2018. január 2., kedd

2017

A 2017-es bejegyzésem annak ellenére nehéz szülés volt, hogy év közben gyakran gondolkodtam annak tartalmán. Hülyén hangzik, pedig így van… Ha valami olyan esemény történik, ami kihat az egész évre, akkor azon általában agyal az ember. Ilyen élmény pedig elég sok volt, és nem feltétlenül pozitív dolgokról beszélek. De hát az önelemzés mindig is jellemző volt rám, annak minden jó és rossz hozadékával együtt. Értékeljünk hát évet!
 

Fura dolog, hogy mi hat az emberre. Néha egy apró mondat sokkal többet tud elindítani, mint egy nagy esemény – és ezzel összefüggésben könnyű elgondolkodni azon, hogy akár egy szóval hatást lehet gyakorolni másokra úgy, hogy ez egyébként eszedbe sem jut. Egy kedves ismerősöm tett egy olyan megjegyzést idén, ami pont ezekre az évértékelésekre vonatkozik: azt mondta, számára mindig úgy tűnik, mintha bizonytalan lennék, nem tudom, merre haladok. És rá kellett ébrednem, hogy ez valóban így van. Évek óta küzdök azzal, hogy nem vagyok biztos benne, jó irányba halad az életem. Ezzel, gondolom, nem vagyok egyedül, se a hozzá kapcsolódó frusztráló érzéssel. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez egyelőre nem fog változni. Vannak olyan dolgok, amikkel nincs problémám, de egy jelentős problémahalmaz, ami a munkámhoz kapcsolódik, igenis sok kétséget ébreszt bennem. Ezen a téren történtek változások, de azt továbbra sem tudom, jó irányba haladok-e. Viszont itt arra is rájöttem, hogy a kétség a személyiségem egyik alapja, nem fog elmúlni, legalábbis a közeljövőben biztos nem, az életemmel és magammal kapcsolatos bizonytalan érzés. Ezzel együtt kell élni, nincs mese.

A munkához kapcsolódik áttételesen a másik nagy élményem is. Illetve a hobbimhoz és a munkámhoz. Sokszor éreztem azt, hogy a jog nem feltétlenül nekem való. Nem tudtam rá hivatásként gondolni, sőt, egy pár éve már alig bírom elviselni, hogy ezzel kell foglalkoznom. Nem köt le, nem érzek benne elég kihívást (a folyamatosan változó jogi környezet ellenére sem). Ebben persze nem csak a szűk értelemben vett feladatok játszottak szerepet, hanem, sajnos, a munkatársak is. Nem éreztem jól magam a helyemen. Konkrét terveink voltak a jövőre nézve, amiben Szeged már nem játszott szerepet, de ennek ellenére, kíváncsiságból, megpályáztam egy másik, ráadásul magasabb pozíciót. Azt ugyan nem én kaptam meg, helyette azonban felajánlottak egy másik lehetőséget a cégnél. Elvállaltam és azóta nem bántam meg. Rengeteg tanulással jár, sokszor előfordul, hogy hülyének érzem magam, minden nap látok valami újat, de végre nem méla undorral járok a munkahelyemre és azt érzem, ha nem is teljes sikerrel, de meg tudok felelni ezeknek a kihívásoknak.

Azért azt is el kell ismernem, hogy munkafronton sem erre akartam haladni, hanem abban reménykedtem, hogy a fotózással kapcsolatban tovább tudok lépni. Tavasszal részt vettem egy workshopon, ami végső soron azonban alapjaiban forgatta ki a terveimet és azt is, mit gondolok magamról. Mindenkiben él egy kép, hogy hol az ő helye a világban, milyen személyiség, mik az erősségei és a gyengéi. A fotós hétvége után azonban azt éreztem, hogy teljesen át kell gondolnom a saját képemet, le kell bontanom és újra kell alkotnom önmagamat. Egy nagyon furcsa tükrön keresztül láttam magamat, hogy mit láthatnak belőlem mások, hogy mennyire tudom magamat adni. Letaglózó élmény volt azt érezni, hogy semmiben nem tudok megfelelni annak a képnek, amit kialakítottam. Jelentéktelenségem, kicsiségem tudata, amit mindig is igyekeztem titkolni, elkapott. Sok mindent sikerült ezekből a tapasztalatokból beépítenem magamba, jól megdolgozni és átfordítani olyanná, ami hasznos számomra. Aztán majd látjuk.

