2017. december 29., péntek

Top 10 (+1) film 2017

Nem megy nekem ez a listázás. Mármint nem tudom tartani a kereteket. A címmel is megtréfállak benneteket, hiszen nem 10 filmről lesz szó, hanem többről. Idén sem győztek meg a beharangozott nagy filmek, bár nagy csalódás egyikkel kapcsolatban sem ért (sőt, az Alien: Covenantot újranézve még majdnem élveztem is), bár azt is hozzá kell tennem, a moziban igyekeztem kisebb filmeket megnézni, nem a nagy stúdiófilmeket. Elismerem, sznobéria is van benne, de az is biztos, hogy inkább nézek Netflixet és Torrentékát mostanában. Jó volt újra átélni Nolan Batman-trilógiáját (ellentétben a Dunkirkkel), az Indiana Jones-filmeket vagy éppen az Elfújta a szél grandiózus képeit. Szinte hihetetlen, hogy mennyire jól működik egynémely klasszikus mozi, sokkal inkább megvett magának, mint az új alkotások – ezekből is lesz egy válogatás. De csapjunk a lovak közé!

A legjobb akciófilm – Kingsman – The Secret Service

Nem vagyok nagy akciófilm rajongó, de karácsonykor a tévé előtt tudott tartani a Die Hard 3. Viszont az idén megtekintett filmek közül kettő emelkedik ki és talán egy paraszthajszállal a Kingsman lett jobb. Persze a John Wicknek sincs oka a szégyenkezésre, mert pörgős, remekül megkoreografált és veszettül szórakoztató, Keanu Reeves pedig tovább építi a szótlan, moccanatlan arcú hőseinek sorát. A Kingsman ezek mellett viszont remek műfajparódia is, James Bond és a többi kém megkapja a magáét Eggsy-től, a suttyó brit munkáskölyöktől. A templomi mészárlást pedig még sokat fogjuk emlegetni.





A legjobb Oscar-kedvenc – Moonlight/Holdfény

Ugyan a La La Landet is nagyon szerettem, mert annak ellenére, hogy giccses musicalnek tűnik, sokkal mélyebben beszél az emberi kapcsolatokról és az Álomgyárról, mint ahogyan azt bárki hitte volna, sőt, meglepően őszinte filmmé válik. De a Moonlight egy hajszállal megelőzte. Gyönyörű film, ami érinti a szerelmet, önmagunk felvállalását, a faji kérdéseket, egy zárt közösség problémáit és még sok minden mást úgy, hogy nem válik egy pillanatra sem szájbarágóssá. Három életkor, három, egyformán nagyszerű szereplőpárossal és érzékeny, apró pillanatokkal.
Pont ez nem volt azonban jellemző a harmadik filmre, amit mindenképp szeretnék megemlíteni. A The Big Short egy meglepően zseniális kitekintés a gazdasági válság kitörésére, hogy az emberi butaság és önzés hogyan vezetett milliók elszegényedéséhez. A filmet különösen a stílus viszi el a hátán, a pörgős narráció, a dekoratív hölgyekkel előadott közgazdasági oktatásórák remekül működnek, a színészgárda pedig igazán kitesz magáért, ahol kell, földbe döngölik a nézőt. Az biztos, hogy utána sokat gondolkodtam a társadalmunk működésén.


 
A legjobb japán-keresztény film – Silence/Némaság

Ugyan a könyvbe egyelőre beletörött a bicskám, de a film egy hamisítatlan Scorsese-remek, ezúttal gengszterek helyett spanyol szerzetesekkel. Az egyik legnagyobb keresztény rendező filmjeire mindig is jellemző volt a hittel való kacérkodás, de éppen úgy a mélyebb kérdések boncolgatása is, így nem meglepő, hogy Endo Súszaku regényét ő vitte vászonra. Ebből a filmből pedig csakugyan mindent láthat a néző, ami egy hívő fejében valaha is megfordul. Hogyan higgyünk, ha Isten nem válaszol nekünk még a legnagyobb szükségben is, ha végig néma marad? Hogyan tekint le Isten azokra, akik megtagadják? Létezik-e megbocsátás? Cselekedjek-e akkor, ha ezzel csak nagyobb veszélynek teszek ki másokat? Vállalhatom-e a felelősséget más tetteiért? Rodrigues végül megkapja a válaszát, mi pedig mélyen elgondolkodhatunk a vallás és hit nagyon is emberi kérdésein.

