom, sokára fog eljutni hozzád.

Biztos eljutott hozzád, de számottevő ellenállásba ütköztünk a Szindikátus anyavilágán. A flotta komoly veszteségeket szenvedett, és az admirális a megadás feltételeiről akart tárgyalni a vezetőkkel. Úgy gondolom, ez talán nem bizalmas információ, de feletteseinket kivégezték. Egy szerencsénk volt csak: halála előtt az admirális kinevezte John Geary-t, azt a „Black Jack” Geary-t, akit közel száz év hibernáció után szedtek össze az űrben, sorhajókapitánynak! A kapitány pedig elindított bennünket egy úton, amelyen talán hazajuthatunk, de ez közel sem tűnik egyszerűnek és még nem látom a végét…

El sem hiszed, milyen lelkesítő egy ilyen emberrel, egy élő háborús hőssel együtt szolgálni, még ha nem is igazán találkozol vele!

Ugyanakkor történt valami furcsaság is… a rendszer egyik eldugott sarkában találtam egy furcsa írást, ami olyan, mintha a mi történetünket írta volna meg, hogy mi történik a Rettenthetetlenen, ráadásul a kapitány szemszögéből (valami Jack Campbell szerepel íróként, de nem ismerek ilyen nevű embert a flottában - már persze azt sem értem, miért is tüntette fel egyáltalán a nevét, hiszen egy ilyen történet felér egy függelemsértéssel).

2016. január 24., vasárnap

Next stop: Budapest. Please, mind the gap!

Minden év elején egy-két napot Dorogon töltök, mert ott él a keresztlányom. Ez egy jó négy órás út Szegedről, az előző években ráadásul az vasút átépítése miatt elég megterhelő volt. Idén azonban összekötöttem egy budapesti látogatással is, ami köztudomásúan mindig izgalmas élményekkel teli önmagában is, nem hogy most, egy Imagine Dragons-koncerttel és egy NASA-kiállítással együtt. Aztán persze az benne a legérdekesebb, hogy nem az válik emlékezetessé, amit előzetesen hittél.

Szerda este munka után nyakunkba szedtük a MÁV-ot és a Nyugatiba indultunk Csabával. Az előjelek baljósak voltak: egy nappal az indulás előtt bizonytalanná vált a szállás, hirtelen szobát kellett találnunk, és ettől valami olyan anyagtalan rossz érzés kerített hatalmába, ami egész Középföldének díszére vált volna. Végül sikerült mindent megoldani, de meg voltam győződve róla, hogy valami nem lesz kóser. Hát, ez végül a koncertre lett igaz, mert az utazással, szállással semmi gond nem volt, minden flottul ment.

 Azonban ezek az imaginárius sárkányok… Nagyon időben értünk oda a Papp Lászlóba, talán ez is volt a probléma; túl sok időnk volt várakozni. Ráadásul az előzenekar, a The Biebers sem győzött meg, nem tudtam eldönteni, hogy a hangosítás ennyire rossz, vagy csak simán nem jön be az a feldolgozás-halmaz, amit hallottam. A főkoncert pedig jó volt, de ez kevésbé dicséret, inkább enyhe csalódottság: eljátszottak mindent a srácok, amit kellett, a látványtechnika ütött, nagyon bejöttek a kivetítések, profi volt az egész, de talán többet vártam. Nem éreztem azt, hogy igazán kommunikáltak volna a közönséggel; a gitár- és dobszóló ütős, de minek? Hozták a kötelezőt, de közben rájöttem, hogy ez a zene nekem otthon működik, ott, a nagy arénában kevésbé, nem találta meg az utat hozzám – ahogy ráadásul körbenéztem, a közönséggel sem találtam a kapcsolatot; a rengeteg tini, ahogy üvölti a szöveget, én meg nem éreztem semmit. Még a Radioactive alatt sem. Egyedül talán a terrortámadásokra való megemlékezés hatott rám és a Forever Young, meg a hozzá kapcsolódó fények, mert ettől valahogy kevésbé tűnt elvontnak, sokkal élőbb vált az együttérzés, ami bennem is megvan. De ennyi kevésnek tűnt az üdvösséghez, különösen annak fényében, hogy az Index koncertről írt, megkérdőjelezhető hangvételű, de alapvetően igaz cikkéhez milyen kommentek születtek – mégsem jött át az üzenet egymás elfogadásáról.

