2017. május 21., vasárnap

Felesleges köldöknézés - Alien: Covenant

Tegnap elég húzós estém volt; este héttől színház, fél 11-től pedig az új Alien-mozi. És bármennyire nem tűnik összeillőnek a két dolog, a végén mégis közös nevezőre hoztam őket: mindkét alkotás kevésnek bizonyult a maga módján. Az Utánképzés ittas vezetőknek, bár rendkívül szórakoztató és vicces előadás volt, a végén nem adott semmit: nem vált egy bevállalósabb szatírává, de egy komolyabb drámává sem. Valahol az Alien: Covenant is két szék között a pad alá esett: nem tudott kiteljesedni sem filozófiai, sem a horror síkján.

Azon gondolkodtam, mennyire jó is az nekünk, hogy Ridley Scott ennyire erőlteti a mitológiaépítést. Az Alien-filmek ugyanis valahol pont azért működtek, mert a lényeket nem kellett megideologizálni: félelmetesek, megrendítően idegenek és így teljességgel érthetetlenek voltak számunkra. Ez adta a sorozat egyik fő vonzerejét, és az előzményekből pont ez tűnt el. Persze a Prometheus nem csak azért nem működött, mert háttértörténetet kreált szörnyeinkhez (vagy mert szinte teljességgel hiányoztak a filmből), de kétségkívül lényeges elem volt az erőltetett filozófia a sztori hátterében. Az Alien: Covenantnek ugyan nem ez a fő vonulata, azonban jelen van, viszont ennek ellenére (vagy éppen ezért) sikerült teljesen kiherélnie a franchise-t.

Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor hatásvadász módon használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.

2017. május 2., kedd

A csalódás anatómiája - Prometheus

Most, harmadik megtekintésre jöttem rá, hogy mennyire akartam szeretni ezt a filmet, mennyire vágytam rá, hogy jó legyen. Annak idején a moziban sem éreztem mást, mint színtiszta csalódást és haragot, hogy egy ilyen remek világot így hagynak elsikkadni a nagyravágyásban. Pedig akár értékelhettem volna, hogy valaki végre nem a megszokott panelokat akarja használni egy folytatás/előzmény film esetében. Nos, ehhez talán az kellett volna, hogy a végeredmény jó legyen. Azóta időről időre előveszem, változott-e esetleg egy fikarcnyit is a véleményem. Most éppen az Alien: Covenant-re való várakozás ébresztette fel az újranézés igényét, de meg kell állapítanom, hiába a magyarázatok, a bővítések, a részletinformációk, nem lett jobb a film.

A quadrológia sem volt tökéletes, mégis meg tudtam bocsátani hibáit, mert ha másként nem, remekül működtek a sci-fi mellett akciófilmként vagy éppen horrorként. A Prometheus ellenben sokkal nagyobb élményt ígért: az eredeti kulisszák hitélménnyel való feltöltését; hogy láthatjuk, ahogy a teremtés mítosza összecsap a tudománnyal a Mérnökök keresése közben. Hogy az ember megtudja teremtése körülményeit. Témák, amik monumentális kifejtést ígértek. De az egész félrecsúszott a rendezés, de főleg a forgatókönyv hibái miatt.


Először is a karakterek: a film közel 10 főbb figurát akar mozgatni, de ehhez az kellene, hogy legalább felvázolja őket, keretet adjon nekik. De azon kívül, hogy kaptak egy-egy tételmondatot, ez nem igazán sikerül. A kiinduló koncepció szerint a Noomi Rapace játszotta Elizabeth Shaw lenne a hívő, míg párja, Charlie Holloway (Logan Marshall-Green, aki utálhatja, hogy a szegény ember Tom Hardy-jának titulálják) a tudomány embere. Csak ebben az a vicces, hogy pár elharapott mondaton kívül erre semmi nem utal. A főhőseink tipikusan nem cselekszenek, csak belecsöppennek a dolgokban, hogyan ismerhetnénk meg őket (erről ajánlom a Lessons from the Screenplay remek videóját).