Top 10 könyv 2017

Olvasmányokat tekintve nem éreztem annyira emlékezetesnek a tavalyi évet, pedig elég sok jó könyvet olvastam. Amikor most végignéztem az olvasmányaim, mintha nem lett volna olyan, ami nyomott hagyott bennem. Pedig a moly szerint 66 könyvet olvastam, ami nem kevés. Azért csak összeválogattam 10-et, amit nyugodt szívvel ajánlok elolvasásra bárkinek.

  

Daniel Kehlmann – A világ fölmérése

A német irodalom csodagyereke 30 évesen írta meg ezt a könyvét, ami hihetetlen – szerettem volna én ilyen harmincas lenni. Szórakoztató szépirodalom, két természettudós szívmelengető életrajza a tudomány szeretetéről és a felfedezés szépségéről. Valahol tanulságos is, hiszen hányszor van olyan, hogy pont azokat az embereket nem értjük meg, akik ugyanazt csinálják, mint mi, csak máshogy. Szélesítsük látókörünk, ezt is mondja Kehlmann és még sok mindent. A regény humora pedig különösen üdítő: játékos, de sosem teszi igazán nevetségessé a szereplőket, mert mindig benne van a megértés (mint az F-ben). Varázslatos utazás.

Jeff VanderMeer – Borne

Az év meglepetése a sci-fiben, mert mély, legtöbbször őszinte, bevállalós, csak a végére fogy el a lendülete. A gyereknevelés amúgy sem könnyű téma, és ezt összekapcsolta a posztapokaliptikus világgal és egy gyilkos lénnyel. Cuki. A szereplőinknek igazi jelleme van, összetettek és sokszor érthetetlenek, csakúgy mint az életben. Borne, az ismeretlen fenyegetés megszelídítése zajlik, de nem a megszokott módon: egy épp csak kibontakozóban lévő értelmet nevel főhősünk, akinek azzal kell szembesülnie, hogy gyermeke öl. A bizonytalanság és félelem váltakozik a szeretettel, mélyebb kérdésként pedig felmerül, mennyire ismerhetjük meg leszármazottunkat, mennyire vagyunk felelősek érte. Önmagában ez a téma elviszi a hátán a regényt, nekem nem hiányzott, hogy a végén a szerző minden szálat lezárjon, ez már csak biztonsági játék volt. Nem kell az eredettörténet ahhoz, hogy átéljük a történetet. Ezzel együtt is egy kiemelkedő teljesítmény ez VanderMeertől. 2017 legjobb sci-fije.

Robert Jackson Bennett – Lépcsők városa + Pengék városa

Ezt a két könyvet (és a jövőre megjelenő harmadikat) nem akarom és nem is igazán tudom különválasztani, mert egybetartoznak. Bennett egy nagy ívű látomást tárt elénk, hogyan alakul át a társadalom a tudomány hatására, hogyan tűnnek el, hogyan kell eltűnniük a régi isteneknek, a betokosodott hiteknek ahhoz, hogy egy más, talán jobb minőség alakuljon ki. Ráadásul mindehhez egy remek világot épített fel, belakta minden egyes pontját, és minden egyes pontja, figurája érdekes. Az egyik legjobb mozzanata, ahogy az istenek és emberek viszonyát ábrázolja, hogyan hatnak egymásra és hogyan nem létezhetnek a mindenható lények azok nélkül, akik hódolnak nekik. Persze, ezt láthattuk már Pratchettnél, de Bennett másban gondolkodott. Emlékezetes karakterek és cselekmény, jó ritmus és csak leheletnyi túlírtság.

Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido - Blacksad – Hófehér nemzet

A Blacksad-sorozat magyarítása a hazai képregénykiadás nagy nyeresége. Lenyűgöző világa, csodás rajzai remekül ágyaznak meg a történet által felvetett kérdéseknek. Tavaly ráadásul két kötete is megjelent: a Vérvörös lélek számomra egyértelműen gyengébb volt a Hófehér nemzetnél, aminek egységes történetvezetése, jó mellékszálai egy pillanatra sem vonták el a figyelmet a fő témakörről, a faji elnyomásról. A gyűlölet társadalomba való beépülése, a hátrányos helyzetűek hibáztatása, az elnyomás és ennek egyéni vetületei játsszák a főszerepet, mindezt pedig cinikus, de nem teljesen kiégett macskanyomozónk szemén keresztül láthatjuk. Mesteri tabló, okos történelmi párhuzamokkal.

Cixin Liu – A Háromtest-probléma

Greg Egan Diaszpórája óta nem volt olyan igazi tudományos-fantasztikus regény, ami ennyire le tudott volna kötni csak az ábrázolt probléma bemutatásával. Cixin Liu regénye azonban maga egy tűzijáték az agynak, izgalmas gondolatkísérletek és még izgalmasabb konkrét kísérleteket ábrázol lebilincselően. Emellett, ha nem is minden szereplőt ábrázol részletesen, de egy alakon keresztül mélyebb társadalmi kérdéseket is ábrázol, mégpedig az értelmiség politikától és így a tágabb környezetétől való eltávolodását, kiábrándulását. Ez pedig amennyire aktuális, annyira rémisztő probléma is egyben és így válik a kínai szerző regénye figyelmeztetéssé.