2016. január 18., hétfő

Keménykötésű ponyva - Dashiell Hammett: A máltai sólyom

Nem szoktam krimit olvasni. Úgy értem tiszta detektívtörténetet, mert számos olyan egyéb tematikájú művet olvasok, amiben persze vannak krimi-elemek – legutóbb éppen a Harry Potternél említettem ezt. De míg más jellegű történetekben értékelem a nyomozási elemeket, nem szeretem, ha tisztán csak ez van a középpontban. Azonban a frissen olvasott két Sherlock Holmes-sztori meghozta az étvágyamat, így mégis próbát tettem a hard-boiled krimik öregapjával, A máltai sólyommal.

Persze, nem ez volt az első találkozásunk, hiszen a Humphrey Bogart főszereplésével készített filmváltozatot már láttam és nagyon élveztem. A történet egyébként is a filmvászonért kiáltott szaggatott, rövid dialógusaival, filmszerű jeleneteivel. Olvasás közben a legkönnyebben fekete-fehérben tudtam elképzelni, hiszen hőseink erkölcsiségéhez is inkább a szürke szín illik. Hammett hősei immáron nem feddhetetlen zsaruk, hanem összetettebb figurák, akiknek hazugságok gyűrűjéből kell kivágni magukat, de ők sem kerülhetik el, hogy besározódjanak.

Sam Spade az igazi kemény detektív: nyúzott, cinikus és manipulatív, aki már nem hisz senkiben és semmiben, talán csak saját magában. A társadalom peremén él, ő a bukott zsaruk mintapéldája; nem tudjuk mikor és miért került ki a testületből, és kapcsolatait felhasználja, de már csak lenézéssel fordul feléjük. Eszes, de annak is kell lennie, hogy túlélje ott, ahol naponta változnak a viszonyok és semmi nem az, aminek látszik. Itt az ártatlan lányok a legveszélyesebbek és gyakran a nehézfiúknak van a nagyobb erkölcsi tartásuk.

2016. január 13., szerda

Game over, man, game over! - Alien-tetralógia

Még nem voltam 10 éves, ha jól emlékszem, amikor nagyapámnál nézegettem a könyveket. Volt ott egy olyan, amit a borító láttán és a fülszöveg olvastán kezembe sem akartam venni. Ez volt A bolygó neve: Halál. Ahogy teltek az évek, megtudtam, hogy film is készült belőle, amit aztán kölcsönkaptam videókazettán. Előtte csak annyit tudtam, hogy ez az a film, amin anyukám képtelen volt elaludni, pedig ő aztán bármin képes beszundítani. A nyolcadik utast végül tényleg nem mertem megnézni, de a második részt kétszer is, egymás után. Öcsémmel bekucorodtunk a fotelbe és egy takaró hathatós védelme alatt rettegtünk. Le voltam nyűgözve.

Sajnos, ez azzal járt, hogy utána évekig rémálmaim voltak, nyálkás lények üldöztek alvás közben, és néha a sötét sarkokban is őket láttam esténként. De ha nem én lettem volna az a lány, aki kiirtotta magából az arachnofóbiát, akkor talán feladtam volna. Ehelyett terápiás céllal leírtam az álmaimat, igyekeztem mindent elolvasni a témában, megnézni a filmeket, képregényeket olvasni. Persze, szép lenne azt mondani, hogy ma már nem tudnak megijeszteni (erről első kézből meggyőződtem, mikor egyszerűen képtelen voltam játszani az Alien: Isolation játékkal, annyira megbénított a félelem), de legalább tudok aludni éjszakánként. És ma, 2016 egy téli estéjén megszületik ez a bejegyzés is, újabb bizonyítékául annak, hogy az alienek csakugyan az emberi elme legsötétebb zugaiban tenyésznek, és onnan óvakodnak elő, hogy legmélyebb félelmeinket megtestesítsék.

De mit is jelentettek, rajtam túllépve, az Alien-filmek/könyvek az egyetemes kultúrának? 1979-ben, mikor az első film készült, éppen túl voltunk a sci-fi feltámadásán. A 2001: Űrodüsszeia, a Harmadik típusú találkozások és a Star Wars megágyazott a további filmeknek, ugyanakkor egy sokkal pozitívabb földönkívüli-képet honosított meg. A ’30-’40-es években készült szörnyfilmeknek mintha nem lett volna folytatása, a gumiszörnyek a speciális effektusok fejlődése miatt sem lehettek szalonképesek. Éppen megérett az idő az űrszörnyek új generációjának.