 
 
A legjobb magyar film - Testről és lélekről/1945/Az állampolgár

Már az előző években is örvendeztem annak, hogy a magyar film mintha megint szép lenne. 2017-ben pedig minden sokkal szebb lett: 6 magyar filmet néztem meg moziban, ilyen még soha nem fordult elő életemben. És minden félresikerült mozira jutott legalább egy, amit megérte megnézni. A Budapest Noir kisszerűségével tántorított el – a ’30-as évek Budapestje nagyszabású tablót kívánt volna; az Aurora Borealis viszont nehéz témáját nem tudta filmként tálalni, és ezen nagyszerű színésznői sem tudtak segíteni – az igaz pillanatokat összenyomta az amatőrség. De még ezekben is találtam értékeket, csakúgy, mint a Kincsemben, ami a dobogóra ugyan nem fért fel, de bőven szórakoztató mozi volt.
Viszont a nyerő hármasban minden benne van, amiért idén jó volt magyar filmet nézni. Aktuális társadalmi témák, remek színészi alakítások, csodás atmoszféra és mélység. A Testről és lélekről finom történetét remekül mesélte el, az emberi kapcsolatokról régen mesélt bárki is ennyire költőien. Az 1945 segít szembenézni a múlttal, aminek már nagyon itt lenne az ideje. A szolidaritás hiánya pedig visszaköszön Az állampolgárban, ami kiváló látlelete a mai magyar társadalom élhetetlenségének és részvéttelenségének. Megrázó és csodálatos filmek.


 
  
A legjobb szuperhősfilm - Wonder Woman

Leírtam már másutt, de nagyon unom a képregényfilmeket. A DC meg tényleg csak botladozott az utóbbi években. De aztán megérkezett Diana Prince, látott és győzött! Tetszett a mozi és karakter mindenre rácsodálkozó naivitása és ártatlansága, hogy képes volt a kettéosztott világban meglátni a jót. Tetszett, hogy önálló női karakter, aki megtalálja az útját a férfiak uralta világban, de képes társként tekinteni mindkét nemre. És tetszett Gal Gadot, akire rászabták ezt a szerepet. Újranézve is szórakoztató filmélmény – nem váltja meg a világot, mégis átadott nekem valamit.


 
 
A legjobb (WTF) európai művészfilm – Aguirre, der Zorn Gottes/Aguirre, Isten haragja

A WTF-megjelölés egyértelműen annak szól, hogy biztos vagyok benne, nem sikerült mindenben dekódolnom a rendezői szándékot, de maga a film mély nyomot hagyott bennem. Igazából nem csak Werner Herzog megalomániás remekéről akarok beszélni, hanem Fellini Édes életéről (La Dolce Vita) is. Az olasz filmtörténet emblematikus alkotását ráadásul moziban tudtam megnézni és bár 3 órás hossza nem éppen nézőbarát, de Rómáról írt eposza felejthetetlen – és nem csak Anita Ekberg meglepően rövid, de annál felejthetetlenebb fürdőzése miatt. Marcello Mastroiannit követve nem csak egy olyan életet látunk, ami exkluzív, különleges és mai szemmel elképzelhetetlen, de egyúttal szomorú is. Az emberi kapcsolatok erdejében bolyongva csak egy biztos, hogy nem tudjuk megérteni egymást, melyet pontosan keretbe foglalnak a film kezdő és záró képsorai. Az Aguirre egy más jellegű alkotás, Klaus Kinski alakítása az őrület és a megszállottság mélységeit mutatja meg. A spanyol konkvisztádorok arany iránti imádata sosem volt ennél földhözragadtabb, a képsorok minden pátoszt nélkülöznek és bemutatják, hová juttatja az embert az igazába vetett hit.


 
A legjobb társadalmi arculcsapás - A Clockwork Orange/Mechanikus narancs

Az évet Stanley Kubrick filmjeivel kezdtem, ne kérdezzétek, miért, magam sem tudom. Viszont lenyűgöző találkozás volt. A ragyogást mindig jó újranézni, a Dr. Strangelove abszurditása a hihetőség határait súrolja, a 2001: Űrodisszeiát most sem tudtam megszeretni, viszont a Mechanikus narancs és sajátos párja, a Barry Lyndon lenyűgöző volt. Mindkét film egy hosszabb-rövidebb életutat mutat be, ám míg XVIII. században játszódó alkotás részletgazdagságával és korhűségével hódít, ahhoz képest kicsi Alex története meglepően szikár. A letisztult (bár meglepően popart) jövőben az erőszak és a szex hódít, főhősünk ennek mestere. A történet zsenialitása egyértelműen abban rejlik, hogy a „hős” nem jut el sehová, pontosan ott fejezi be az utat, ahol elkezdte, nem fejlődött, nem lett jobb. Kubrick mesteri stílusa, John Alcott képei pedig tökéletesen mutatják be a lélek mélyén lévő sötétséget. Az a film, ami után nem tudsz megszólalni.