Ezen kívül persze jó pár dolog volt hatással rám: a halál tudata (amit a közeli és távoli események egyaránt tápláltak); barátok elvesztése (amikor egy üres védőborító is képes sírásra fakasztani); annak megfogalmazása, hogy mi fontos számomra egy kapcsolatban (legyen baráti vagy pár). És eljutottam odáig, hogy feministának mondom magam. Erre a gondolatra nem a #metoo kampány hatására jutottam, hanem még jóval korábban – igazából már évek óta formálódik bennem ez az érzés, de csak most jutottam a végére. És áttételesen ezt a munkának köszönhetem, mert ott figyeltem fel egyre jobban arra, hogy néha mennyire nehéz előrelépni nőként egy vállalati kultúrában; és ezt nem csak a saját gondolataim, hanem mások visszajelzései is alátámasztották. Ha ezt összekapcsolom a mai politikai légkörrel és a mindennapi szexizmussal, amit sokszor még az sem vesz észre, akit érint, akkor igenis azt mondom, foglalkozni kell vele. Nem leszek nagy szószóló, de ha néhányszor sikerül tudatosítani az emberekben, hogy ez gond, már azt érzem, elértem valamit.

Összességében nem gondolom rossznak 2017-et, inkább elgondolkodtatónak és kihívásokkal telinek. Sokat utaztam, főleg kocsival, ami egy új nehézséget jelentett (8 év után újra vezetni nem volt könnyű), de sokszor megláttam ennek is a jó oldalát, meg tudtam örökíteni magamnak apró pillanatokat, amit máshol nem láthatnék. Másodjára is fotózhattam esküvőt, ami nagy és fárasztó élmény volt, de örömmel láttam, hogy tudtam csiszolódni. És ráadásul csomó dolgot csináltam idén is először, úgyhogy változatlanul új élmények érnek:
  • voltam a Békéscsabai Kórházban;
  • ettem pastramit; 
  • vettem olyan zoknit, aminek a két “feje” nem egyforma, viszont együtt egy mintát adnak ki; 
  • jártam Fábiánsebestyénben, Csongrádon, Győrben, Csengelén, Ruzsán, Bordányban, Árpádhalmon, Sándorfalván, Klárafalván, Medgyesbodzáson, Tömörkényen, Felgyőn, Muronyban, Derekegyházán ...; 
  • voltam bábszínházban; 
  • vettem Fedél Nélkült; 
  • csináltam automatizált videóinterjút; 
  • vettem részt Assassement Center kiválasztási folyamaton; 
  • nem lettem osztályvezető; 
  • de lettem helyette “nem jogász” (hanem önkormányzati kapcsolattartó és értékesítő); 
  • voltam fotós workshopon; 
  • motorcsónakoztam a Tiszán éjszaka, telihold fényénél, csak pasikkal (és egy kutyával); 
  • játszottam titanicosat egyedül motorcsónakozás közben; 
  • tankoltam; 
  • tettem taccsra a bélflórám napokig; 
  • jártam Szicíliában, Palermoban
  • ettem olasz étteremben igazi olasz “pastát” (és más fantasztikus olasz kajákat); 
  • hagyta el a poggyászom légitársaság; 
  • vezettem teljesen egyedül (és esőben); 
  • jelentettem be közvilágítási hibát; 
  • jutottam hozzá Metal Hammerhez - úgy, hogy jelent is meg benne rövid írásom; 
  • vettem részt képviselő-testületi ülésen; 
  • megszondáztattak a rendőrök; 
  • kezeltem haváriát - vettem részt a havária bizottság munkájában; 
  • jártam Hamburgban
  • vártak rám reptéren; 
  • utaztam csak kézipoggyásszal; 
  • sétáltam át folyó alatt, száraz lábbal; 
  • néztem filmet, sorozatot Netflixen; 
  • játszottam 4 órát egyfolytában egy játszmát társasjátékkal (ráadásul a karácsonyi ajándék Star Wars Rebellionnal); töltöttem a Szentestét nem a családommal, hanem csak a barátommal.
2018-ra nincsenek nagy terveim. Illetve vannak, de azok nem különlegesek, csak egyszerű, mindennapi dolgok, mint a lakásfelújítás. Unatkozni nem fogok. A blog viszont jövőre lesz 10 éves, de még nem döntöttem el, kezdek-e ezzel a ténnyel bármit is. Sajnos, úgy tűnik, az íráskedvem nem veri az egeket, több tartalmat nem ígérek. Inkább remélem, ami kikerül, azt legalább megéri elolvasni. Köszönöm, hogy velem tartottatok, mindenkinek sikeres új évet kívánok!
 

4 megjegyzés:

  1. Szerintem minden ember, aki elég mély, az sokat gondolkozik, és sokszor kételkedik. Ez szerintem jó dolog :)
    Kívánok jó évet, jó perceket, és előrevivő kételkedéseket idén is :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Addig jó dolog, amíg nem akadályoz a cselekvésben... Egyelőre nem mindig találom meg a jó arányt, de köszi! :) Neked is sikeres új évet!

      Törlés
  2. Boldog új évet kívánok neked, és azt, hogy váltsd valóra a terveid, valamint megtalált azt az utat, amit már igazán magadénak érzel. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, egyszer biztos össze fog jönni :) És neked is BUÉK!

      Törlés