2016. szeptember 26., hétfő

A Kelet, az Kelet - Izrael, második rész

 Az első napokról itt olvashattok.

Az elmúlt napokban az Óvárost eléggé végigjártuk, de egy rész nagyon kimaradt: a Templom-hegy. Mivel elég ellentmondó információkat hallottunk/olvastunk a feljutásról, úgy döntöttünk, csatlakozunk egy csoporthoz, hátha így könnyebben bejutunk. A túra végigvezetett az egész Óvároson: az örmény negyedben kezdtünk (ők voltak az első népcsoport, akik kollektíven felvették a kereszténységet – még akkor, amikor azt üldözték), aztán utolsó vacsora helyszínén folytattuk. Talán itt lehet legjobban megérteni, hogyan fonódnak össze Jeruzsálemben a tények és a legendák: nyilván nem lehet tudni, hol volt valóban az utolsó vacsora, illetve volt-e egyáltalán, azonban adott volt egy közel 2000 éves épület a város azon részén, ahol feltételezések szerint lehetett az esemény, és így rá tudták mondani, hogy ez az a pont. Talán nem is az a lényeg, hogy hol történt valójában, hanem csak az, hogy a hitnek lehessen egy helye. Még akkor is, ha a szobát később mecsetnek alakították át, és Mekka felé mutató imafülke is van benne. Ugyanez vonatkozik Dávid-sírjára is; de ott talán az a legérdekesebb, hogy az ortodox zsidók által üzemeltetett tenyérnyi kis helyet megosztották és a sír egyik felét a nők, a másik felét a férfiak látogathatják. 
Ezt követően végigjártuk a zsidó negyedet, a régi római utat, a Cardót; vezetőnk, Amitay rengeteg érdekességet mesélt az ókori és az újkori Jeruzsálemről, kerülve a politikát. Végül ismét a Siratófalhoz jutottunk, és míg vártunk a Templom-hegyi bejutásra, ismét elsétáltunk a második templom maradványaihoz. Most úgy döntöttem, odamegyek a falhoz és megérintem: egészen különleges élmény volt, mintha a rengeteg ima, kívánság, remény ereje valóban ott lenne a kövekben, mert átjárt valami különleges érzés. Így még az sem zavart annyira, hogy a Siratófal női szakasza sokkal kisebb és zsúfoltabb, mint a férfi szakasz. 
Végül, kis várakozás, biztonsági és öltözetellenőrzés után (hosszú nadrág és legalább könyökig érő felsőruházat kell, különben megvetetik veletek!) feljutottunk a Templom-hegyre. Különleges státusza végig érződött: a muszlimok irányítják a hitéletet, tehát más nem imádkozhat odafent (a pár zsidót, aki mégis felmegy, végig katonák kísérik – míg fent voltunk, emiatt hallottunk is pár „Allah akbar!” kiáltást), viszont az izraeli hadsereg biztosítja a területet. Mégis nyugodtnak éreztem magam fent az óriási tuják és olajfák árnyékában: a muszlimok nyugodtan beszélgettek, a nők az árnyékban hűsöltek, a gyerekek pedig játszottak odafent. Mintha nem is három vallás egyik legszentebb helyén, hanem csak egy egyszerű téren járnánk. A Sziklatemplom pedig valóban csodás élőben, gyönyörű színek vibrálnak az amúgy üres, kővel borított téren. Csak azt sajnáltam, hogy nem lehet bejutni, pedig biztos belül is legalább ugyanolyan csodás lehet. Ezt igazán kár lett volna kihagyni.

2016. szeptember 25., vasárnap

A Kelet, az Kelet - Izrael, első rész

Valahogy nehezen megy most az írás. Talán azért, mert nem szerettem bele Izraelbe, nagyon más kultúra volt ez az én túlszabályozott európai lelkemnek. Több napomba telt, míg belerázódtam az ottani dolgokba, és talán most éreztem először azt, hogy ide nem akarok most rögtön visszajönni, inkább csak pár év múlva. De nagyon nagy élmény volt mindezzel együtt. Kicsit meg is szenvedtem érte.


Kezdődött ugyanis azzal az egész történet, hogy az a jó barátom, akivel utaztam volna, kénytelen volt lemondani az utat – három héttel az indulás előtt. Gyorsan végig kellett gondolnom a lehetőségeimet, mert ilyen gyorsan elég nehéz útitársat találni. Végül mázlim volt, mert a molyon sikerült vállalkozó kedvű emberkét találnom – ezúton is köszönöm neked, Móni! Aztán, ahogy közeledett az út, úgy lettem egyre idegesebb: most először utaztam Európán (és igazán az Unión) kívülre, ráadásul rengeteg rémtörténetet hallottam az izraeli reptéri hatóságok ellenőrzési módszereiről. Szóval nem kevés félsszel vágtam bele az útba.

A hajnali indulás végül elég eseménytelennek bizonyult – most jobban megérte WizzAirrel utazni, minden nehézsége ellenére is könnyen kijutottunk az országból. Végül bejutni is könnyen ment, csak egy pár kérdést kaptunk az útlevél-ellenőrzéskor, és már a kezünkbe is foghattuk a kis, kék tartózkodási engedélyt (itt ugyanis nem pecsételnek az okmányba, amit csak kicsit sajnáltam). Ezt követően már sherutba (ami gyakorlatilag egy kisbusz, de a ház előtt tesz le) is vágtuk magunkat és vágtattunk Jeruzsálem felé.
Az út során már mintha egy másik világba csöppentem volna: éreztem a sivatag leheletét. Mindenütt sziklák, csenevész bokrok, esetleg olajfák – szinte láttam, ahogy kétezer évvel ezelőtt sarus lábak tapodják a földet – akárcsak Jézus korát bemutató filmekben. És persze a meleg: tűzött a nap és a nap fénye is más volt, mintha minden színt kiszívott volna a világból. Jeruzsálem is teljesen különbözött azoktól a helyektől, amiket eddig láttam: minden homokszínű, legyen szó házakról vagy középületekről. A szállást viszonylag gyorsan megtaláltuk, ebben nagy segítségre volt, hogy az utcanévtáblákon minden három nyelven, arabul, héberül és az angolul van leírva. Rövid pihenő után elindultunk felfedezni a piacot és az Óvárost.