Facebook kérdések és Liebster blog award

Nem szoktam részt venni díjazásokban és hasonló közösségi dolgokban (alapvetően egy szőrösszívű mufurc vagyok), de most két fronton is sikerült: elsőként megajándékoztak egy Liebster-blog awarddal, amit még az első blogomon is megkaptam anno, másrészt a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők facebookos közösségében is kaptam néhány kérdést. Először ezekre válaszolok, utána pedig nézzük a díjat!

2016. január 8., péntek

Nyolckezes megalkuvásra - Herman Koch: A vacsora

Az aránytévesztés nem áll jól semminek, legyen az irodalmi, képző- vagy filmművészeti alkotás. Azt a látszatot kelti az olvasóban/nézőben, hogy a szerző bizonytalan, nem igazán tudja, mit is akart átadni, közvetíteni a szemlélő felé. Innentől fogva mi is bizonytalanok leszünk, de nem a jó indokból: nem az értékrendünkben, gondolatainkban kezdünk kételkedni, kezdjük azokat felülvizsgálni, hanem inkább arról, valami értékeset kaptunk-e. A vacsora sajnos kicsit irányt vesztettnek tűnik, de nem olyan mértékben, hogy teljesen értéktelenné váljon, csupán csak picit keserű szájízzel tesszük le a könyvet olvasás után.

Pedig egy igazán jó alapötletről van szó: két házaspár találkozik egy vacsora keretében, hogy beszéljenek gyerekeikről, akik valamit elkövettek – hogy mit, arra csak szépen lassan derül fény. A két férj ráadásul testvér is, így a beszélgetés az egymás iránti viszonyuk tartalmával is terhelt. Az eseményeket az öcs, Paul szemszögéből ismerjük meg, ő az elbeszélő és nézőpontkarakter, minden személy és történést az ő szűrőjén keresztül ismerünk meg, de később kiderül, elég megbízhatatlan karakternek tekinthető.

A szerző kezdetben remekül építi a feszültséget: a nem tudott, csak sejtetett események, a jó időpontban csepegtetett információk mind-mind felépítik az olvasóban az elkerülhetetlen tragédia érzetét. Vágyjuk és taszító érzetet is kelt ez bennünk, hiszen nem tudjuk, fel vagyunk-e készülve az információkra, akarjuk-e tudni, mi is történt. Később azonban rájövünk, nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem, hogy a szereplőink hogyan viszonyulnak hozzá. És ez A vacsora igazi ereje, hogy felépít egy nagyon is valós, morális és erkölcsi problémát, amit szereplőink eltérően próbálnak megoldani.

2016. január 4., hétfő

Az agresszió operája – Jodorowsky & Gimenez: A metabárók kasztja

A tavalyi évemet A metabárók kasztja foglalta keretbe: ezzel kezdtem a januárt, csak akkor nem fejeztem be, végül az év végén sikerült újra/elolvasni az egészet. De az biztos, hogy az egész évben megmozgatta a fantáziám, hiszen különben nem került volna be az évértékelőmbe. Egy fantáziadús, izgalmas és különleges space fantasy, aminek egyik kiindulópontja ráadásul a Dűne, régi nagy kedvenc sci-fi könyvem. A kapcsolódás oka, hogy Jodorowsky maga is fel kívánta dolgozni Herbert művét filmen, azonban a mozi végül sosem készült el – erről szól a Jodorowsky’s Dune című fantasztikus dokumentumfilm. De A metabárók kasztja nagyon-nagyon messze van az alapanyagul is szolgáló sivatagbolygós sagától.

A monstre képregény a Castaka klán történetét meséli el, akikből saját döntéseik és bizonyos történelmi szükségszerűségek folytán a világegyetem legnagyobb harcosai lesznek. A cselekmény öt generáció életét mutatja be, ahogyan egyre kegyetlenebbek, keményebbek lesznek az újabb és újabb generációk, és egyre inkább eltávolodnak az eredeti értékrendtől. A szereplők egy nagy világba ágyazódnak be, mellettük megismerjük az egész világegyetemet, annak hatalmi, gazdasági viszonyai, berendezkedését – egy nagyon is összetett univerzumot. Az egyes fejezetek főhősei nem is egyedüli személyek, hanem gyakran párok, központi elem szinte minden esetben a szerelem, vagy inkább a szenvedély. A nagy, magasztos eszméket és témákat pedig jól ellensúlyozza maga az elbeszélő és hallgatósága: két apró robot, akik válogatott sértéseket vágnak egymáshoz, így kerülnek a szereplők az eposzi magasságokból elérhető közelségbe.