Mark Millar – Logan: Kíméletlen jövő

Van ebben a kötetben valami líraiság, valami kíméletlen költőiség, amivel az amerikai határvidék mítoszait a szuperhősök történeteire ráhúzza. A pusztuló világ képei remekül reflektálnak a moralitás hiányára, de amellett leginkább talán arról szólnak, hogy mennyire egymásra épülnek a gonosztevők és a hősök figurái, mennyire nem léteznek is egymás nélkül. Logannél pedig jobb alanyt nem is találtak volna ennek bemutatásához: a maga időtlenségével bárhová helyezheted, mégsem fog odailleni, így rajta keresztül mindig kívülállóként tudunk minden korra rápillantani, legyen az akár a hősök, akár a gonosztevők érája. De a sztori mindezzel együtt is tökös, szinte érzed az adrenalint és a fokozódó feszültséget és tudod, ebből semmi jó nem fog kisülni. A szereplők drámája pedig éppen annyi érzelmi töltetet ad a képregénynek, amitől az egész egyensúlyba kerül. És keményen gyomron üt a végén.

Carrie Fisher – A hercegnő naplója

Ez a kötet nem a SW-rajongóknak készült, illetve inkább nem nekik – aki a bejelentések után botrányos történeteket vár a hercegnő és a kalandor románcáról, azoknak is csalódniuk kell. A hercegnő naplója egy érzékeny nő negyven évvel ezelőtti önmagával való szembenézése, egy terápia záró aktusa. Az, hogy milyen érzés 19 évesen belecsöppenni egy világméretű jelenségbe és egyúttal egy 15 évvel idősebb, nős férfival való viszonyba. Finom humor vezet bennünket a szerző koponyájába, ahol szembenéz egymással a múlt és a jelen. A naplóbeli Carrie mondatai mögött nem nehéz meglátni a saját magára éppen csak rácsodálkozó fiatal embert, aki még csak keresi önmagát. Benne van a bizonytalanság, az érdeklődés és a fiatalkori reménytelen szerelem mindennapjai is. Maradéktalanul megláttam a sorok mögött én is az akkori önmagam (még ha nekem nem is volt sosem ilyen lehengerlő öniróniám és humorom), jól esett a nosztalgia; régi emlékeket idézett fel bennem. Fishernek már akkor is jól álltak a szavak, a gyerekháj mögül kikandikált a majdani író. Csak azt sajnálom, hogy több új mondatot már nem kapunk tőle, de szerencsére még van pár kötet, amit elolvashatok.

Jevgenyij Vodolazkin – Laurosz

Egy különleges könyv, aminek lassú tempója, élettel telisége és nyugalma elmélyedésre késztet. Élettörténet, haláltörténet, szerelmi történet, a megnyugvás története és annyi minden más még. Képei az olvasóval maradnak; a természetbe helyezett ember élete nem volt még ennyire felemelő. Gyönyörű regény Isten kereséséről, az igaz út megtalálásáról és arról, mennyire nehéz végigmenni rajta. Igazából nincsenek is rá szavaim.



John Williams – Augustus

Az Augustus ugyan nem lett akkora kedvenc, mint tavaly a Stoner, de a maga nemében egészen fantasztikus történelmi regény, ahogy a szerzője mondja, szigorúan fikció. Williams fogott csomó kortársat és naplórészleteken, leveleken, memoárokon keresztül megszólaltatta őket: először az ő szemükön keresztül ismerjük meg Augustust, majd végül maga a címadó is megszólal. Így elgondolkodhatunk azon, mennyire lehet egyáltalán mást megismerni és milyen képet tudunk átadni magunkról a világnak, mennyire alakíthatjuk magunk ezt a képet. De végső soron mégiscsak arról mesél, hogy mi fontos az életben, miért érdemes élni, és hogy mennyire igaz az a tétel, hogy a hatalom csak annak a kezébe való, aki nem áhítja azt. Azzal pedig nem is érdemes foglalkozni, mennyire lehetett igaz, amit Williams leírt, mert a lényeg, hogy saját világában zárt, koherens kis gyöngyszem.

Bertók László – Priusz

Szokatlan módon ez az egyetlen magyar mű, ami felkerült a listára, volt már ennél jobb évem (két éve a lista felét adták, igaz, tavaly pedig csak egy került fel). A Priusz azonban egy különleges könyv volt számomra: a kommunizmus éveinek egy bebörtönzési története, egy a sok közül. Ez azonban megmaradt, míg rengeteg névtelen életet nem ismerhetünk meg. Ráadásul Bertók három idősíkot is felkínál nekünk: az elsőben még friss az élmény, él a felháborodás, az értetlenség, a harag és a visszafojtott düh. Egy fiatal ember szavai ezek, akkor is, ha nem fiatalon írta meg őket, és aminek különleges, abszurd kiegészítést adnak az állambiztonság és az igazságszolgáltatás hivatalos iratai. A középső rész már más hangvételben íródva beszél a családtörténetről és más érzésekről – mivel inkább a próza áll közelebb hozzám, nekem ez a rész tetszett a legjobban. A záró traktusban három interjút olvashatunk, amihez már egy nyugodt rálátás társul. A Priusz pontosan leképezi minek kellett volna lezajlania hazánkban is, hogyan kellett volna feldolgozni a traumatikus múltat ahhoz, hogy gyógyulhasson a társadalom. Mert ami egyénileg működik, az menne nekünk is. Enélkül nincs megnyugvás.