 
A legjobb zenés film – Amadeus

A történet, ami már a címével megtéveszt bennünket, hiszen Mozart ellenfele, Salieri nem lehetett címadója saját történetének, pedig a film mégis csak róla szól. No meg a zene hatalmáról. Milos Forman remek díszletek között alkotta újra a XVIII. századi Bécset, ami azonban csak díszletül szolgált a zseni és az őt tökéletesen megértő, de rá féltékeny ellenlábasa meséjéhez. Bár a történelmi tények nem igazolják Peter Schaffer darabját, de ez nem változtat az örökérvényű mesén. A saját középszerűségét felismerő Salieri szenved az amúgy sikeres életében, Isten ellen kel, majd győzedelmesen elbukik. Mindezt azonban olyan fantasztikusan adaptálták vászonra, amit ritkán látni. Tom Hulce zseniális a gyermeki, ártatlan, de a zenét minden porcikájában érző Mozartként, míg F. Murray Abraham sem marad el tőle, bár az ő alakításában Salieri egy mefisztói figurává válik, akinek a zene a mindene. A film zárása a Requiemmel pedig maga a mozgókép csodája.



 
A legjobb NASA-film - The Right Stuff/Az igazak

A Tom Wolfe azonos című könyvéből készült film az amerikai űrkutatás kezdeti éveiről, a Mercury-programról és a benne részt vevő pilótákról szólt. Ügyesen ötvözte azzal a korszakkal, amikor még a repülés volt az elsődleges, nem az űrrepülés: párhuzamba állították a hagyományos tesztpilóták és az asztronauták életét. Ezt az egészet ráadásul megfejelték némi politikával (a hidegháborút nehezen lehetett volna kikerülni) és a családok ábrázolásával is. A kedvencem mégis egy valós alak lett, a berepülőpilóta Chuck Yaeger, akinek alakja azt a meg nem alkuvó vakmerőséget példázza, amely valahol veszélyes, de nélküle ma biztos nem tartana ott az emberiség, ahol. Már csak őt megismerni is megérte ez a mozi, de a többi pilóta pátosz nélküli története is a nézővel marad.



 
A legjobb rágógumizás - They Live/Elpusztíthatatlanok

„I have come here to chew bubblegum and kick ass... and I'm all out of bubblegum.” Feltett szándékom volt, hogy megnézem idén Carpenter Apokalipszis-trilógiáját, azonban a harmadik rész még kiamaradt. Helyette itt ez a kis gyöngyszem a pankrátorból lett színész Roddy Piperrel (aki ezzel együtt természetesen csapnivaló, de itt mégis jól mutat), ami nem csak idézhető szövegekkel és erős társadalomkritikával van tele, de mellette még remek mulatság is. Hogyan nevel belőlünk konzumidiótákat a tévé – szólt a szinopszis a ’80-as években, most ugyanezt gondoljuk, csak internettel helyettesítve. Carpenter tud aktuális lenni.


 

+1 A legjobb Netflix-élmény - BoJack Horseman 
 
Idén lettem részmunkaidős Netflix-előfizető, és ha már így alakult, ki is akartam használni. Saját gyártású produkciók közül talán a BoJack Horseman volt az első és eddig a legjobb (pedig a Crown és a Bright is nagyon tetszett). Ez a sorozat minden, amiért jó sorozatot nézni: az évadok során egyre jobban és egyre közelebbről megismerjük szereplőinket, életüket, múltjukat, jó és rossz döntéseiket egyaránt. Az önutálat sosem volt ennyire cool és egyúttal mélységesen szomorú. BoJack figurája minden egyszervolt hollywoodi filmsztárt reprezentál, ugyanakkor egy mélységesen emberi figura is, akinek minden borzalmas döntése ellenére egyre jobban szurkolunk, bár legtöbbször reménytelenül. Ezen túlmenően pedig egy remek szatíra az Álomgyár működéséről. A Diploma előtt és a Sunset Boulevard szerelemgyereke, különösen, ha a főcímet nézzük.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése