2018. január 27., szombat

A múmia háromszor – The Mummy (1932, 1959, 1999)

A Hammer-horrorok iránti újkori rajongásom következő állomása, a RetroShock-nak is köszönhetően A múmia lett. Viszont, ahogy ezt nagyobb társasággal megnéztük (tanulság: ne nézd így, mert ha élvezni akarod, ahhoz kell beleélés és nyugalom), felmerült, hogy mennyit merített az 1932-es eredeti, Universal-féle A múmiából. Ezért úgy döntöttem, megnézem, Boris Karloff mit hozott ki Imhotepből. És ha már egyiptomi főpap, akkor kicsit megemlékezek a Brendan Fraser-etapról is. Gyolcsra fel!

Talán az a legérdekesebb, hogy mindhárom film nagyjából azonos elemre hagyatkozik, azaz a múmia szerelmére ősi kedvese iránt, aki korán elhalálozik és akit vissza akar hozni a sírból. Ezért az isteneket sértő tettéért azonban megátkozzák és arra kárhoztatják, hogy újra járnia kell az emberek között, ha felélesztik egy ősi tekerccsel. Ezen a ponton azonban kicsit különválnak, mert az eredeti moziban és az 1999-es változatban Imhotep nagyjából azt teszi, amit akar, de a Hammer-moziban Kharis, az ottani múmia kötve van az őt felélesztő férfi parancsaihoz. De természetesen mindhárom filmben van egy nő, aki az elhunyt kedvest testesíti meg, még ha eltérő hatásfokkal is.

A női alakokon végig is vehetjük, hogy milyen változások is játszódtak le a társadalomban 100 év alatt. Az eredeti film Helen Grosvenorja meglepően üde jelenség, bár férfiak rángatják ide-oda, holmi megmentésre váró nőként vagy éppen a vágy tárgyaként, vannak ügyes lépései és önálló tettei, különösen a végkifejletben. Egyébként is izgalmas, ahogy két lélek hadakozik benne, az ókori hercegnő és a modern nő. Az 1930-as évekhez képest enyhén szexualizált a karakter, különösen a kosztümök terén, de ahogy a Wikipédia is írja, még a Hay-kódex előtt járunk, még nem volt teljesen tiltott az erotika. Ez az önállóság az 1959-es Isobel Banningből teljesen hiányzik, inkább csak egy díszlet és klasszikus megmentésre váró nő, semmint hiteles karakter. A film a gótikus horrorok hagyományát követve amúgy is nemesi férfiakkal van tele, így egy nőnek nem sok szerep jut. 1999-ben Evelyn Carnahan már egy tudóst játszik, aki legyen bármilyen szétszórt is, nem kell állandóan megmenteni. Bár az is jól áll neki, mégis egy tűzrőlpattant, talpraesett modern nő.


De a fenti változás lekövethető a filmek felépítésén is. A klasszikus nem csak fekete-fehér, de ehhez mérten lassú folyású és meglehetősen statikus is, noha a cselekmény nagy lépésekben halad előre. A múmia megtalálása után rögtön pár évet lépünk előre, és gyakorlatilag egy-két nap eseményeit látjuk. Egyértelműen megjelenik benne a Nyugat-Kelet, de még inkább a modernitás és az ősi, a misztikus ellentéte, valamint a modern szkepticizmus árnyoldalait jól használja ki a félelem felépítésére. Nagyban épít persze Boris Karloff szuggesztív jelenlétére, hasonlóan az egy évvel korábbi Frankenstein-filmhez. Karloff pedig meghálálja ezt a bizalmat: szoborszerű arca és a ma már avíttnak ható, de mégis hatásos közeli képeken feltűnő kifejező és félelmetes szemei illúziókeltőek. És bár a fényképezés egyszerű, nagyon hatásos képeket is találunk, mint mikor a múmia a kezdő jelenetben ellopja a tekercset tudósaink elől. Akkori mércével ez valóban rémisztő élmény lehetett.

Az 1959-es változat bár más környezetbe rakja a történetet, mégis legalább annyira lassú és helyenként vontatott, mint elődje. Annak ellenére, hogy szinte végig Nagy-Britanniában játszódik, mégis itt a legerősebb a meghódított Egyiptom és a Nyugat ellentéte, köszönhetően annak, hogy az antagonista egy egyiptomi, ráadásul rögtön egy ősi hívő. Ezt a hitet (bár életemben nem hallottak Karnak nevű istenről) lenézik a britek, de aztán mégis csak egy járkáló hulla végez velük, szóval kiegyezhetünk döntetlenben. De persze ez csak egy mellékszál a horror mellett, amit ismét Christopher Lee közvetít számunkra szinte kizárólag korlátozott eszközökkel, hiszen gyolcsba csavarva nehéz mozogni. A filmet áthatja ezen túl egyfajta angol, felsőosztálybeli fensőbbség, hiszen a korábbi Hammer-mozikhoz hasonlóan itt is minden szolga korlátolt és/vagy ostoba, a rendőrökhöz hasonlóan. Szóval csak az angol felső osztályok tudnak valamit. Ezt azonban vétek felróni, mikor egyébként ismét csak remek díszletekkel és színekkel, valamint feszültséggel varázsol el a film, no és persze itt van Lee, a legnagyobb múmia (196 cm, Vosloo 188 cm, míg Karloff csak 181!).
 
Az 1999-es film pedig egy vérbő humoros akció-horrorfilm, remek és nagy vonalakban ma is hatásos CGI-jal (bár ebben a tekintetben a régi filmek maszkos, gyolcsos hősei emlékezetesebbek). Stephen Sommers rendezése jó ütemben adagolta az izgalmakat és az egyiptomi csapásokat, sok szereplőjével nem nagyon hagyta, hogy egy pillanatra is unatkozzunk. Minden félelem ellenére romantikus hőst faragott a múmiából, hiszen sokkal nagyobb szerepet kapott a tiltott szerelem és az emiatti büntetés. Arnold Vosloo felnőtt az elődökhöz, a dél-afrikai színész alakítása pont kellően volt érzékeny ahhoz, hogy ne váljon nevetségessé. Jól működött a többi karakter is, a „mini Indiana Jones” Rick, a köpönyegforgató Beni (aki természetesen magyar – az összes pancser mozihőst mi adtuk a világnak), a vicces Jonathan és persze a főhősnő. Különösen tetszettek a most már észrevehető kikacsintások a régi filmekre, mint a fehér macska, az „amenofusz” hieroglifa 1932-ből vagy az ismerős filmzene a Hammertől. Így érdemes felturbózni egy régi történetet, habár túl sok hátsó tartalom itt nem került bele, nem foglalkoztak sem a hittel, sem a tudósok felelősségével. De egy nyári blockbustertől ez se rossz teljesítmény.

És hogy nekem melyik a kedvencem? A szívem egyértelműen a gyerekkori szép emlékekhez és Brendan Fraserhez húz, de a másik két film erényeit sem mulasztanám el említeni. Mindhárom remekül teljesít a maga közegében, érdekes és szórakoztató élmény, ha hagyjuk magunkat egy elvarázsolni a mai szemmel kevésbé nézőbarát tempóval. De mással még sem tudom befejezni, mint a Kenytheone szavaival, avagy íme, Kharis, a gyönyörű és Aranka hercegnő.

A filmekről a wikin: 1932, 1959, 1999


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése